Az eucharisztikus lelkület

Beküldve: Írások, tanulmányok

Dr. Szederkényi László atya elődása a váci egyházmegyei Eucharisztikus Kongresszuson (2013. május 10.)

Régebben egy-egy szentéletű emberre – életszentségét értékelve – gyakran mondták, hogy eukarisztikus lelkületű volt. Szent X. Piusz pápának az Oltáriszentséggel kapcsolatos rendelkezései nyomán a katolikus lelkiségben egyre jobban tért hódított újra az Eukarisztiából merítkező lelkiség. Jézus Szent Testét és Vérét alapul venni a keresztény lelkiségben egyébként soha nem idejétmúlt, ezért előadásomban erről szeretnék néhány gondolatot kifejteni.

Óvatosnak kell lennünk a sátánnal szemben, az Oltáriszentség vonatkozásában is, hiszen minden módón megpróbál minket félrevezetni. Lerinumi Szent Vince Jézus megkísértését magyarázva azt írja, hogy amint Jézust az ördög arra biztatta, hogy vesse le magát a templom párkányáról (Mt 4, 5-6), úgy minket meg arra biztat, hogy vessük le magunkat a katolikus tanítás és hagyomány fellegvárából a tévedések szakadékába. Az eukarisztikus lelkület kialakításához és ápolásához érdemes a mértékadó hittudósok írásait figyelembe venni. Fontos tisztában lennünk az Oltáriszentség mibenlétével és ránk gyakorolt hatásaival. Akkor nem esünk abba a hibába, hogy levessük magunkat a katolikus hit és hagyomány életet és biztonságot jelentő fellegvárából.

Szent Pál apostol leveleiben élesen szembeállítja Jézus Szent Testét és Vérét a közönséges étellel és itallal (1 Kor 10, 7. 21; 11, 20). Tehát az Oltáriszentség minden tiszteletet és dicséretet megérdemel. Az oltáron Jézus a vendéglátónk, aki saját magát adja nekünk eledelül (Jn 6, 48-51), hogy legyen erőnk az örök élet felé vezető úton és valamit megérezzünk belőle azelőtt is, hogy oda belépünk. Jézus azt mondja magáról, hogy Ő „a mennyből alászállott élő kenyér”, tehát az Eukarisztia a megtestesült második isteni személy teste és vére.

Antiochiai Szent Ignác az Oltáriszentséget a halhatatlanság gyógyszerének tartja, mert ahhoz segít hozzá minket, hogy mindig Jézusban élhessünk és ördögűző hatása lévén megvéd minket a sátánnal szemben.

Szent Irenaeus szerint az Eukarisztia kisugárzása mindaz a jó, amit a keresztény ember cselekszik.

Szent Cyprianus arra hívja fel a figyelmünket, hogy amikor a Mi Atyánkban a mindennapi kenyérért imádkozunk, akkor azt is kérjük, hogy mindennap legyen lehetőségünk szentáldozást végezni és azért is könyörgünk, hogy a Mennyei Atya óvjon meg bennünket a súlyos bűnöktől és soha ne legyünk méltatlanok Jézus Szent Testét és Vérét magunkhoz venni. Az Oltáriszentség a földi létezésünkhöz is nélkülözhetetlen és segít minket az örök életre, a mennyei lakomára eljutni.

A trienti zsinat atyái az Oltáriszentséget a sátán mérgével, a bűnnel szembeni ellenméregnek tartják, amely hozzájárul ahhoz, hogy minél kevesebb bűnt kövessünk el és hogy minél inkább elkerüljük a halálos bűnöket. Ezenkívül nemcsak akkor bír megszentelő erővel, amikor magunkhoz vesszük, hanem amikor szemléljük, imádjuk (például szentségimádás alkalmával).

Szent X. Piusz pápa a gyakori, sőt a mindennapi áldozást ajánlotta – természetesen kellő előkészülettel – annak érdekében, hogy minél szorosabban kapcsolódjunk Istenhez és emberi gyarlóságainkat minél jobban kiküszöböljük.

XVI. Benedek pápa a szentmiséről azt tanítja, hogy abban maga a feltámadt és megdicsőült Jézus Krisztus van jelen. A Legméltóságosabb Oltáriszentségben Jézus az Isten képére teremtett emberrel találkozik (Ter 1, 27), s a Legszentebb Oltáriszentség az igazságra és a bűntől való megszabadulásra éhező ember tápláléka (Jn 8, 36). Az Eucharisztia az Egyház létfontosságú központja. Isten ajándékozó jóságának megnyilvánulása, amikor Jézus a Szent Kenyérben, az Oltáriszentségben önmagát adja nekünk. Az Oltáriszentség hozzájárul ahhoz, hogy eltűnjenek azok a falak, melyek Jézus és miközöttünk vannak és azok is, melyek az embereket egymástól választják el.

Láthatjuk tehát, hogy Jézus Krisztus Szent Teste és Vére a legteljesebb mértékben szent dolog, nem valami „cukorka”, amiből bárki részesedhet. Az egyházi hagyomány hangsúlyozza a méltó szentáldozást és az általa Jézussal egyre szorosabbá váló kapcsolatot, az örök életre való előkészületet. Ha visszakanyarodunk Lerinumi Szent Vincéhez és Szent Pálhoz, fontos megjegyeznünk, hogy aki tudatosan méltatlanul áldozik, aki gyónásait elhanyagolja, aki sohasem gyónik és úgy áldozik, aki távol tartja magát a szentáldozástól, vagy aki az Oltáriszentséggel kapcsolatban bármilyen „divatos” tévedést terjeszt, tulajdonképpen az ördögnek engedelmeskedve leugrik a katolikus hit és hagyomány fellegvárából a tévedések szakadékába, és saját elkárhozását készíti elő (1 Kor 11, 27-29). Hogyan is lenne segítség a bűn elleni küzdelmünkben a szentségi Jézus, ha súlyos bűnben vesszük magunkhoz? A szentségtörő áldozással nem közelebb, hanem távolabb kerülünk Tőle.

Az eucharisztikus lelkülethez hozzátartozik a gyakori gyónás és gyarlóságaink tudatos javítgatása, a gyakori és méltó szentáldozás, szentségimádásokon való részvétel, a Jézus Szíve -tisztelet, lehetőség szerint az elsőpénteki szentáldozás megtartása, jócselekedetek gyakorlása, az Oltáriszentség tiszteletével és Jézus Szívének tiszteletével kapcsolatos apostolkodás, a szentségi Jézussal kapcsolatos hitismereteink bővítése. Aki mindezt megteszi, az gondolkodásában és életmódjában nem a világhoz fog hasonulni (Róm 12, 2), hanem megtapasztalja mit jelent a Jézustól nyert megváltás örömében élni (XVI. Benedek); szeretet, békesség, türelem, kedvesség, jóság, hűség, szelídség, önmegtartóztatás fogja jellemezni (Gal 5, 22-23). Merítsünk bátran az Egyház kegyelmi kincsestárából, legyünk szívesen a Legméltóságosabb Oltáriszentségben jelen lévő Jézussal, akinek a gondjainkat, örömeinket, kéréseinket, félelmeinket, reményeinket, hálánkat őszintén elmondhatjuk (XVI. Benedek), aki éltet és saját magához hasonlóvá alakít minket.