A főparancs

Beküldve: Írások, tanulmányok

Bocsa József atya homoliája az évközi 30. vasárnap olvasmányaihoz (A/ sorozat)

A Jézus korabeli zsidók között különféle csoportok, pártok voltak. A mai evangélium ezek közül kettőt említ: a farizeusok és a szadduceusok pártját. Jézus egyik párthoz sem csatlakozik, bár ezek megpróbálnak mindent, hogy vagy a maguk pártjára állítsák, vagy elgáncsolják. Jézus ezek felett a csoportosulások felett áll. Ő nem párt alapon gondolkodik, hanem az igazságot képviseli, hirdeti, Ő maga az Igazság. A mai evangéliumi részlet is egy ilyen pártoskodó felállásból indul, egy alattomos szándékkal feltett kérdéssel, de Jézus most is olyan választ ad, amely olyan igazság, amelyre ráépül az egész Ószövetség, és amelyre ráépül a keresztény élet is.

„Amikor a farizeusok meghallották, hogy Jézus hogyan hallgattatta el a szadduceusokat, köréje gyűltek és egyikük, egy törvénytudó alattomos szándékkal a következő kérdést tette fel neki: Melyik a legfőbb parancs a törvényben?” Jézus válasza: ,,Szeresd az Urat, a te Istenedet teljes szíveddel, teljes lelkeddel és egész értelmeddel”. Vagyis minden képességeddel „Ez az első és legfőbb parancsolat. A második hasonló ehhez: Szeresd felebarátodat, mint saját magadat. E két parancson nyugszik az egész törvény és a próféták” És, amint említettem: e két parancson nyugszik az egész keresztény élet is.

E két parancshoz fűzött kommentárnak tekinthetők a szentmise többi olvasmányai is. „Az idegent ne használd ki és ne nyomd el!” „Az özvegyet és árvát ne sanyargassátok!” A Kivonulások könyve érvel is amellett, hogy az ember így cselekedjen, de szankciókat is kilátásba helyez azoknak, akiknek nem elég a puszta érvelés. Az érv: emlékezzetek, „ti is idegenek voltatok Egyiptomban”. A kilátásba helyezett büntetés, ha valaki nem így cselekedne: „Ha sanyargatjátok őket, s ők hozzám kiáltanak, meghallom panaszukat, és fellobban haragom. Kard által veszítelek el benneteket, hogy asszonyaitok özvegyek, gyermekeitek árvák legyenek” És az uzsoráról szóló rész után: „ha hozzám kiált az igazságtalanul sanyargatott: én meghallgatom”.

A zsoltár tovább bátorítja a szegényt és az elnyomottat, hogy kiáltson bizalommal Istenhez, mert ő a szeretet Istene: „Istenem, segítőm, akiben remélek, oltalmazóm, pártfogóm és üdvöm ereje. Az Úrhoz kiáltok, aki dicséretre méltó, és megszabadulok ellenségeimtől”. A válaszos zsoltár egyben válasz Isten irántunk való szeretetére. Erről ugyan nincs direkt módon szó a mai olvasmányokban, csak a mi iránta és embertársunk iránti szeretetünkről. Az Isten iránti és a felebarát iránti szeretetünket megelőzi Isten irántunk való szeretete. Ez az igazi alap, amire válaszként ráépül a mi szeretetünk. „Szeretlek, Uram, Istenem,  én erősségem. Menedékem és sziklaváram, szabadítóm te vagy, Uram”.

Az alleluja vers azt fogalmazza meg, hogy a mi Isten iránti szeretetünk megnyilatkozása az, ha megtartjuk a törvényeit, vagyis teljesítjük az Ő akaratát, úgy élünk, ahogyan Ő szeretné. „Aki szeret engem, megfogadja szavamat”.  Ehhez hozzá fűz még valamit Jézus. Bár Isten kezdettől fogva szeret minket, Ő az, aki előbb szeret, de az irántunk  való szeretete növkedhet is. „Aki szeret engem, megfogadja szavamat, Atyám is szeretni fogja, és hozzá költözünk”. Vagyis megtapasztalja az Istent viszont szerető ember, az Ővele való egyre mélyebb közösséget, Isten benne lakozását.

Isten akaratának a teljesítéséhez, vagyis az istenszeretethez hozzá tartozik az is, hogy az ember odafigyel az egész hitrendszerre, a Hiszekegyre, az egyház törvényeire, amelyek kifejtik, magyarázzák ezt a hitet. A szentleckében Pál apostol emlékezteti tesszalonikai híveit arra, hogy mit is jelentett számukra Isten akaratának a teljesítése megtérésük kezdetén: azt, hogy elfordultak a bálványoktól, a hamis istenektől, amiket addig imádtak. És itt nemcsak az idegen istenek kultuszára kell gondolnunk, hanem az ember saját kívánságainak a bálványozására is. A saját vágyaink bálványozása, és az élet mindennapi sodra könnyen elfeledtetheti velünk, hogy ez a földi élet csak egy rövid, átmeneti időszak, az igazi élet majd a halál után kezdődik. „Várjátok a mennyből Fiát, Jézust, akit a halálból feltámasztott, s aki megment minket az eljövendő haragtól”.

Ez a részlet már utalás az egyházi év végére és az egyéni élet végre, és az emberi történelem végére, a „dies irae”-re, „ama végső harag napjára”, amikor Isten igazságossága is megnyilvánul, nem csak irgalma, amikor megítél mindenkit személyesen, és megítéli az egész világot.