Úrnapja

Írta: Engesztelők lapja admin. Beküldve: Írások, tanulmányok

Az úrnapi Szekvencia, a Lauda Sion elemzése

Az Úrnapja, Krisztus Szent Testének és vérének az ünnepe a 13. századra megy vissza. Bevezetését több Eucharisztikus csoda is megelőzte. Aquinoi Szent Tamás összeállított egy szentíráskommentárt és átnyújtotta az akkori pápának. A pápa meg akarta őt jutalmazni ezért, és megkérdezte, mivel tehetné. A szent elhárította az egyházi ragra való emelést, helyette azt kérte a pápától, hogy vezesse be az egész egyházban ezt az ünnepet. A szentatya elfogadta az előtte már több oldalról is hozzá érkező kérést, és mindjárt megbízta Tamást az ünnep liturgiájának a kidolgozásával. Ennek része a szentmisében felhangzó a Lauda Sion Salvatorem, Dicsérd Sion Üdvözítőd c. himnusz, amely belevezet minket az Eucharisztia titkába. Ebben a titokban most ennek a himnusznak rövid elemzésével, bemutatásával szeretnénk elmélyedni.

Dicsérd Sion, Üdvözítőd, 
Jó pásztorod, hű segítőd, 
Áldja hangos éneked. 
Himnuszt mondj, egész szíveddel, 
Szóddal úgysem érheted el, 
Méltón nem dicsérheted.

Az Eucharisztia hittitok, emberi ésszel nehezen felfogható, a költészet, a művészet eszközeivel jobban megragadható.

Nagy dologról szól az ének; 
Élet élő kútfejének, 
A Kenyérnek hódolunk. 

Az Eucharisztia életünk legnagyobb isteni ajándéka. Életünk kútfeje, mai szóval forrása. A II. Vatikáni zsinat egyik dokumentuma "fons et culmen"-nek nevezi. Vagyis forrásnak, és egyben hegycsúcsnak, amelyből táplálkozik a keresztény élet, és amely felé tart, mint beteljesedése felé. Ezért hódolat, imádat illeti. Ez az ének az Eucharisztia dicsérete, amit Jézus az Utolsó vacsorán alapított. Sík Sándor a rím kedvéért az Utolsó vacsorát Búcsútornak fordítja.

Estelén a Búcsútornak 
A tizenkét apostolnak 
Mit kiosztott Krisztusunk.

Hangosan hát fönnesengjen, 
Ujjongjon és égre csengjen 
Zengő lelkünk hangja ma. 
Mert mit ajkunk most magasztal: 
Amaz ünnep, amaz asztal, 
Amaz első lakoma.

A húsvét az Ószövetségben az Egyiptomból való szabadulás ünnepe volt. Jézus ennek az ünnepnek új tartalmat adott a saját feltámadásával, amit elővételezett az Utolsó Vacsorán. Véget ér az Ószövetség, amit Ő beteljesített, és elkezdődik a Jézus által megkötött Újszövetség Isten és ember között.

Ott új Húsvét napja támadt, 
Új kötése új királynak, 
Régi Húsvét bételett. 
Új világtól fut az óság, 
Árnyat oszlat új valóság 
Fényesség űz éjfelet.

S amit ott tett önkezével: 
Emlékére nyílt igével 
Hagyta Krisztus végzenünk, 

Azt mondta: ezt cselekedjétek az én emlékezetemre. Az egyik lényeges mozzanata a szentmisének a Jézusra való emlékezés. Emlékezetünkbe idézzük, hogy mit tett értünk, mire tanított.

Szent igéktől megoktatva, 
Üdvösséges áldozatra 
Kenyeret s bort szentelünk.

Fogta a kenyeret és a bort, amelyek a mi munkánkat és a mi életünket szimbolizálják. Mikor ezeket neki szenteljük a szentmisében, ezzel egész életünket neki ajánljuk, neki szenteljük. Ennek az odaszentelődésnek óriási a jelentősége. Lelki békénk, egyensúlyunk múlik azon, nap mint nap, hogy át tudunk-e Istennek adni, fel tudunk-e Neki ajánlani mindent, életünk minden mozzanatát, örömeinket, bánatainkat, a váratlan helyzeteket, a bántásokat, megalázásokat. Ha ezeket meg tudjuk tenni óriási előhaladást tehetünk a lelki életben.

Ágazatja szent hitünknek: 
Testté, vérré lényegülnek, 
Bor s kenyér mi volt előbb. 

