Engesztelés a Szentírásban és az Ősegyházban

Beküldve: Írások, tanulmányok

Írta: Bocsa József

Mi az engesztelés? Hogy az engesztelés lényegét megértsük, a kiengesztelődés gondolatából kell kiindulni. Kiknek kell kiengesztelődni, más szóval kibékülni, helyes kapcsolatba kerülni egymással? Kik a kiengesztelődés szereplői? 

A főszereplők Isten és az ember: a mindenkit szerető Isten és a tőle eltávolodott, vele szembe került emberiség. Isten szeretetből teremtette az embert a saját képére és hasonlatosságára. Szabadnak és szeretetre teremtette. Felkínálta neki szeretetét, amely egyedül képes boldoggá tenni az embert, de nem akarta rákényszeríteni, hanem meghagyta szabadságát. Az embert ez választás elé állítja: szabadon elfogadhatja vagy visszautasíthatja Isten szeretetét. Az első emberpár még harmonikus szeretetben élt egy ideig Istennel és egymással is, valamint a környezetével, a növény- és állatvilággal, az egész kozmosszal. De amikor az ősszülők, akiktől az egész emberiség származik, hagyták, hogy a sátán kísértése következtében bizalmatlanság férkőzzön közéjük és Isten közé, amikor már nem hitték, hogy Isten őszintén az ő javukat akarja, hanem hagyták, hogy a sátán egy torzképet fessen eléjük Istenről, megromlott ez az Isten és ember közötti, addig zavartalan, szeretetkapcsolat. Rengeteg baj szakadt az emberiségre. Ádám és Éva különösen azután döbbentek rá arra, hogy mit is veszítettek, amikor a sátánra hallgattak, amikor egyik fiuk meggyilkolta a másikat.

 Az emberek ezután megpróbálták ezt a szeretetkapcsolatot helyreállítani Istennel, de ez önerőből nem sikerült. Istenről egy torzképük alakult ki. Ennek bizonysága a rengeteg vallás, amely oly sok féle elképzelést tartalmaz Istenről és az emberről. Sok vallásban megjelenik az az elképzelés, hogy ő egy kegyetlen, a bűnt megtorló, bosszúálló Isten, akit áldozatokkal kell kiengesztelni. És bizony, a sátán megtévesztése következtében sok vallásban még emberáldozattal, mások gyermekeinek, vagy egyenesen a saját gyermekeknek a feláldozásával akarták kiengesztelni a szerintük haragvó, vérszomjas Istent. Az emberiség belesüllyedt ennek a torz istenképnek és torz áldozatoknak és hiedelmeknek, rituáléknak a mocsarába, amelybe magától beleveszett volna. De Isten nem hagyta magára az emberiséget. Segített kitisztítani gondolkodását. Ezt főleg a görög gondolkodásban, filozófiában figyelhetjük meg. Másrészt utána nyúlt olyan formában, hogy maga szólt hozzá személyesen. Kiválasztott egy népet, amelyet nevelni kezdett, amelynek fokozatosan elkezdte megtisztítani a hitét, Istenről való képét. Lassan, fokozatosan, az emberek megromlott felfogóképességéhez alkalmazkodva rávezette őket, hogy elégedjenek meg az emberáldozat helyett előbb állatok feláldozásával, vagy egyéb áldozatokkal. Majd rávezette, hogy sokkal fontosabb az ember saját eltorzult akaratának a feláldozása, az Istennek való engedelmesség, mint a külső áldozat. Egyrészt tanította, tisztogatta az emberek beszennyezett, elsötétült hitét, másrészt előkészítette a saját emberré válását, a Messiásra vonatkozó, az ő eljövetelét megígérő hittel, amely nemcsak a választott nép körében jelent meg, hanem más vallásokban is. A római irodalomban ennek egyik bizonysága Vergilius IV. Eklogája. Ez az előkészítés érhető tetten a Szentírásban a 40. zsoltárban, amelyet idéz a Zsidókhoz írt levél is (10,5-6): „Áldozatot és felajánlást nem kívántál, de testet alkottál nekem. Nem kedves előtted az engesztelő és égőáldozat. Akkor így szóltam: „Íme jövök Istenem, hogy teljesítsem akaratodat, amint a könyvtekercsben rólam írva van.” (Zsolt 40,7-8)

