Írások, tanulmányok

A Szentkorona

Beküldve: Írások, tanulmányok

Szent István királyunk nagy tisztelője volt a Boldogságos Szűznek. Az Ő főünnepén, Nagyboldogszony napján végezte az ország irányítása szempontjából egyik legfontosabb tevékenységét, a törvénykezést. A törvénylátó napok mindig Nagyboldogasszony napjához kapcsolódtak. Szent István halála napja is ez a nap volt. Nagyboldogasszony napján fejezte be földi életét. Halála előtt pedig – ez közismert – Máriának ajánlotta országát, és annak szimbólumát, a Szentkoronát.

Ezért, és más okokból is a magyar koronát szent ereklyeként tiszteli a magyarság. Szent, mert rajta szentek és angyalok ábrázolásai láthatók, és ezek között az ábrázolások között ott szerepelt a Boldogságos Szűz Mária képe is, amelyet minden bizonnyal a kalapos király uralkodása idején – nem kizárt, hogy egyenesen az ő parancsára – távolítottak el róla, akinek nem volt fontos sem Mária, sem pedig a Szent Korona.

A koronát a magyarság szent ereklyeként tiszteli, egyrészt az említett okok miatt, hogy szentek és angyalok képeivel van díszítve, másrészt, mivel több szent király is viselte, elsőként Szent István, majd Szent László, és akit utoljára koronáztak meg vele, IV. Károly, akit nemrég avattak boldoggá. És voltak még más szent életű uralkodóink is, pl. Salamon és Nagy Lajos.

A korona két részből áll, egy alsó és egy felső részből. Ez a két rész a földi országot, birodalmat a mennyei Jeruzsálemmel köti össze. És szent koronaként tiszteljük az ország első közjogi jelvényét főleg azért, mert honalapító Szent István királyunk Máriának ajánlotta. Mária a szentek között az első. És ami Máriáé, az Jézusé is, Istené is, mert Mária semmit sem tart meg magának, semmit sem birtokol partikulárisan, csak a sajátjaként. Ami az övé, az mind Istené is. A királyok önmagukat Isten képviselőinek tartották. A szentkoronával való megkoronázás egy szentelés volt, amellyel a megkoronázott király a püspökhöz hasonló jogokat kapott az egyházban. A magyar királyok a népet és a földet védelmezték a hatalmasok ellen, a szentkorona, amit viseltek így az igazságosság élő szimbólumává is vált. A Szentkorona Tan szerint az ország földje elidegeníthtetetlen, a Szentkorona tulajdonát képezi. Senki más tulajdonosa nem lehet, legfeljebb használója. És ennek különleges jelentősége van éppen a mai globalizációs világban, ahol csak adják veszik a földeket országhatároktól függetlenül.

Egyetlen más koronát sem tisztelnek annyira szent ereklyeként, mint éppen a magyart. Ennek okait már láttuk. Mivel Szent István Máriának ajánlotta, ezért a Szentkorona igen gazdag tartalmat hordoz. Mivel a Szentkorona Márián keresztül Krisztusé, ezért hasonló ahhoz a koronához, amit Krisztus őse, Dávid király viselt. Magában hordoz valamit a pápai korona jelentéséből is, hiszen az Krisztus utódainak a koronája, és a pápától kapta annak idején Szent István. Az újabb kutatások szerint csak visszakapta, mert eredetileg is a magyarság tulajdonában volt, akkor készült, amikor a magyarság a Fekete-tenger mellett tartózkodott. Nagy Károly hódításai során kerülhetett az ő birodalmába, és ezzel a koronával temették el. És miután sírját felbontották került elő ez a korona, és így nyújthatta be rá igényét mint jogos tulajdonára Szent István király.

Magában hordozza a magyar Szentkorona Jézus tövis koronáját. És azt is mondhatjuk, hogy Krisztus győzelmi koronája is a magyar Szentkorona, amellyel a világ királyaként uralkodik. Ott is látható rajta Krisztus Pantokratorként.

Több ábrázolás is van országszerte, amelyeken Mária a magyar Szentkoronával a fején látható. A kereszténység 2000 éves jubileumán a magyar koronázó templomban, a budavári Mátyás templomban Mária szobrát megkoronázták a Szentkorona hiteles másolatával, amelyet gyalogos zarándoklaton vittek el a pápának, hogy áldja meg.

A magyarság úgy tiszteli Máriát, mint királynőjét. Ő az az asszony, aki ott szerepel már a Szentírás első lapjain, és győztes asszonyként, ő az, aki széttiporja a sátán fejét. A magyarság harcias nép. Egész történelmén végighúzódnak a harcok. Mária képe évszázadokon át ott díszlett a harci lobogókon, Őt Hadak Asszonyának, Törökverő Máriának szólították, a magyar királynénak járó hódolattal hajoltak meg előtte. Ennek kifejezése a Magyarok Nagyasszony ünnep is.

