Az engesztelés XI. Pius pápa Miserantissimus Redemptor enciklikájában

Beküldve: Írások, tanulmányok

Az enciklika 1928. május 8-i keltezéssel jelent meg.

Az enciklika címe magyarul: A legirgalmasabb Megváltó.

Alcíme: Az Úr Jézus szentséges Szívét mindenki részéről megillető engesztelésről

Különös aktualitást ad neki a 2016-os Irgalmasság éve

Az ismertetést készítette: Bocsa József piarista atya

Az enciklika teljes szövege magyarul itt olvasható:

Az enciklika ezekkel a szavakkal kezdődik.

„Az Úr Jézus Krisztus minden időben együtt volt egyházával, de hathatósabb segítséggel és oltalommal különösen akkor állott egyháza mellett, mikor azt nagyobb veszedelmek és megpróbáltatások érték s mindig a helyzetnek és az időnek megfelelő támogatást nyújtott azzal az isteni bölcsességgel, «amely elér végtől-végig és mindent kellemesen elrendez». (Bölcs 8,1) Sőt a legújabb időben sem rövidült meg az Úr keze. (Iz 59,1) Kiváltképpen mikor föllépett és eléggé széles körben elterjedt az a tévedés, amely miatt már attól kellett tartani, hogy az Isten szeretetétől és a hozzávaló bizalomtól elijesztett emberek számára a keresztény élet forrásai kiapadnak.”

Ezután Alacoque Szent Margitra hivatkozik. „A keresztény hívek szeretetének megfogyatkozásának idején maga az isteni szeretet mutatkozott be  azáltal, hogy megmutatta saját isteni szeretettől lángoló szívét, «akiben a bölcsesség és tudomány minden kincsei rejlenek». (Kol 2,3). Majd rámutat a Jézus Szíve tisztelet, különösen a neki való felajánlás, odaszentelődés fontosságára.

Az isteni Gondviselés a janzenizmus eretnekségével szemben, amely Istent engesztelhetetlen bíróként állította az emberek elé, akitől félni kell, adta a Jézus Szíve tiszteletet.  Alacoque szent Magitnak tűzlángok közt sugárzó fényözönben mutatta meg Jézus szentséges szívét, fölötte a kereszttel. „Az embernek beléje kell helyeznie minden reménységét. Tőle kell kérni és várni az üdvösséget.”

A Jézus Szíve tiszteletnek egy fontos megnyilvánulása önmagunk Neki való felajánlása. Ezt Jézus Szívének való felajánlás hívását követve XIII. Leo pápa azzal, hogy a  XX. század elején felajánlotta „az egész emberi nemet az isteni Szívnek.” Ezt tovább fejlesztve XI. Pius pápa pedig a Quas primas körlevelével bevezette Krisztus Király ünnepét.

Miért rendelte el Kr. Király ünnepét XI. Pius pápa, hozzá kapcsolva a Szent Szívének való felajánlást? „Az elmúlt században és a mostaniban istentelen emberek mesterkedése folytán odáig jutottunk, hogy az Úr Krisztus uralmát elvetették, az egyház ellen nyílt harcot indítottak, az isteni és a természetes joggal ellenkező törvényeket és néphatározatokat hoztak, sőt országgyűlésekben hangoztatták: «Nem akarjuk, hogy ez rajtunk uralkodjék.» (Luk 19,14) Viszont az említett fölajánlásból mint az emberiség egységes hangja kitört és erőteljes ellenszólamként hallatszott az isteni Szív tisztelőinek hangja az Úr Jézus dicsőségének védelmére és jogainak érvényesítésére: «Uralkodnia kell neki», (1 Kor 15,25) és «Jöjjön el a Te országod».”

Mi ennek a Jézus Szívének való felajánlásnak a tartalma, mi a Jézus Szíve tisztelet lényege?