A magyar fordítás itt nem fejezi ki a lényeget. A latinban ez áll: Dogma datur Christianis, quod in carnem transit panis, et vinum in sanguinem. Dogma, vagyis hittétel, hittartalom, hinnivaló adatik a keresztényeknek, amelyet hinnünk kell, amelyet igazán csak hitünkkel foghatunk fel, értelmünkkel legfeljebb megközelíthetünk. Ez a hinnivaló az, hogy a kenyér Krisztus testévé változik, a bor pedig Krisztus vérévé. Amikor a pap kimondja az átváltoztatás szavait: „ez az én testem, ez az én vérem”, attól a pillanattól a kenyér nem kenyér többé, a bor nem bor többé, hanem Krisztus teste és vére. Az érzékeink nem tudják nyomon követni ezt a változást. Sokan kételkednek ezért benne. Sok eucharisztikus csoda bizonyítja azonban, hogy itt valódi átváltozás történik. És lelki hatásai is ezt mutatják, ha hittel rááll erre az ember, és hasznosítja ezt a hittitkot az életében.

Régi rend itt újnak enged, 
Szárnya lankad észnek, szemnek, 
Élő hitből végy erőt.

Az eredeti latin szöveg itt megint kifejezőbb: Quod non capis, quod non vides, Animosa firmat fides, praeter rerum ordinem. Ezt az átváltozást érzékeinkkel nem fogjuk fel, nem látjuk, nem észleljük. Ez meg is haladja a látható dolgok rendjét. Ezt csak hit által tudjuk elfogadni. A hitben járás megtanulása a legfontosabb a keresztény életben. Hitbeli lépéseket kell újra meg újra megtennünk, amelyek nem 100 %-ig biztosak. Mindig bennük van egy ugrás, és annak a kockázata, hogy elkapnak-e. Kecskeméten szolgáltam 17 évet. Ott volt a hittanteremben egy kép, amelyen egy fán lévő kisgyermek éppen leugrani készül, de nem akárhová, édesapja karjaiba, amelyeket bátorítóan felé tár.

Színében bor és kenyérnek 
(Jel csak ez, de más a lényeg!) 
Drága nagy jók rejlenek. 

Jézus a kenyér és a bor színei alatt jelenik meg közöttünk. Ez egy régies kifejezés. A latinban itt a species szó szerepel, amely azt jelenti: színe valaminek, vagyis a látszata, a külső formája. A látszat szerint kenyér és bor, valójában a legnagyobb jó, amire szükségünk van, amely nélkül ellankadunk, kimerülünk, kimegy az erő belőlünk, kiszolgáltatottá válunk.

És most egy kis tanítás következik arról, hogy hogyan van jelen közöttünk Jézus a kenyér és a bor színeiben.

Egy is Krisztus, semmi kétely! 
Két szín Őt nem osztja meg.
Aki veszi, meg nem osztja, 
Meg nem töri, nem szakasztja, 
Mindenek épen veszik. 
Veszi egy és ezrek veszik, 
S minden egyenlőn kapja részit, 
Mégis: nem fogyatkozik.

Ugyanaz a Krisztus jelenik meg a kenyérben is, és a borban is. A teljes Krisztus van jelen egyetlen csepp borban, és egyetlen még szabad szemmel látható kis morzsában is. Akárhányan veszik magukhoz, akárhány részre töri a pap az ostyát, minden egyes részében az egész Krisztus van jelen. Ezért kell ügyelni arra, hogyan vesszük magunkhoz. Ezért tartja a ministráns az áldoztató tálcát, hogy ha letörne egy darabka, vagy lecseppenne egy csepp is, az ne a földre hulljon, hanem az áldoztató tálcára. Mindezeket a veszélyeket sokkal jobban kiküszöböli a nyelvre áldozás, amely évszázadokon át az áldoztatás hagyományos módja volt. És a térdelve áldozásnak is egészen más pszichológiai hatásai vannak. Nem akárkivel találkozom, rendkívüli dolgoknak vagyok a szentáldozásban részese, jó az, ha a rendkívüli testtartással, térdeléssel is kifejezem ezt. A váci Eucharisztikus Kongresszuson lehetőséget adtunk az állva áldozás mellett a térdelve áldozásra is. Többen voltak azok, akik ezt az utóbbit választották.

Ugyanezt a gondolatot részletezi az utána következő második versszak.

S ha megtört az áldozatban, 
Kétség, tudd meg, nincsen abban: 
Úgy van ott minden darabban, 
Mint a teljes szín alatt. 
Őt törés nem törheté meg, 
Csak a jelnek (köntösének!)  - vagyis a kenyérnek és a bornak -
Színe tört meg, ám a lényeg 
Változatlan egy marad.

A közbülső versszak egy nagyon fontos igazságot fogalmaz meg: egyáltalán nem mindegy, hogy milyen lélekkel, lelkülettel vesszük magunkhoz. Egyáltalán nem mindegy, hogy halálos bűnben, vagy kegyelmi állapotban járulunk-e a szentáldozáshoz, mert a következmény egészen más.