De hogy Mária a magyar nép királynője, a magyarok Nagyasszonya, ez nemcsak régi tartalmat hordoz, hanem, a jelenben is, a jövő alakítása szempontjából is nagyon fontos. Éppen a Máriával, és ezáltal Krisztussal való kapcsolata miatt a magyarság egy sajátos történelmi hivatást kapott Istentől. A pápaság védelmezője, a kereszténység védőbástyája volt évszázadokon át. De az kell, hogy legyen ma is, hiszen a kereszténységet ma sokkal nagyobb veszedelem fenyegeti, mint amilyen volt annak idején a török. Az Isten-ellenes erők ma is a megsemmisítésére törnek, és a végső nagy harcra sorakoztak fel. És a technikai eszközök és a globalizáció által, erre ma sokkal nagyobb az esélyük, mint a korábbi századokban. Ennek a végső nagy harcnak, amely eldönti nemcsak a kereszténység, hanem az egész emberiség sorsát, a mi oldalunkon a vezetője az a sátántipró Asszony, aki egyúttal a magyarok Nagyasszonya. Az utóbbi másfél-két évszázad eseményei, Mária-jelenései ezt a szemeink előtt kibontakozó végső nagy küzdelmet mutatják. Ebből a szempontból igen fontos jelentése van annak, hogy II. János Pál pápa a 2000. jubileumi évben éppen a Magyarok Nagyasszonyának ünnepén ajánlotta, szentelte a világot Máriának. Magyarország a máriás közösségek prototípusa. Feladata, hogy engesztelve, szenvedve, imádkozva kiálljon a kereszténység, és a világ védelmében, hogy annak sorsa ne a pusztulás, hanem a megmenekülés, az Isten által elgondolt szebb jövő legyen.

Éppen napjainkban éppen a mi szemeink előtt ez a „kereszténység védőbástyája” gondolat új aktuális tartalmat nyer. Ismét az Iszlámmal szemben, ahogy 200 éven keresztül már a török által képviselt Iszlámmal szemben, védelmezi most is Magyarország Európában az élen a kereszténységet, a saját és minden nép etnikai és vallási önazonosságát.

 

Bocsa Józsf Sch.P atya

 

 

Összekovácsolt nemzet a magyar!

Beküldve: Írások, tanulmányok

A cikk pdf formátumban innen tölthető le. A pdf változatban jobban érvényesülnek a kiemelések

Alcím: Együttmunkálkodás Istennel

      Szerinted a mai helyzetünket csak az emberek, Isten és ember együttmunkálkodása, vagy csak Isten oldja meg? Isten az embert saját képére és hasonlatosságára teremtette! Gondolkodj! Válasszál! Dönts!

      Istennek egyetlen, tökéletes rendszere van. Ebben élünk. Minden soron következő nagy eseménynek van előzménye: Bibliában, egybehangzó próféciákban. Minden nagy eseményre egy újabb épül. Még a szavakról is kiderül, hogy Isten rendszerébe tartoznak-e! A hamis dolgok nem illenek rendszerébe!

A kiengesztelődés és az engesztelés szentírási alapjai

Beküldve: Írások, tanulmányok

A kiengesztelődés és az engesztelés szentírási alapjai

 

1. A Isten Krisztusban kiengesztelődött a világgal

  • Jézus kiengesztelte Istent irántunk, emberek iránt. Összebékítette egymással Istent és az embert. Isten nem tartja számon azok vétkeit, akik bánják azokat és maguk is ki akarnak engesztelődni Istennel.
    • 2Kor 5,17 Mindenki, aki Krisztusban van, új teremtmény. A régi megszűnt, valami új valósult meg. 18De ezt Isten viszi végbe, akit Krisztus kiengesztelt irántunk, és aki minket a kiengesztelődés szolgálatával megbízott. 19Isten ugyanis Krisztusban kiengesztelődött a világgal, nem tartja számon vétkeinket, sőt ránk bízta a kiengesztelődés igéjét. 20Tehát Krisztus követségében járunk, maga az Isten int benneteket általunk. Krisztus nevében kérünk: engesztelődjetek ki az Istennel! 21Ő azt, aki bűnt nem ismert, „bűnné” tette értünk, hogy benne „Isten igazságossága” legyünk.

Az engesztelés kultusztörténete

Beküldve: Írások, tanulmányok

Címmagyarázat

  • Mi az, hogy kultusztörténet
    • A cultusz a colo, colere latin igéből származik, amelynek a jelentése: művel, ápol

Ebből a szóból származik a kultúra szavunk is.

  • Ebből következően ezt a címet is adhattuk volna ennek az előadásnak: az engesztelés kultúrája, az engesztelés kultúrájának a története.

Konkrétan arról lesz szó, hogy mit jelentett az áldozat, áldozatbemutatás, engesztelő áldozat az emberiség életében, az Ószövetségben, az Újszövetségben, azaz Jézus életművében, és az általa alapított Egyház történelmében. Az engesztelésnek, ill. az azzal kapcsolatos rokonfogalmaknak milyen formái, megélési formái voltak. Hogyan próbálta az emberiség megélni az engesztelést Krisztus előtt és Krisztus után.

Bűnbocsánat, új élet

Beküldve: Írások, tanulmányok

Bocsa József atya elmélkedése a C év 11. vasárnapjának olvasmányairól

A mai olvasmányok alaptémája a bűn, a bocsánatkérés, a bűnbocsánat, és az ezek nyomán támadó új élet

Dávid vétkezett. Nátán próféta bűnbánatra inti. Rámutat bűnének a következményeire

  • Hasonlókkal bűnhődik, mint ahogyan vétkezett
    • „Kard által elveszítetted a hetita Uriját, hogy elvehesd a feleségét.

Nos, a kard sose fordul el házadtól, amiért megvetettél, és elvetted a hetita Úrijától a feleségét, hogy a te asszonyod legyen”.

  • Dávid elismeri vétkét
    • „Vétkeztem az Úr ellen!”
  • A zsoltárnak is Dávid a szerzője, könyörög benne a bűnbocsánatért
    • „Bocsásd meg, Uram bűnömet, * vétkeim terhét vedd el rólam.

Bűnömet eléd tártam, *  nem rejtettem el vétkemet előled. Így szóltam: + ,,Gonoszságomat megvallom, Uram”.