A Jézus Szíve tiszteletben benne foglaltatik a vallás egész lényege. Tökéletes életre vezérlő elv, amely az Úr Krisztus alapos megismerésére gyorsan elvezeti az elméket, az Úrnak nagyobb szeretetére és tökéletesebb utánzására hathatósan indítja a lelkeket.”

Isten megmutatta az Ő Szívén keresztül irántunk való szeretetét. Erre válasz a mi szeretetünk, amelynek két formája van.  Erre a mi pozitív válaszunk, hogy imádjuk, tiszteljük Őt: Elismerjük felettünk való hatalmát és hálát adunk irántunk való bőkezű szeretetéért. Az iránta való szeretet elmulasztásának, az ellene való vétkeknek az ellensúlyozása a jóvátétel, az engesztelés, az elégtétel nyújtás. Elégtétel nyújtás, engesztelés két címen, okból kell, hogy történjék: 1) igazságosságból, hogy a bűneinkkel az Istenen ejtett sérelmet kiengeszteljük és a megsértett rend a bűnbánat által helyreálljon. Az ember a bűnnel kárt okoz, összezavarja az Isten által eltervezett rendet. Ezt tette már az első ember a bűnével. Az engesztelés, jóvátétel ennek a rendnek a helyreállítása, a világban támadt működési zavarok kijavítása, a szeretethiány pótlása. Az elégtétel kötelessége Ádám bűne miatt ráháramlik az egész emberi nemre. 2) a szeretet címén, okán, hogy a szenvedő és gyalázatunkkal tetézett Krisztussal együtt szenvedjünk, és neki gyarlóságunk mértéke szerint legalább valami vigasztalást nyújtsunk. Jézus kétféleképpen szenved:  közvetlenül, saját személyében, de ott szenved minden emberben is ugyancsak kétféle módon. Egyrészt ő mindenkivel, különösen a kicsinyekkel, szenvedőkkel, kiszolgáltatokkal azonosítja magát, ahogyan az az utolsó ítéletről szóló példabeszédből is kitűnik. Tehát elszenvedi azokat a bántásokat, amik őket érik. És szenved azokban az emberekben, akik elutasítják őt, káromolják, bántják, gyalázzák.

A szeretet kétféle viszonzása összefonódik, gyakorlatilag nem választható el egymástól. A mai ember inkább a pozitív oldalra érzékeny, azt hangsúlyozza. Az engesztelési, a jóvátételi oldalt nem nagyon érti. Pedig a kettő szorosan összefonódik, egymástól elválaszthatatlan. Jézus tanított meg minket Isten igazi szeretetére, amelynek rengeteg kisebb-nagyobb mozzanata, szeretetgyakorlata van. De az Ő irántunk való szeretetében megtestesülésétől kezdve ott volt az áldozat. Irántunk való szeretete életének a feláldozásában csúcsosodott. És ez is szeretet-cselekedet volt, méghozzá a legmagasabb rendű szeretet-cselekedet.

Jézusnak ez az önfeláldozása papi szolgálat volt. Neki önmagáért ugyan nem kellett áldozatot bemutatnia, mint az ószövetségi papoknak, csak a nép bűneiért (Zsid 5,3). Ő nemcsak áldozatbemutató főpap, hanem Ő az áldozat is: Ő az „Istennek tetsző engesztelő áldozat bűneinkért” (1 Jn 2,2). Isten előbb szeretett minket, ezért „elküldte Fiát engesztelő áldozatul bűneinkért”  (1 Jn 4,10). Jézus áldozata révén minden bűnünk bocsánatot nyert (Kol 2,13).