A továbbiakban vezérfonalunk lesz XVI. Benedek pápa „A Názáreti Jéus c. könyvének 2. kötete, amelyben Jézus kereszthalálát elemezve rámutat a szentatya arra, hogy „az engedelmesség már itt (ebben a Zsoltárban) átvette a templomi áldozat helyét.” Felismerték az emberek fokozatosan, hogy az Isten szavának, akaratának való engedelmesség az igazi áldozat, a valódi istentisztelet. És a pápa rámutat arra is, hogy ez a folyamat, az emberiség gondolkodásának az átalakulása, nemcsak a választott nép életében, a Bibliában követhető nyomon, hanem „a görög világban is egyre sürgetőbben átérezték az állatáldozatok elégtelenségét, amelyre Istennek nincs szüksége... Így megfogalmazták a „szóbeli áldozat” gondolatát”, amely szerint „a valódi kultusz (az igazi istentisztelet) az imádság, az emberi szellem megnyílása Isten előtt.” De ugyanakkor – a pápa gondolatmenetét folytatva – az az érzés is kialakult az emberiségben, hogy a mi engedelmességünk kevés, „az mindig hézagos. Saját akaratunk mindig előtolakszik.” Mi magunktól nem tudjuk helyreállítani a megromlott Isten- és emberkapcsolatot.

A Názáreti Jézus személyében eljött, az évezredekkel korábban megígért Megváltó, aki maga Isten. Ő megmutatta, elénk élte, meg is valósította az igazi engedelmességet, és ezáltal a kiengesztelődést, Isten és az emberiség összebékítését, kapcsolatának az elrendezését. Ő, „az „Isten Báránya” magára vette, ezáltal elvette a világ bűneit. Isten kapcsolata a világgal, amelyet a bűn megzavart, keresztáldozata által megújult. Megtörtént Isten oldaláról a kiengesztelődés.” Az embernek is meg kell itt tennie azt, ami rajta múlik.

A kiengesztelődés harmadik szereplője Isten és az ember mellett a bukott angyalok vagy ördögök, démonok, akiknek egyik vezetője a sátán, aki hatalmában tartja az emberiséget. János apostol fogalmazása szerint „Azért jelent meg az Isten Fia, hogy a sátán művét romba döntse” (1Jn 3.8). Tehát azért jött el Jézus, hogy kiszabadítson, kiváltson a sátán fogságából. Erre utal a redemptio kifejezés, amely megváltást jelent, de eredeti jelentése kiváltás, visszavásárlás (a sátán szövevényes megtévesztéseinek uralma alól és rabságából).

János apostol így fogalmaz: „Jézus Krisztus az engesztelő áldozat bűneinkért, de nemcsak a mieinkért, hanem az egész világ bűneiért is.” (1 Jn 2,2) A torz istenkép, amely oly régóta jellemző a bűnbe esett, Istentől eltávolodott emberiségre, beszivárgott még a keresztény gondolkodásba is, és megnehezíti az engesztelés gondolatának, és gyakorlatának az elfogadását. Sok mai gondolkodó, teológus felveti a kérdést, hogy „nem kegyetlen Isten az, aki végtelen engesztelést követel?” XVI. Benedek pápa megadja választ erre az ellenvetésre. Azt írja, hogy egyáltalán nem erről van szó. Éppen hogy „nem valami szörnyűséges Isten áll elő végtelen követeléssel. Pontosan fordítva: Isten önmagát teszi a kiengesztelés helyévé, és Fiában magára veszi a szenvedést... Isten maga „issza ki a kelyhet” minden borzalmával, és így helyreállítja a jogot nagy szeretete által, amely a szenvedés révén átalakítja a sötétséget."

Jézus – folytatja a pápa – „a megtestesült Ige, a kereszten teljessé lett szeretetével, ő végre a tökéletes engedelmesség. Általa nemcsak a templomi áldozatok kritikája vált véglegessé, hanem betelt a múlhatatlan vágy is: testben végbevitt engedelmessége az az új áldozat, amelybe mindannyiunkat bevon, és amelyben szeretete által egyben minden engedetlenségünket eltörli.”

Pál apostol így fogalmaz: „Őt adta oda Isten véres engesztelő áldozatul a hitben, hogy kimutassa igazságosságát. Isten végtelen türelmében elnézte a korábban elkövetett vétkeket, hogy igazságosságát most kimutassa” (Róm 3,25). Jézus az ő engesztelő áldozatával, saját életének a feláldozásával, eltörölte az ószövetségi templomi áldozatokat, és minden más áldozatot. Helyreállította a bűn által megrontott szeretetkapcsolatot Isten és az ember között. Kiváltotta az embert a sátán rabságából. Kiengesztelte, helyes kapcsolatba hozta az embert Istennel, és ezáltal önmagával, embertársaival, és az egész teremtett világgal.