  • Isten elfogadja bűnbánatát
    • „Íme, az Úr is megbocsátja bűnödet, s nem halsz meg.”
    • Dávid is nyugtázza a zsoltárban isten bocsánatát
      • „Te megbocsátottad vétkemet”.

Az evangéliumban is egy bűnbánó jelenetnek vagyunk a tanúi

  • Mária Magdolna a farizeus házában könnyeivel öntözi Jézus lábait, csókolgatja és hajával törli le, majd illatos kenettel keni meg. Így fejezi ki bűnbánatát és szeretetét Jézus iránt.

Jézus kijelenti a kajánul figyelő asztaltársaság előtt

  • „Sok bűne bocsánatot nyer, mert nagyon szeretett”.

Majd odafordul az asszonyhoz

  • „A hited megszabadított téged. Bocsánatot nyertek bűneid. Menj békével!”

A farizeusokkal való párbeszédből és a szentleckéből a bűnbocsánat további részleteibe nyerünk betekintést

  • Ha ellenünk vétkezett valaki és bocsánatot kér tőlünk, a magunk nevében megbocsáthatunk. De a többi bűnök megbocsátására nincs hatalmunk. Ez tudják a farizeusok is, és Jézus bűnbocsánata elgondolkodtatja őket.
    • „Ki ez, hogy még a bűnöket is megbocsátja?”

A szentleckéből válik nyilvánvalóvá, hogy a bűnbocsánat isteni tett.

  • Jézus Isten, és az ő bocsánata valami nagyon fontosat eredményez.
  • Az ő bocsánata által igazzá, vagyis Isten előtt kedvessé válik az ember.

Mi a bűnbocsánat hatása, következménye?

  • A bűnbocsánat által új életet nyer az ember.
    • Már nem a maga életét éli, hanem Isten életét kezdi el élni.

Ennek az életnek kell kibontakoznia az emberben, hogy azután az ember elmodhassa magáról azt, amit Pál apostol elmondott:

  • „Élek, de már nem én, hanem Krisztus él bennem”.

Hogyan bontakozik ki ez az új, isteni élet az emberben?

  • Az ismételt bűnbánattartások által, a gyakori gyónások által
  • Az Isten igéjével való gyakori táplálkozás által
    • a Szentírásról való elmélkedés által
  • A Jézus testével való gyakori táplálkozás által
    • a gyakori méltó szentáldozások és szentségimádások által.
  • Az Istentől kapott szeretet továbbadása által
    • Az irgalmasság testi-lelki cselekedeteinek gyakorlása révén, amelyre a mindennapokban rengeteg alkalmunk nyílik

 

Urunk Mennybemenetele 2016

Beküldve: Írások, tanulmányok

Mi volt Jézus útja?

  • Leszállott a Mennyből a Földre. Emberré lett.
    • Tanítónk lett.
      • Megtanított az isteni életre,
    • Megváltónk lett.
      • Kiváltott a gonosz rabságából minket
      • Lehetővé tette az Atyával való kapcsolatot
      • Megnyitotta számunkra az eget.
  • Földi feladatát bevégezve újra felemelkedett a Mennybe.
    • Ezt ünnepeljük, erre emlékezünk ezen a mai napon.
  • Mielőtt azonban visszatért volna a Mennybe, művének továbbvitelére Egyházat alapított.

Húsvét 2016

Beküldve: Írások, tanulmányok

Bocsa József atya húsvéti homiliája

A Nagyhét és a Húsvét egymás folytatása, csak együtt értelmezhetők.

Miután a mi Urunk, Jézus Krisztus szenvedésével és halálával befejezte az emberiség megváltásának a művét, testét a sírba tették, és ott nem egészen három napig nyugodott. A borzalmas szenvedések után ez valóban megnyugvás, elnyugodás volt a számára.

Az ő szent testének a sírba tétele a föld megszentelését is jelentette. A katolikus temető megszentelt föld, ahol az Úrban elhunytak megnyugodhatnak, és várhatják azt, hogy bejussanak – feltámadt testük is bejuthasson – a nyugalomnak abba az országába, amelyről a nagyszombati zsolozsma olvasmányos imaórájának szentírási olvasmánya szól: „Törekedjünk tehát rá, hogy bejussunk nyugalmának ebbe az (országába)"

Jézus halálával és sírban nyugvásával maga a Föld is belépett újjászületésének abba az új korszakába, amely a már Izajás prófétánál is ott szereplő új égben és új földben fog kiteljesedni. Ez az újjászületés a vajúdásnak, szülési fájdalmaknak még évszázadait jelenti, de ennek az új földnek a körvonalai napjainkra már egyre jobban kirajzolódnak.

Milyen lesz ez az új Föld? Ennek az új  égnek és új földnek az ígérete már ott szerepel Izajás prófétánál: „Mert új eget és új földet teremtek; a régi feledésbe merül, és eszébe se jut többé senkinek.” (65,17) Erről részletes leírás szerepel a Jelenések könyvének 21-22. fejezetében. „Akkor új eget és új földet láttam. Az első ég és az első föld elmúlt, és a tenger is megszűnt. (Jel 21,1)” Ez Jézus második eljövetele után fog megvalósulni. Az Apostolok cselekedetiben és a Jelenések könyvében is úgy olvashatjuk, hogy Jézus a felhőkön fog eljönni. Ha pedig a felhőkön jön el, ez azt is jelenti, hogy még nincs itt a világ vége, mert még létezik a föld a maga légkörével. Sok jelenkori próféciában ez úgy szerepel, hogy Jézus azt a paradicsomot fogja visszaállítani, amiből Ádám és Éva a bűn miatt kiűzetett.