Jézus megváltása és a mi közreműködésünk a megváltásban

A mai ember és a mai teológia hajlamos arra, hogy azt mondja, már minden el van rendezve. Jézus megváltása, áldozata megtörtént, mi ehhez nem tehetünk hozzá semmit. Hogy ez nem így van, hogy nekünk, keresztényeknek is komoly szerepünk van az emberiség, különösen kortársaink megváltásában, azt az enciklika a Szentírásból és a szenthagyományból vett idézetek sokaságával bizonyítja. Mindenek előtt Pál apostolt idézi, aki szerint ki kell egészíteni, ami Krisztus szenvedéseiből még hiányzik (Kol 1,24). „Noha Krisztus megváltásának bőséges gyümölcse minden bűnünket megbocsátotta (Kol 2,13), mégis az isteni bölcsesség csodálatos rendelkezése folytán, amely szerint testünkben kell betöltenünk a Krisztus szenvedéseinek mintegy elmaradott részét az Ő testéért, mi az anyaszentegyház (Kol 1,24), mi emberek ahhoz az imádáshoz és elégtételhez, amelyet Krisztus a bűnösök nevében Istennek megadott, hozzácsatolhatjuk a mi imádásunkat és elégtételünket is, sőt erre kötelesek is vagyunk. De sohase feledjük, hogy az engesztelésnek minden hatályossága egyedül Krisztus véres áldozatából származik, amely vérontás nélkül szüntelenül megújul a mi oltárainkon. «Hiszen egy és ugyanaz az áldozat, ugyanaz most az áldozat bemutatója a papok közvetítésével, mint aki akkor önmagát föláldozta, csak az áldozat módja különböző.» (Conc. Trid. Ses. XXII.c. 2.) Tehát az oltár szentséges áldozatával kapcsolatban kell a papoknak és a híveknek önmagukat fölajánlani, hogy ők is valósággal föláldoztassanak «élő, szent és Istennek tetsző áldozatul». (Róm 12,1) Sőt szent Cyprián habozás nélkül állítja: «Az Úrnak áldozata nem jár a kellő megszentelődéssel, ha saját magunk fölajánlása és föláldozása nem felel meg a szenvedésnek.»”

Két gondolatot szeretnék ebből a szövegből kiemelni. Az egyik: az engesztelés hatékonysága egyedül Krisztus véres áldozatából származik, amely szüntelenül megújul oltárainkon. A másik: nemcsak a papoknak, hanem a híveknek is „élő, szent és Istennek tetsző áldozattá” kell válniuk.

Azokkal szemben, akik Krisztus egyedüli megváltói szerepét hangsúlyozzák, Szent Ágostont idézi az Enciklika. Két idézetet is hoz tőle. «Mutass egy szerető lelket – s az megérti, amit mondok»! A másik: «Krisztus mindent elszenvedett, amit szenvednie kellett; semmi sem hiányzik a szenvedés mértékéből. Tehát befejeződött a szenvedés. De csak a fejben. Fennmaradt még a szenvedés a testben.»

Annak illusztrálására, hogy a fő és a tagok nem választhatók el egymástól, idézi az Apostolok Cselekedetéből a Saul jelenetet. „Jézus így szólt Saulhoz: «Én vagyok Jézus, kit te üldözöl.» (ApCsel 9,5) Ezzel világosan jelezte, hogy az egyház ellen folyó üldözések az egyháznak isteni Fejét is támadják és bántalmazzák.”

Az igazi főpap maga Krisztus, akivel mi, keresztények egy testet alkotunk. Ő a fő, mi pedig az ő teste, egyenként és együttesen is az ő tagjai vagyunk. Az önfelajánlás éppen ennek a tudatosítása, hogy Krisztus a fő, mi pedig a tagjai vagyunk. Az önfelajánlás Krisztus áldozatával való egyesülés. Ennek legfontosabb mozzanata a helytelen önszeretet feláldozása. Az enciklika így fogalmaz: „Minél tökéletesebben megfelel a magunk fölajánlása és föláldozása Krisztus áldozatának, azaz minél jobban föláldozzuk az önszeretetet és vágyainkat s testünket megfeszítjük azzal a titokzatos keresztre feszítéssel, amelyről az apostol beszél, a könyörgésnek és engesztelésnek annál bővebb gyümölcseit nyerjük el magunk és mások számára.” Ennek a a vele való egységnek a megvalósulását maga Jézus kérte az Atyától halála előtt: «Én őbennük és Te Énbennem, hogy tökéletesen eggyé legyenek.» (Jn 17,23)

