Irgalmasak vagyunk mi is?

Írta: Engesztelők lapja admin. Beküldve: Írások, tanulmányok

 

Az Irgalmasság Vasárnapjának legfőbb üzenete, hogy Isten irgalmas hozzánk, nem tartja számon bűneinket, nem hánytorgatja fel, kész megbocsátani, sőt megsemmisíteni azokat. De ennek feltételei vannak. A bánat mellett a legfontosabb feltétel – csak akkor tudjuk az Ő irgalmát befogadni – ha mi is irgalmasak vagyunk embertársaink iránt. Csak úgy bocsátja meg a bűneinket, ha mi is megbocsátunk az ellenünk vétkezőknek, csak akkor lesz irgalmas hozzánk, ha mi is tudunk irgalmasak lenni.

De hogyan tudunk ellenségeinknek, sőt üldözőinknek megbocsátani, ha keresztény testvéreinknek sem tudunk, ha nem tudjuk elviselni, hogy bizonyos kérdésekben másként vélekednek, mint mi?

Egy nagy megosztottság van most jelen éppen azok között, akik eddig komolyabban próbáltak Isten útján járni.

A keresztények közötti irigységből, féltékenységből, sebzettségekből fakadó versengés ott volt már a gyökereknél. Az apostolok egymással versengtek, hogy ki a nagyobb, ki az első közöttük. És Szent Pálnak is a versengés, viszálykodás miatt kellett a keresztények között többször is rendet teremtenie. Ez a versengés, viszálykodás sajnos végig vonult az egész egyháztörténelmen. Ez látszik az eretnekségek történetében, és az eddigi legnagyobb egyházszakadásban, a reformációban is.

A II. Vatikáni Zsinat a reformáció okait elemezve azt mondta, hogy az az emberek mindkét oldali vétke volt. Az Egyház akkori vezetői, az akkori katolikusok nem ismerték el a szóvá tett hibákat, csak a szóvátétel hibásságára figyeltek. A reformátorok pedig egyoldalúan hangoztatták vélekedésüket, nem vonták vissza tévedéseiket.

Ma a frontok éppen az egyházat igazán féltők között ott húzódnak, hogy az egyik tábor bizonyos próféciákra is odafigyelve nem érti, hogy hogyan lehetnek emberek annyira vakok, hogy „van ugyan szemük, de nem látnak, van ugyan fülük, de nem hallanak.” Idézik tovább az evangéliumot: „beteljesedett rajtuk Izajás próféta jövendölése, mely így szól: Hallván hallotok, de nem értetek, nézvén néztek, de nem láttok”(Mt 13,14). A másik tábor azt nehezményezi, hogy hogyan lehet egy szabályosan megválasztott és láthatólag nagyon szimpatikus pápát eleve elutasítani, és az első perctől kezdve az antikrisztus emberének nevezni, és nagyítóval figyelni minden megnyilatkozását, és abba saját vélekedésüket belemagyarázni.

Ha megmerevednek ezek a frontok, és egyik fél sem hajlandó a másikra irgalmas, megbocsátó szeretettel tekinteni, saját vélekedését árnyalni, akkor a reformációnál is nagyobb egyházszakadás fenyeget. Akkor a keresztények fogják egymást üldözni az eltérő vélekedések nevében, ahogyan ezt tették a reformáció utáni vallásháborúkban. A külső ellenség, a Sátán pedig csak nevet rajtunk, dörzsöli a markát, mert sikerült elérni célját, további széthúzásokat, szakadásokat létrehozni.

Közben mindkét fél „jót akar” jószándékú, teljesen biztos a saját igazában, és az általa hőn szeretett Egyházat akarja védeni a másik csoporttól.

A nagy kérdés ma az, hogy tudunk-e irgalmasak lenni egymás iránt? Tudjuk-e elfogadni a másikat a miénktől eltérő véleményével együtt? Tudunk-e legalább 1 %-nyi esélyt adni a miénktől eltérő módon vélekedőnek: hátha mégis neki van igaza? Tudjuk-e kicsit az ő szemüvegén keresztül is nézni a az eseményeket? Tudjuk-e a szeretetet egymás iránt megőrizni? Tudunk-e hallgatni, a másikat nem provokálni? Tudunk-e ítélkezés nélkül imádkozni az egységért? Tudunk-e csendben szenvedni, szenvedésünket felajánlani? Tudjuk-e keresztünket, az egyház keresztjét Jézussal együtt hordozni?