Az Isten által a Szentírásnak számos más helyén megígért új paradicsomnak félreértelmezései is voltak már a történelem folyamán, amelyeket az egyház mint hamis várakozásokat, elképeléseket, elítélt. Volt egy ilyen a Középkor és az Újkor határmezsgyéjén És volt egy a közelmúltban, amely még nem zárult le most sem teljesen.

Ez pedig a szocialista-marxista földi paradicsom. Számunkra, a szovjet szocializmust, kommunizmust átélt Kelet-európai országoknak ez már csak egy rémálom, amely sokunkat megnyomorított. Csak egy kis emlékeztető: a lényege ennek az volt, hogy a termelőeszközök köztulajdonba vételével, a szocialista-kommunista proletárforradalommal automatikusan el fog jönni ez a földi paradicsom. És amikor aztán évtizedek múltán is váratott magára, akkor próbáltak farigcsálni az elméleten. Mi jól tudjuk, hogy a földi paradicsom ígérete helyett a szenvedéseknek és a borzalmaknak milyen áradatát hozta magával ez a 40-50 éves kommunista uralom.

A latin-amerikai országokban  azonban most is kacérkodnak vele. Ez nyilvánvalóvá lett Ferenc pápa latin-amerikai útja kapcsán, amelynek mintegy szimbolikus összefoglalása volt a bolíviai elnök által neki átnyújtott különös kereszt, ahol Jézus a Sarlóra és kalapácsra van felfeszítve. Ez a kép azt sugallja, hogy a kereszténységgel összeházasított marxizmus, a felszabadítás teológia hozza el a földi paradicsomot az emberiség számára.

A marxizmust-leninizmust és annak különféle változatait a korábbi pápák XIII. Leo pápától kezdve egyértelműen elítélték, rámutattak a szocialista-kommunista eszmék  káros voltára – nemcsak a kereszténység, hanem a civil polgári társadalom szemszögéből is. És kifejtették az egyház szociális tanítását. A felszabadítás teológiát II. János Pál pápa Ratzinger bíborossal karöltve, aki akkor a Hittani Kongregáció prefektusa volt, határozottan elítélte annak teljes filozófiai-teológiai mélységeiben. Rámutattak arra, hogy keresztény-szocializmus és marxista felszabadítás teológia fából vaskarika.

Azt azonban nem jelenthetjük ki egyértelműen, hogy az egyházi magas tisztségviselők körében ez mindenestül lezárt téma lenne. És sajnos a kommunizmus réme Európát is tovább fenyegeti az orosz birodalom és Kína közelsége miatt.

Hogy ezt a két veszedelmet, és a ránk leselkedő egyéb veszedelmeket is  elkerüljük, ahhoz húsvéti hitre, és abból fakadó tisztánlátásra és hitből fakadó cselekedetekre is szükségünk van. Ezt a húsvéti hitet csak az ajándékozhatja, közvetítheti számunkra, aki azt elsőként birtokolta.

A Szűzanya húsvéti hite.

A sírba tételtől kezdve egy ember volt csak a földön, aki őrizte magában a feltámadás hitét, és ő a Szűzanya volt. Ennek a húsvéti hitnek az igazi ápolója és első képviselője a földön a Szűzanya volt.

A hagyomány úgy tartja, hogy a Szűzanyára való tekintettel rövidítette meg a Mennyei Atya azokat a napokat, hogy nem három nap lett belőle, hanem csak "harmadnap", ahogyan azt a Hiszekegyben is valljuk: „Harmadnapon feltámadott a halottak közül.” Ha úgy lett volna, mint Jónással, hogy három nap és három éjjel tartózkodott a hal gyomrában, akkor Jézusnak csak Húsvét hétfőn délután három óra után kellett volna feltámadnia. De Ő már a 3. sírban töltött nap hajnalán feltámadt.

A Szentírásban ugyan nem szerepel, de a hagyomány úgy tudja – ezt Szent II. János Pál pápa is kijelentette – hogy Jézus feltámadása után elsőként Édesanyjának jelent meg, hogy megvigasztalja Őt, és megajándékozza a feltámadás örömével. Ő, a Feltámadott boldog anyja tud megajándékozni minket is a húsvéti hittel. Vagyis azzal a hittel, hogy most, amikor, Európára, a világra és az egyházra is oly nagy sötétség borul – minden emberi kilátástalanság ellenére is – közel a húsvét hajnala. Bár az egyház is a keresztre feszítésének az óráit éli, de éppen ezért közel van a feltámadás is.

A Szűzanya egészen szoros együttműködését megváltásban egy sajátos egybeesés is kiemeli a mostani 2016-os évben. Az idén Gyümölcsoltó Boldogasszony napja és a Nagypéntek egybeesett. Liturgikusan ugyan külön ünnepli az egyház, de ez az egybeesés mégis figyelemre méltó. Jézus földi életének a fogantatása és befejezése egy napra esett ebben az évben.

Két személy, az új Ádám és az új Éva igenje kellett a megváltáshoz. A Szűzanya igenje Gyümölcsoltó Boldogasszony napján: Íme az Úr szolgáló leánya, legyen nekem a Te igéd szerint. És Jézus igenje Nagypénteken: „Ha lehetséges, múljék el tőlem e kehely, de mindazonáltal ne az én akaratom legyen, Atyám, hanem a tiéd.” Ha bármelyikük nemet mond, nincs megváltás és nem várhatnánk új ég és új Föld elérkezésére sem.