Az engesztelés, elégtétel nyújtás papi szolgálat

Ezt nemcsak a szolgálati papságnak kell végeznie, hanem a híveknek is, akik „választott nemzetség, királyi papság” ( 1 Pét 2,9). Az enciklika levonja a konklúziót: „Amit a fej szenved, azt a tagoknak is el kell szenvedniük. Azért a titokzatos testében most is szenvedő Krisztus méltán és joggal elvárja tőlünk, hogy az engesztelésben társai legyünk, amit különben a hozzá való viszonyunk is megkövetel, mert «Krisztus teste vagyunk és egyenként a tagjai» (1 Kor 12,27), s azért amit a fej szenved, azt a tagoknak is vele együtt kell szenvedniük. (1 Kor 12,26).

Krisztus engesztelő szenvedése megújul, valamiképpen folytatódik és befejeződik az ő titokzatos testén, amely az egyház.

Mi a célja az engesztelésnek?

„Mivel ugyanis valamennyien bűnösök vagyunk és számtalan a vétkünk, az Istennek nemcsak azzal a tisztelettel tartozunk, amellyel Ő szent fölségét köteles hódolattal imádjuk, vagy az Ő legfőbb hatalmát könyörögve elismerjük, vagy az Ő végtelen bőkezűségét hálaadással dicsérjük; hanem azonfelül az igazságosan megtorló Istennek eleget is kell tennünk számtalan vétkünkért, bántalmunkért és hanyagságunkért. Tehát a fölajánláshoz, amellyel magunkat Istennek átadjuk és azzal a szentséggel és tartóssággal, amely az Angyali Doktor tanítása szerint a szenteléssel jár, Istennek szenteltek leszünk, még hozzá kell járulnia az engesztelésnek, hogy általa a bűnök teljesen eltöröltessenek s így az igazságos és szent Isten vissza ne vessen minket, mint méltatlanokat és vakmerőket, s a mi áldozatunkat látatlanul el ne utasítsa, hanem szívesen fogadja.”

Milyen okokból, címeken imádjuk, tiszteljük Istent? Hatalmának az elismeréseként. Hálaadásként végtelen bőkezűségéért.

Az engesztelés célja tehát a bűnök eltörlése, hogy Isten áldozatunkat szívesen fogadja. Másrészt az igazságosan megtorló Istennek elégtétel is kell nyújtanunk számtalan vétkünkért, bántalmunkért és hanyagságunkért. Az elégtétel nyújtás két címen, okból történik: 1) „igazságosságból, hogy a bűneinkkel az Istenen ejtett sérelmet kiengeszteljük és a megsértett rend a bűnbánat által helyreálljon.”  2) A szeretet címén, okán, hogy a szenvedő és gyalázatunkkal tetézett Krisztussal együtt szenvedjünk s neki gyarlóságunk mértéke szerint legalább valami vigasztalást nyújtsunk.

Az engesztelés hatásai. Miket idéz elő bennünk, a többi emberben, akik még távol vannak Istentől?

Az enciklika így folytatja: „Így a bűnösök majd «meglátván, kit általvertenek» (Jn 19,37), megindulva az egész egyháznak sóhajain és könnyein, megbánják a legfőbb Királyon ejtett sérelmeket és «szívükbe szállnak» (Iz 46,8), hogy bűneikben meg ne átalkodjanak, s amikor meglátják majd «eljönni az ég felhőiben» (Mt 26,64) Őt, akit általvertek, későn és haszontalanul ne sírjanak Őmiatta. (Jel 1,7) Viszont «az igazak legyenek igazabbak és a szentek szentebbek» (Jel 22,11), és megújult buzgalommal ajánlják magukat az isteni Király szolgálatába, akit most annyi megvetés, támadás és gyalázat közt látnak; kiváltképpen pedig a lelkek örök üdvének vágyától fognak égni a jó hívek, midőn az isteni Bárány siralmának átélését megszokták: «Mi haszna az én véremnek?» (Zsolt 29,10), és egyben megtanulták azt az örömöt, amelyet az Úr Jézus szentséges Szíve érez «egy megtérő bűnösön». (Luk 15,10)      De leginkább is azt óhajtjuk és reméljük, hogy az isteni igazságosság, amely tíz igaz miatt is megbocsájtott volna a szodomaiaknak, annál inkább megkönyörül az egész emberi nemen, ha a hívek egész egyeteme, Krisztussal, a közvetítővel és fejjel együtt, őt minden helyen megkérleli, segítségül hívja és megengeszteli.”