Veszi jó és veszi vétkes, 
Ám gyümölcse vajmi kétes: 
Élet vagy elkárhozás. 
Rossznak átok, üdv a jóknak: 
Lásd, az együtt áldozóknak 
Végük milyen szörnyű más!

A pap normális esetben (a lélekbe látás karizmája nélkül) nem tudja eldönteni, hogy kit áldoztat meg. Egyik embernek üdvösségére, szeretetben való növekedésére, megerősödésére szolgál a szentáldozás, a másiknak kárhozatára. Jobb lett volna neki, ha nem áldozott volna (ismételten szentségtörő módon).

Nem bánhatunk akárhogyan az Oltáriszentséggel, az átváltoztatott szentostyával, mert az nem akármi. Angyali kenyér, amely a lelkünket táplálja elsősorban. Lelkünk természetében közös az angyalokéval. Az Eucharisztia földi vándorúton a legfontosabb lelki táplálékunk, amellyel Isten megvendégel minket mint fiait.

Imhol angyaloknak étke, 
Vándorutunk erőssége, 
Édes fiak vendégsége! 
Ebeknek oda ne vesd! 

Az Eucharisztia nem az állatoknak való eledel. Nem arra való, hogy a beteg kutyánknak, macskánknak vagy többi állatainknak adjuk. A kézbe áldozással bizony az ilyen torz, vagy babonás használatnak is megvan a veszélye. Sőt a meggyalázásnak is.

Az Ószövetségben megvoltak az előképei az Oltáriszentségnek. Három ilyen előképet hoz Aquinói Szent Tamás: a mannát, a húsvéti bárányt, és Izsák feláldozását, amelyek művészileg ábrázolva vannak itt a mi tabernákulumunkon is.

Ősi manna ezt mutatja, 
Ezt Izsáknak áldozatja, 
Bárány vére csordulatja 
Képpel írja régen ezt.

A manna táplálta a sivatagi vándorlás során az egyiptomiak fogságából menekülő népet. Izsák feláldozását kérte Isten Ábrahámtól, de az utolsó pillanatban, mikor látta, hogy Ábrahám erre is képes Istenért, megakadályozta feláldozását. Saját egyszülött fiát azonban feláldozta értünk bűnösökért a Mennyei Atya. Ábrahám kost áldozott fia helyett, az Ószövetségben bárányt. Jézus lett az Utolsó vacsorán és Nagypénteken ez az áldozati bárány.

Említettem, hogy a II. Vatikáni Zsinat forrásnak, és csúcsnak tekintette ez Eucharisztiát. Csúcsnak, amely felé tart a keresztény élet, amelyben beteljesedik. A Himnusz utolsó versszaka erre a csúcsra irányítja a figyelmünket. Az első sorok még a földön időznek. Jézus egyszerre pásztorunk és eledelünk. Ő legelteti, táplálja nyáját, és védelmezi a rá leselkedő veszélyektől.

Kegyes pásztor, igaz étek: 
Édes Jézus! kérünk téged, 
Te legeltesd; védd a néped, 
Te mutasd meg kegyességed, 
Fönn az élők közepett. 

A kegyesség helyett az eredeti lati szövegben ez szerepel: Tu nos bona fac videre In terra viventium. Vagyis Te gondoskodj arról is, hogy azokat a jókat, amik az „élők földjén”, azaz a Mennyországban ránk várnak, valóban elnyerhessük.

A himnusz utolsó szavaiban a hittudós mellett megszólal a misztikus is, aki nem szégyelli szerelmes szavakkal is megszólítani Jézusát. Megadja neki nyilvánosan a kellő tiszteletet. Előbb "fejedelmünk"-nek szólítja, de   bepillantást enged abba, hogy amikor belép lelke nászszobájába, ahol egyedül marad Istenével, ott milyen szerelmes szavakkal illeti (életem, szerelmem), és milyen bensőséges kapcsolatban van azokkal is, akiket a földön ugyanaz a pásztor legeltetett és táplált saját testével és vérével, és akik már eljutottak az élők földjére, már teljesen Istenben élnek, a szentekkel.

Mindenható fejedelmünk, 
Éltünk, éltetőnk, szerelmünk, 
Engedj asztalodra lelnünk, 
S testvérül engedd ölelnünk 
Odafönn a szenteket

Ne szégyelljük mi sem a becéző szerelmes szavakat, amikor lelkünk szerelmével vagyunk négyszemközt, a szentáldozás utáni meghitt pillanatokban, vagy a csendes szentségimádásban! Ő kimondhatatlanul örül minden becéző, szerelmes szónak.