A Föld már Jézus halálának a pillanatában vajúdni kezdett. Hatalmas égzengés, villámlás volt, nagy földrengés támadt, minden elsötétedett, a templom függönye ketté hasadt. A régi befejeződött és valami egészen új kezdődött.

Ennek az újnak a kiteljesedéséhez, az új földnek az elérkezéséhez Jézus és Mária igenje mellett a mi igenünkre is szükség van. Jézus mint a misztikus test feje megtette, ami tőle telt az emberiség megváltása érdekében, és a Szűzanya is, de nekünk, mint az ő misztikus teste tagjainak is meg kell tennünk a magunkét. Cselekednünk kell ennek érdekében a Szentlélektől megvilágosított hittel és abból következő világos látással. És egyesítve minden cselekedetünket és szenvedésünket Jézus cselekedeteivel és szenvedéseivel, hogy e pusztuló világ romjai alól minél több lélek megmeneküljön és üdvözüljön, és hogy sokan megérhessük az új ég és új föld mielőbbi elérkezését, a feltámadt Üdvözítő második eljövetelét.

Tőlünk most összefogást kér az Ég

Beküldve: Írások, tanulmányok

Tőlünk most összefogást kér az Ég! - Királynőnk Országában, és az Úr Jézus vezetésében élve nem is lenne szabad másképp tennünk, csak úgy, hogy az Úr Jézus tiszta tanítását követve, ítélkezések nélkül, csak Őrá figyelve, egyéb érdekeket félretéve kövessük az Úr vezetését.  

Ha egy léghajó nem ért el még a rendeltetési helyére, de süllyedni kezd, akkor a benne ülők minden nélkülözhető holmit kidobálnak belőle. Kidobják azt is, amit korábban fontosnak ítéltek.   Ehhez hasonlóan kell nekünk is az összefogást gátló és a bennünket szétválasztó gondolatokat kihagyni a tevékenységünkből, mert nincs idő a halogatásra! Olyan helyzet van, mint a léghajó süllyedésénél! Ezért Isten és Haza dolgában közös gondolatra, közös elhatározásra kell kerülni az égi kérés megvalósítása érdekében!

E gondolatok részletesebb kifejtése itt olvasható.

 

Az engesztelés XI. Pius pápa Miserantissimus Redemptor enciklikájában

Beküldve: Írások, tanulmányok

Az enciklika 1928. május 8-i keltezéssel jelent meg.

Az enciklika címe magyarul: A legirgalmasabb Megváltó.

Alcíme: Az Úr Jézus szentséges Szívét mindenki részéről megillető engesztelésről

Különös aktualitást ad neki a 2016-os Irgalmasság éve

Az ismertetést készítette: Bocsa József piarista atya

Az enciklika teljes szövege magyarul itt olvasható:

Non possumus – Athanasius Schneider püspök a 2015-ös püspöki szinódus záródokumentumáról

Beküldve: Írások, tanulmányok

Monsignore Athanasius Schneider Astana segédpüspöke egy fontos állásfoglalást tett közzé, a családról szóló püspöki szinódus kimeneteléről, amelyet a Rorate Caeli publikált


http://rorate-caeli.blogspot.com/2015/11/rorate-exclusive-bishop-athanasius.html

A magyar fordítás a Schneider püspök által jóváhagyott német szöveg alapján készült.

http://www.katholisches.info/2015/11/06/non-possumus-bischof-athanasius-schneider-ueber-den-schlussbericht-der-bischofssynode/

Schneider püspök az egyik szerzője a szinódus előtt nyilvánosságra hozott három püspök által szerkesztett írásnak: „Elsőrangú opció a család számára. 100 kérdés és 100 válasz”.

http://www.katholisches.info/?s=100+Fragen+und+100+Antworten+zur+Bischofssynode+%E2%80%93

A Schneider püspökkel az 2014-es családszinódusról készített interjú, és a házasság felbonthatatlanságáról szóló cikke itt olvasható

Jelen cikk pdf formátumban innen tölthető le, A/5-ös füzet formájában nyomtatható 3 A/4-es lapra

 

A szinódus záródokumentuma egy kiskaput nyit egy neomózesi gyakorlathoz

A püspöki szinódus a „ család hivatása és küldetése a mai egyházban és világban” témájának szentelt XIV. általános összejövetele  (2015 október 4-25) egy záró nyilatkozatot szövegezett meg néhány lelkipásztori tanáccsal, amelyet a pápának kell megvizsgálnia. A dokumentumnak csak tanácsadó jellege van, és nincs semmi tanítóhivatali jelentősége.

A szinódus alatt Mózes valódi új tanítványai és új farizeusok léptek fel, akik a 84-86-os paragrafusokban az újraházasodott elváltak áldozáshoz engedésével kapcsolatban egy hátsó kaput nyitottak, vagy másként fogalmazva egy időbombát helyeztek el. Egyidejűleg néhány médium azokat a püspököket, akik félelem nélkül az „Egyház Krisztushoz és az ő igazságához való hűség”-ét védelmezték (II. János Pál pápa II. apostoli írása, Familiaris Consortio, 84), igazságtalanul farizeusoknak címkézte.