Miért van szükség az engesztelésre abban a korban, amikor az enciklika íródott, arra mutat rá a következő idézet. „Hogy pedig az engesztelés vagy jóvátétel éppen a jelen korban mennyire sürgetően szükséges, azt mindenki beláthatja, aki szemügyre veszi ezt a «gonoszban fetrengő világot». (1 Jn 5,19) Mindenünnen fölhatol hozzánk a panaszos népek jaja, akiknek királyai és kormányai fölálltak és egybegyűltek az Úr ellen és az ő egyháza ellen. (Zsolt 2,2) Egyes országokban az isteni és emberi jogokat egyaránt eltiporják. Templomokat ledöntenek és elpusztítanak, szerzeteseket és szerzetesnőket házaikból kiüldöznek, gyalázattal, kegyetlen erőszakkal, éheztetéssel és börtönnel sújtanak; ifjak és leányok seregeit az anyaszentegyház kebeléről elszakítják, Krisztus megtagadására és káromlására, valamint a fajtalanság ocsmány bűnére biztatják; az egész keresztény nép megfélemlítve és szétszórva, a hithagyás vagy a szörnyű halál állandó veszedelmében forog.”  

De nemcsak a kereszténységen kívül vannak ezek a bűnök, hanem ott vannak a hívek körében is. „De még szomorúbb, Tisztelendő Testvérek, hogy az ártatlan Bárány vérétől a keresztségben megtisztult és a kegyelemmel fölékesített hívek közt is nagy tömegek vannak minden társadalmi osztályból, akik a vallásban hihetetlenül tudatlanok és hamis tanoktól fertőzöttek, bűnökben az Atya házától távol töltik életüket, amelyet az igaz hit fénye meg nem világít, az örök boldogság reménye nem üdít, a szeretet melege nem táplál s nem ápol, úgy hogy a sötétségben és a halál árnyékában ülnek. Azután a hívek közt elhatalmasodik az egyházi fegyelemmel és ősi hagyományokkal nem-törődés, amelyeken pedig az egész keresztény élet alapszik, a család élete eligazodik és a házasság szentsége megóvatik. A gyermekek nevelését vagy teljesen elhanyagolják, vagy túlzó kényeztetéssel elrontják, sőt az egyháztól elveszik a keresztény ifjúság nevelésének lehetőségét. Siralmasan feledésbe megy a keresztény szemérem az életmódban és öltözködésben, különösen a női öltözködésben. Vad hajsza folyik a mulandó dolgok után, mértéktelenül lesik a polgári érdeket és keresik a népszerűséget, a törvényes tekintélyt elvetik és Isten igéjét megvetik, ami által a hit elgyöngül, sőt végső veszedelembe kerül.”

Ha ezek így voltak a két világháború között, akkor mit szóljunk mai szekularizált, Istentől el- Vele szembefordult világunkhoz? Hosszú oldalakon keresztül lehetne sorolni, hogy mi-mindenért kell ma engesztelni.