Ebbe az Ő engesztelő áldozatába, amely jelenvalóvá válik minden szentmisében, mert annak a lényege éppen az engesztelés, bele akar vonni minden keresztényt. Pál apostol legfőbb üzenete ez a kiengesztelődésre való meghívás: „Isten ugyanis Krisztusban kiengesztelődött a világgal, nem tartja számon vétkeinket, sőt ránk bízta a kiengesztelődés igéjét. Tehát Krisztus követségében járunk, maga Isten int benneteket általunk. Krisztus nevében kérünk: engesztelődjetek ki Istennel!” (2Kor 5,19-20)

De Jézus nemcsak úgy akar bevonni minket az ő engesztelésébe, hogy mi magunk engesztelődünk ki Istennel, kérünk bocsánatot tőle a vele való szembefordulásunkért, és embertársaink bántásáért, akikkel Ő azonosítja magát, hanem azt kéri tőlünk, hogy váljunk Jézussal mi is engesztelőkké. „Testvérek, Isten irgalmára kérlek titeket: Adjátok testeteket élő, szent, Istennek tetsző áldozatul. Ez legyen szellemi hódolatotok. (Róm 12,1) „Ez az egész lét Istennek való odaadását jelenti – értelmezhi XVI. Benedek pápa – amelyben az egész ember, mintegy Istent dicsérő szóvá teszi önmagát, Istenhez illővé lesz. A hangsúly közben a testi mivolton van: éppen testi létünket kell átjárnia a szónak, ennek kell Istennek szánt adománnyá lennie.”

Pál apostol a saját apostoli szolgálatát is engesztelésnek tekinti, és engesztelővé akar formálni mindenkit, akit igehirdetése és a keresztség kiszolgáltatása által kereszténnyé tesz. „Krisztus Jézus szolgájának kell lennem a pogányok között, és Isten evangéliumának papi szolgálatát kell ellátnom, hogy a pogány népek a Szentlélektől megszentelt kedves áldozati ajándékká legyenek.” (Róm 15,15-16) Csak Krisztusban, csak vele egyesülten lehetnek kedves áldozati ajándékká, amely kedves Isten előtt, miként Krisztus áldozata.

Szent Pál és az ősegyház a vértanúságot is Krisztus engesztelő áldozatához való kapcsolódásként értelmezték. A pápa rámutat, hogy Pál apostol a saját várható vértanúságát engesztelésnek, áldozati eseménynek tekinti. „Ha hitetek szent szolgálatáért áldozatként véremet ontják is, örülök, együtt örülök mindnyájatokkal (Fil 2, 17) Ugyanezt írja az apostol egy másik helyen. „Az én véremet nemsokára kiontják áldozatul, eltávozásom ideje közel van. (2Tim 4,6)

Antiochiai Szent Ignác, Szent Polikárp és Szent Lőrinc vértanúságát is idézi a szentatya, amelyekből látszik, hogy a keresztény létet az ősegyházban engesztelő létnek tekintették. Antiochiai Szent Ignác „Krisztus gabonájának mondta magát, amelyet a vértanúság őröl majd meg, hogy Krisztus kenyere lehessen.” (Vö. Ad Rom., 4,1) Szent Polikárp ezt írta: „Ha hitetek szent szolgálatáért áldozatként véremet ontják is, örülök, együtt örülök mindnyájatokkal (Vö. 2Tim 4,6). Szent Lőrincnek a roston való megsütésben „nemcsak tökéletes egyesülését látták Krisztus titkával, aki a vértanúságban kenyerünkké lett, hanem az egész keresztény élet jelképét is. Az élet szorongattatásaiban kiégetve lassan megtisztulunk, mintegy kenyérré válunk, amennyiben életünkben és szenvedésünkben Krisztus titka mutatkozik meg, és az ő szeretete minket magunkat tesz Isten és az emberek számára szánt ajándékká.”

Pál apostolnak van egy sokak által nem érthető, vagy félreértett mondata, amely kulcsmondata az engesztelésnek is. „Örömmel szenvedek értetek, és testemben kiegészítem, ami Krisztus szenvedéséből hiányzik, testének, az Egyháznak javára” (Kol 1,24) Nem arról van szó, mintha Krisztus szenvedése nem lenne elég a mi megváltásunkra, hanem arról, hogy nekünk, keresztényeknek is azonosulnunk kell, eggyé kell válnunk Krisztussal, hogy eljusson az ő megváltása minden emberhez. Az engesztelésnek ez a lényege: egyesülni Krisztussal, az Ő örömeivel és bánatával, szomorúságával és szenvedésével, hogy vele együtt mi is közreműködjünk minél több ember – elsősorban kortársaink – üdvözítésében, a sátán karmaiból, a kárhozattól való megmentésében, Istennel, embertársaikkal, önmagukkal és az egész világgal való kiengesztelésében.