Mózes új tanítványai és az új farizeusok mindkét utóbbi szinóduson (2014 és 2015) a házasság felbonthatatlanságának a gyakorlati tagadását és a 6. parancsolat alkalmankénti felfüggesztését az irgalmasság ürügyével kendőzték ilyen kifejezéseket használva: „a megkülönböztetés útja”, „kísérés”, „a püspök általi orientálódás”, a „pappal való dialógus”, „forum internum”, „az Egyház életébe való tökéletesebb integrálódás”. Mindezt azért, hogy a rendezetlen kapcsolatok eseteiben az együttélés tényének beszámíthatóságát lehetőség szerint kiküszöböljék (vö. Relatio finalis 84-86. pontjai)

A záródokumentumnak ezek a helyei egy neomózesi új válási praxis nyomait tartalmazzák, jóllehet a szerkesztők az egyház tanításának a kifejezett megváltoztatását ügyes és ravasz módon elkerülték. Ezért minden érintett – mind az ún. Kasper-Agenda hívei, mind pedig annak ellenzői –  elégedett lehet: „Minden rendben. A szinódus nem változtatta meg a tanítást.” Ez a vélekedés azonban meglehetősen naiv, mert nem veszi figyelembe az említett szövegekben a kiskaput és a fenyegető időbombát, amelyek akkor válnak láthatóvá, ha az ember a szöveget a maga belső értelmezési kritériumai szerint figyelmesen megvizsgálja.

Még ha „a megkülönböztetés útjával” összefüggésben a „bánat” említésre kerül is (Relatio finalis, 85), a szöveg, nagyobb részét tekintve, mégis kétértelmű marad. Kasper bíboros és a vele hasonló gondolkodásúak többször ismételt kijelentései értelmében ez a bánat a múltra vonatkozik, az első érvényes házasságában élő házasfél ellen elkövetett bűnökre, semmi esetre sem az új partnerrel való házasság jellegű együttélésre, akivel a polgári házasság fennáll.

Kétértelmű marad a záródokumentum 85. és 86. paragrafusában megfogalmazott garancia, hogy eme különböztetésnek az Egyház tanításával és egy helyes lelkiismereti döntéssel összhangban kell történnie. Kasper bíboros és a vele hasonló gondolkodású klerikusok ismételték és nyomatékosan bizonygatták, hogy az elváltak és polgárilag újraházasodottak szentáldozáshoz járulásának az engedélyezése nem érinti a házasság felbonthatatlanságának a dogmáját és a házasság szentségi jellegét. De azt is világosan megfogalmazták, hogy a lelkiismereti döntést akkor is helyesnek lehet elismerni, ha az újraházasodott elváltak továbbra is házastárs módjára együtt élnek anélkül, hogy azt a kívánalmat támasztanák velük szemben, hogy teljes önmegtartóztatásban mint fivér és nővér éljenek.

A szerkesztők a záródokumentum 85. paragrafusában bár idézték II. János Pál Familiaris Consortio apostoli írását, de a szöveget cenzúrázták azáltal hogy a következő döntő megfogalmazást kihagyták belőle: „Az Eucharisztia szentségét csak azoknak lehet kiszolgáltatni, akik kötelezik magukat, hogy teljes önmegtartóztatásban élnek, vagyis tartózkodnak azoktól az aktusoktól, amelyek házaspároknak vannak fenntartva.”

Ez az egyházi gyakorlat Isten Igéjének az írott és a tradíció által áthagyományozott isteni kinyilatkoztatásán nyugszik. Ez az apostolok kora óta töretlen tradíciónak a kifejezése, amely minden időkre változatlan marad. Már Szent Ágoston megerősítette: „Aki a házasságtörő nőt eltaszítja és egy másik nőt vesz feleségül, jóllehet az első asszony még él, az ilyen ember a folyamatos házasságtörés állapotában van. Az ilyen nem tart hatékony bűnbánatot, csak abban az esetben, ha ezt az új asszonyt elhagyja. Amennyiben katekumen (hittanuló) nem engedhető a keresztséghez, mivel akarata a gonoszban gyökerezik. Amennyiben egy (megkeresztelt) bűnbánóról van szó, nem fogadhatja az (egyházi) kiengesztelődést mindaddig, amíg gonosz viselkedésének véget nem vet” (De adulterinis coniugiis 2,16). A valóságban a Familiaris Consortionak a Relatio finalis 85. paragrafusában szándékosan cenzúrázott része nyújtja minden egészséges hermeneutika számára a valódi értelmezési kulcsot az újraházasodott elváltakról szóló szövegrészlet megértéséhez (84-86. pont).

Napjainkban a tömegtájékoztatási eszközökön keresztül egy állandó és mindenütt jelenlévő ideológiai nyomás gyakorlása történik, amely a keresztényellenes világhatalmak által kikényszerített gondolkodáshoz igazodik azzal a céllal, hogy félretegyék az igazságot a házasság felbonthatatlanságáról, hogy ennek az isteni intézménynek a szent karakterét a válás és a konkubinátus antikultúrájának a terjesztése által banalizálják. Már 50 évvel ezelőtt kinyilvánította a II. Vatikáni zsinat, hogy a modern idők meg vannak fertőzve a válás csapása által (vö. Gaudium et spes 47). Ugyanez a zsinat szögezi le, hogy a keresztény házasság „Krisztus szentsége által megszentelődik, és ezért soha nem szabad házasságtörés vagy válás által szentségétől megfosztani” (Gaudium et spes 49).

A „nagy titok” (Ef 5,32), a házasság, profanizálása a házasságtörés és a válás által óriási és riasztó méreteket öltött nemcsak a polgári társadalomban, hanem a katolikusok között is. Ha a katolikusok a válás és a házasságtörés révén elméletileg és gyakorlatilag is a hatodik parancsban Isten kivejezett akaratát megvetik, hatalmas lelki veszedelemnek teszik ki magukat: annak, hogy elveszítik az örök üdvösséget.

