Irgalom - ítélet

Beküldve: Írások, tanulmányok

Nagyböjt 4. vasárnapjának olvasmányai B sorozat.

Hűtlenségről, Istentől való elpártolásról hallottunk az ószövetségi olvasmányban. „Cidkijának, Juda utolsó királyának napjaiban nemcsak a nép, hanem a papok összes elöljárói is sok-sok hűtlenséget követtek el, utánozva a nemzetek valamennyi iszonyatos dolgát.” Ezt az ószövetségi történetet azért érdemes figyelmesen végigolvasni, mert tartalma, mondanivalója kísértetiesen hasonlít az emberiség mai helyzetére.

Isten igyekezett megakadályozni a népre váró szörnyűségeket. „Az Úr, atyáik Istene, követei által még jókor és ismételten elküldte hozzájuk figyelmeztetéseit. Kímélni akarta népét és a maga lakóhelyét. De ők kigúnyolták Isten követeit, megvetették üzeneteit, és kinevették prófétáit. Végül az Úr haragja visszavonhatatlanul népére zúdult.” Tisztelet a kevés kivételnek, az emberek ma is megvetik Istennek nekik közvetített üzeneteit, kinevetik a hozzájuk küldött prófétákat.

Ennek lett a következménye a választott nép életében a Babiloni fogság. „Ellenségeik a templomot felgyújtották, Jeruzsálem falait lerombolták, valamennyi palotáját és minden drágaságát elhamvasztották, és teljesen elpusztították. Aki a kardtól megmenekült, az fogságba került Babilonba.” A fogságban hangzik fel a misében hallott zsoltárének.

Elég hosszan kellett bűnhődniük, tisztulniuk, énekelniük a bűnbánati zsoltárokat ott a messzi idegenben. 70 év múlva könyörült meg rajtuk Isten. „Az Úr teljesíteni akarta Jeremiás próféta által mondott szavát. Azért Kürosznak, a perzsák királyának első évében fölébresztette Kürosznak, a perzsák királyának lelkét.” Vagyis megengedte, hogy hazatérjenek, és újra felépítsék templomukat.

A nép a Babilonban töltött 70 évet fogságnak, büntetésnek éli meg. De ez egyúttal az Isten irgalmára való rátalálásnak is az ideje. Rájönnek, hogy ha komolyan bűnbánatot tartanak, megtérnek, akkor van irgalom, van szabadulás.

Istennek ez az üzenete még inkább kidomborodik az újszövetségi olvasmányokból. Az evangélium előtti versben halljuk a Szentírásnak talán legszebb mondatát, amely az evangéliumban újra ismétlődik: „Isten úgy szerette a világot, hogy egyszülött Fiát adta érte, hogy örökké éljen minden őbenne hívő.” (Jn 3, 16)

Miközben vezekel, tisztul az ember, hajlamos arra, hogy eltorzuljon istenképe. Ezt az eltorzult istenképet igazítja helyre az evangélium következő mondata: „Isten nem azért küldte Fiát a világba, hogy elítélje a világot, hanem hogy általa üdvözüljön a világ.”

Ma a másik végletbe is belecsúszik az emberiség. Sőt még teológusok főpapok, is hirdetik. Azt mondják, Isten annyira irgalmas, hogy bánat nélkül is mindenkin könyörül. A pokol a szentírásban csak a régi embereknek szóló riogatás, valójában nem is létezik, vagy ha létezik is, üres. Isten azonban napjainkban is figyelmeztet a pokol létére, a bűnbánat szükségességére, és a pokol felé tartók megmentésének és a tisztítótűzben lévők kiszabadításának a fontosságára. Elég itt csak a fatimai fohászt említeni, amely bele került a rózsafüzérbe. Minden tized végén imádkozzuk. „Jézusom, bocsásd meg bűneinket, mentsd meg minket a pokol tüzétől, és vidd a mennybe a lelkeket, különösen azokat, akik a legjobban rászorulnak irgalmadra.”

Az ítéletet külön is hangsúlyozza a mai evangélium. És hogy ítélet alá esik-e valaki vagy sem, azt a hithez kapcsolja. „Aki hisz benne, az nem esik ítélet alá, de aki nem hisz, az már ítéletet vont magára, mert nem hitt Isten egyszülött Fiában.” A Hiszekegyben az szerepel Isten egyszülött Fiáról, hogy ítélni fog élőket és holtakat. A katolikus tanításban egyértelműen ott szerepel a különítélet és az utolsó ítélet. Az előbbi a halál órájában, az utóbbi a világ végén. Van szó a Szentírásban még a nemzetek megítéléséről is. Ez minden bizonnyal Jézus 2. dicsőséges eljövetelekor fog bekövetkezni.

A mai evangéliumban pedig az élők megítéléséről van szó. Miben áll ez? „Az ítélet ez: A világosság a világba jött, de az emberek jobban szerették a sötétséget, mint a világosságot, mert tetteik gonoszak voltak. Mert mindenki, aki gonoszat tesz, gyűlöli a világosságot, és nem megy a világosságra, nehogy napvilágra kerüljenek tettei.” Jézus világba jövetelével olyan világosság gyulladt az emberek között, amelyben minden látszik, mint a lakásba bevilágító napfényben. Amíg nem süt be a napfény a szobába, nem látja az ember a levegőben úszkáló rengeteg szennyet, porszemet. De utána is teheti azt, hogy nem vesz róla tudomást. De miután besüt a nap, látja az ember a szennyeződést, ha csak nem vak és nem hunyja be tudatosan a szemét, hogy ne vegyen róla tudomást.

Miért viselkedhet az ember így? „Mert mindenki, aki gonoszat tesz, gyűlöli a világosságot, és nem megy a világosságra, nehogy napvilágra kerüljenek tettei.”

Krisztus követőinek az ő világosságában kell járniuk, és rá kell mutatniuk azokra a szennyeződésekre, különösen a durva bűnökre, amelyek ott úszkálnak egy kultúra légterében - ha egyáltalán az ilyen még kultúrának, civilizációnak mondható. Vagyis rá kell mutatniuk arra, hogy az emberek nagy tömegeinek nagy károkat okoz a gender ideológia, hogy súlyos bűn az abortusz, az eutanázia, az „egyneműek házassága”, az ilyen párok számára gyermek örökbe fogadásának az engedélyezése (amely valójában a gyermekek megrontását jelenti és nekik való súlyos károkozást. Az ilyen „családban” felnőtt gyermekek mutatnak rá arra, hogy minden gyermeknek joga van ahhoz, hogy legyen apja és anyja.)

„Ti vagytok a föld sója, a világ világossága.” Ezt a keresztényeknek, az ő követőinek mondja Jézus. A keresztény ember nem teheti meg, hogy ne járjon Krisztus világosságában! Nem veszítheti el só szerepét. Ha azt tenné mégis, érvényes rá Jézus szava: Ha a só ízét veszti, nem való már egyébre, mint hogy kidobják, s az emberek eltapossák. (Mt 5,13)