Még inkább időszerű azóta az Úr második eljövetele felé való odafordulás, annak sokkal éberebb várása, amelyet megelőz a gonoszság széles körű terjedése, és az antikrisztusnak, a bűn emberének a megjelenése. Az enciklika itt apokaliptikus hangot üt meg. „Így önkéntelenül is kísért a gondolat, hogy már közeledik az idő, amelyről az Úr jövendölte: «Mivelhogy elterjed a gonoszság, soknak meghűl a szeretete.» (Mt 24,12) Mindez annyira szomorú, mintha már előre jelezné a «szenvedések kezdetét», amelyeket majd ránk hoz «a bűn embere, ki fölemelkedik minden fölött, mi Istennek mondatik vagy tiszteltetik». (2 Tesz 2,4) S ráadásul mindezekhez a bajokhoz járul mindazoknak gyávasága vagy közömbössége, akik az alvó és menekülő tanítványok mintájára, gyönge hittel szánandóan elhagyják a szomorúságtól roskadozó és a sátán csatlósaitól körülzárt Krisztust, valamint azoknak hűtlensége, akik az áruló Júdás példájára vakmerően és szentségtörően áldoznak vagy éppen az ellenséghez átpártolnak.”

Egy nagyon szép gondolatot megfogalmaz az enciklika az engesztelés mibenlétére vonatkozóan. Azt mondja, hogy az engesztelés a Jézust a Gecemáni kertben vigasztaló angyal szerepének a vállalása. „Ebből a szellemből sarjadtak a férfi- és női szerzetescsaládok, amelyek lelkes szolgálattal nappal és éjjel annak az angyalnak szerepét vállalják, aki az Úr Jézust a Gecemáni kertben megvigasztalta; az apostoli szentszék által jóváhagyott és lelki kegyelmekkel megáldott jámbor társulatok, amelyek ugyancsak az engesztelést tették föladatukká, amelyet vallásos és erénygyakorlatokkal töltenek be; s végül, hogy mást ne említsünk, a megsértett isteni Fölség kárpótlására meghonosított nyilvános megkérlelések és ünnepélyes jóvátételi ájtatosságok, amelyeket nemcsak egyes hívek, hanem egész plébániák, egyházmegyék és városok végeznek.”

Az Enciklika felsorolja a Jézus Szíve tisztelet addig meghonosodott formáit.

  • Elsőpénteki szentáldozás, amely már az enciklika megírásakor általánosan elterjedt volt.
  • Különféle engesztelő társulatok
  • Engesztelő szentáldozás, szentóra. „Ezeknek a bűnöknek engesztelésére sok egyebek között, mint neki különösen kedveseket, a következőket ajánlotta: hogy a hívek az engesztelés szándékával a szentáldozáshoz járuljanak, amelyet engesztelő szentáldozásnak neveznek; engesztelő könyörgéseket és imádságokat mondjanak egy teljes órán át, amely ájtatosság igen találóan szentóra néven ismeretes. Ezeket az ájtatosságokat az egyház nemcsak jóváhagyta, hanem bőséges lelki kegyelmekkel is gazdagította.”

Összefoglalásként, befejezésként álljanak itt az enciklika legfontosabb kijelentései az engesztelésről.

  • Az engesztelés bűnösök megtérítése, megtérésükön való munkálkodás elsősorban imádság és áldozatok által.
  • Az engesztelés a jókat még jobbá teszi, felszítja buzgóságukat.
  • Az engesztelés közbenjárás, hogy Isten irgalmazzon minél több embernek.
  • Az engesztelés által a bűnök teljesen eltöröltetnek.
  • Az engesztelés elégtételt nyújt az igazságosan megtorló Istennek bűneinkért, bántásainkért, hanyagságunkért.
  • Az engesztelésben megéljük a Krisztussal való egységünket. Vigasztaljuk Őt, mellette vagyunk haláltusájában a Gecemáni Kertben, keresztútján és a keresztje alatt. Erősítjük őt, mint a gecemánikerti angyal. Az Ő testének tagjaiként velünk is az történik, ami Ővele. Mi is azt tesszük, amit Ő tett:  Imádkozunk, munkálkodunk, áldozatot hozunk, áldozattá válunk, szenvedünk az emberiség megváltásáért.