A legirgalmasabb, az egyház pásztorai által végbeviendő cselekedet az, hogy felhívják a figyelmet erre a veszedelemre egy világos – ugyanakkor szeretetteljes – figyelmeztetéssel, hogy szükséges Isten hatodik parancsát teljesen elfogadni. A dolgokat a nevükön kell nevezni, miközben figyelmeztetnek: A „válás az válás”, a „házasságtörés az házasságtörés”, és „aki tudatosan és önként súlyos bűnöket követ el Isten parancsai ellen – ebben az esetben a hatodik parancs ellen – és bánat nélkül hal meg, az örökre elkárhozik, és véglegesen ki lesz zárva Isten Országából”.

A Szentlélek valódi tevékenysége olyan figyelmeztetésben és felhívásban áll, amit Krisztus tanított: „Ha majd eljön, meggyőzi a világot a bűnről (felfedi azt), az igazságosságról és az ítéletről” (Jn 16,8). Miközben II. János Pál a Szentléleknek erről a „bűnről való meggyőzéséről” beszélt, leszögezte: „Minden bűn, amit bárhol és bármikor is elkövettek, Krisztus keresztjére van vonatkoztatva – és így indirekt módon azoknak a bűnére is, akik ,nem hittek benne' azáltal, hogy Jézus Krisztust kereszthalálra ítélték (A Dominum et vivificantem enciklika 29.). Akik házaséletet élnek egy partnerrel, aki nem a szabályszerű házastársuk, mint ami a helyzet az elvált és polgárilag újraházasodott személyek esetében, azok visszautasítják Isten akaratát. Őket saját bűnükről meggyőzni a Szentlélek által kezdeményezett, és Jézus Krisztus által megparancsolt tett, amely ebből egy kifejezett lelkipásztori és irgalmas művet csinál.

A szinódus Relatio finalisa, sajnálatos módon, elmulasztja az újraházasodott elváltakat bűnükről meggyőzni. Ellenkezőleg, az irgalmasság ürügyén, és a lelkipásztorkodás hamis felfogása révén azok a szinódusi atyák, akik a Relatio 84-86 pontjaiban megfogalmazott teóriákat támogatták, megpróbálták elkendőzni a lelki veszedelemnek az állapotát, amelyben az újraházasodott elváltak vannak.

Valójában azt mondják nekik, hogy a házasságtörés bűne nem bűn, nem lehet házasságtörésnek nevezni. Legalábbis nem súlyos bűn, és élethelyzetük nem hordoz magában semmiféle veszélyt. A pásztorok ilyen hozzáállása homlokegyenest ellentmondásban van a Szentlélek tevékenységével, ezért anti-pasztorális jellegű, hamis próféták műve, amelyre a Szentírás szavait lehet vonatkoztatni: „Jaj azoknak, akik a rosszat jónak mondják, és a jót rossznak. Akik a sötétséget világosságnak teszik meg, és a világosságot sötétségnek, ami keserű, azt édesnek, az édeset meg keserűnek” (Iz 5,20). „Amit prófétáid jövendöltek neked, az csalárdság volt és balgaság, soha nem tárták fel vétkedet, hogy megmentsenek a számkivetéstől. Hamis látomásokkal hitegettek, becsaptak és félrevezettek” (Siralmak 2,14). Ezekhez a püspökökhöz Pál apostol ma kétségtelenül ezeket a szavakat intézné: „Az ilyenek álapostolok, álnok munkások, akik csak a látszatát keltik annak, hogy Krisztus apostolai” (2Kor 11,13)

A Relatio finalis szövege nem csak azt mulasztja el, hogy az elvált és polgárilag újraházasodottaknak kétértelműség nélkül megmutassa házasságtörő realitásukat, és ezáltal tudatosítsa bennük életmódjuk súlyosan bűnös karakterét. Indirekt módon igazolja is ezt azáltal, hogy a kérdést végső soron az egyéni lelkiismeret mezejére tereli, és hamis módon a be-nem-számíthatóság morális alapelvét alkalmazza az újraházasodott elváltaknak az esetére. Ennek az alapelvnek az alkalmazása a házasságtörés stabil, tartós, nyilvános állapotára helytelen és félrevezető.

A szubjektív felelősségcsökkenés csak akkor lenne adott, ha a partnerekben meglenne a határozott szándék, hogy teljes önmegtartóztatásban éljenek, és ennek érdekében őszinte erőfeszítéseket tennének. Mindaddig, amíg szándékosan kitartanak egy bűnös létállapotban, nem lehet beszélni a beszámíthatóság csökkenéséről. A záródokumentum ezzel szemben azt a benyomást kelti, mintha azt sugalmazná, hogy a házasságtörés nyilvános állapota – mint azon elváltak esetében, akik polgárilag újraházasodtak –nem sértené a felbonthatatlan szentségi házassági szövetséget, mintha nem lenne minden esetben halálos vagy súlyos bűn, és mintha végül csak az egyéni lelkiismeretnek az ügye lenne. Ez azonban inkább megfelel a protestáns szubjektív ítélet alapelvének hitkérdések és a fegyelem esetében és gondolati közelségben van az „alapdöntés” (optio fundamentalis) hamis teóriájával, amit a Tanítóhivatal már elítélt (vö. II. János Pál Veritatis Splendor 65-70).

Az Egyház pásztorai még a legkisebb mértékben se mozdítsák elő a válás kultúráját a hívők között. Még a legapróbb csíráját is el kell kerülni a praxissal szembeni engedékenységnek vagy annak, hogy a válást elméletileg szorgalmaznánk. Az egyháznak mint egésznek meggyőző és erős tanúságot kellene tennie a házasság felbonthatatlanságáról. II. János Pál pápa a válást „rossznak” nevezte, amely „egyre inkább teret hódít katolikusok között is”, és azt mondta, hogy „ezt a problémát késedelem nélkül meg kell oldani” (Familiaris Consortio, 84).

A egyháznak szeretettel és türelemmel segítenie kell az újraházasodott elváltakat, hogy felismerjék bűnüket, és hogy teljes szívvel Istenhez térjenek azáltal, hogy szent akaratának engedelmeskednek, úgy, ahogy azt a hatodik parancs kimondja. Mindaddig amíg azt folytatják, hogy egy nyilvános ellentanúságot tesznek a házasság felbonthatatlanságáról, és mindaddig, amíg, ahhoz járulnak hozzá, hogy a válás kultúráját terjesszék, nem gyakorolhatják az egyházban azokat a liturgikus, katekétikai, és intézményes szolgálatokat, amelyek természetüknél fogva olyan nyilvános életet követelnek, amely megfelel Isten parancsainak.

Magától értetődő, hogy például az ötödik, vagy a hetedik parancsolat nyilvános áthágói, mint pl. abortusz klinikák működtetői, vagy korrupciós hálózatok tagjai, nem járulhatnak sem szentáldozáshoz, sem pedig nem végezhetnek nyilvános liturgikus és katekétikai szolgálatokat. Ugyanezen a módon azok, akik a hatodik parancsolat ellen nyilvánosan vétettek, mint az újraházasodott elváltak, nem tölthetik be a lektori szolgálatot, nem lehetnek keresztszülők vagy katekéták. Természetesen különbséget kell tenni a rossz súlyosságában, amit azok okoznak, akik nyilvános abortuszt végeznek,vagy korrupció részesei, és aközött ami az elváltak házasságtörése. A kettőt nem lehet ugyanarra a szintre helyezni. De azáltal, hogy az ember az újraházasodott elváltak keresztszülőséghez való engedését, vagy katekétaként való alkalmazását szorgalmazza, a gyermekeknek nem tesz jót, hanem instrumentalizálja őket egy bizonyos ideológiai programra. Ez egy tisztességtelen hozzáállás, és gúnyt űz a keresztszülői és katekéta intézményből, amelynek tagjai egy nyilvános ígéret által átvették a hitben való nevelés feladatát.

Ha az újraházasodott elváltak keresztszülők vagy katekéták lehetnének, életük szüntelenül ellentmondana szavaiknak, amiértis a Szentlélek intése Jakab apostolon keresztül érvényes lenne rájuk: „Az Igének ne csak a hallgatói legyetek, hanem cselekedjetek is szerinte, különben becsapjátok saját magatokat” (Jak 1,22). Sajnos a Reltio finalis 84. paragrafusa az újraházasodott elváltak számára a liturgikus, pasztorális és nevelői feladatok megengedését szorgalmazza. Ez a javaslat egy válási kultúra inirekt támogatását jelenti és egy objektív bűnös életstílus tényleges tagadását. II. János Pál pápa ezzel szemben az egyház életében való részvételnek csak a következő lehetőségeit jelöli meg azzal a céllal, hogy megkönnyítse számukra a valódi megtérést. „Buzdítani kell őket, hogy hallgassák Isten igéjét, vegyenek részt a szentmisén, imádkozzanak állhatatosan, gyakorolják a szeretet cselekedeteit, működjenek együtt az igazságosság megvalósításáért, a gyermekeket a keresztény hitben neveljék, éljen bennük a bűnbánat lelkülete és rendszeresen tartsanak bűnbánatot, hogy így napról napra kiesdjék Isten kegyelmét” (Familiaris consortio, 84).

Meg kell, hogy maradjon a kizárásnak egy egészséges tere (a szentségekhez való odajárulás és a nyilvános liturgikus és katekétikai szolgálatok tilalma), hogy az elvált és újraházasodott személyeket emlékeztessük az ő valódi, súlyos és veszélyes lelki helyzetükre, és egyúttal elősegítsük lelkükben az alázat, az engdelmesség, és a valódi megtérés vágyát. Az alázat az igazsághoz való bátorságot jelenti, és csak azok képesek Isten kegyelmeit befogadni, akik alázattal alávetik magukat Neki.

Azoknak a híveknek, akik még nem készen arra, hogy házasságtörő kapcsolatuknak véget vessenek, és akikben hiányzik még az ehhez szükséges akarat, lelkileg kell segíteni. Állapotuk a gyónással kapcsolatban egy fajta „katekumenátus”-hoz hasonló. Csak azok járulhatnak a bűnbánat szentségéhez, amit az egyház hagyománya „második keresztségnek”, vagy „második bűnbánatnak” nevez, akik elhatározták magukat, hogy házasságtörő együttélésüknek véget vetnek és a nyilvános botrányt elkerülik, ahogyan ezt a katekumenek, a keresztségre készülők teszik. A Relatio Finalis elmulasztja, hogy az újraházasodott elváltakat figyelmeztesse, hogy állapotukat mint nyilvános bűnt alázattal elismerjék, és lemond arról, hogy bátorítsa őket arra, hogy állapotukat, miszerint nem járulhatnak szentségekhez és a nyilvános katekétikai szolgálatokat nem végezhetnek, elfogadják. A saját lelki állapot e realisztikus és alázatos elismerése nélkül nincs valódi előrelépés egy hiteles keresztény megtérés felé, amely az újraházasodott elváltak esetében a teljes önmegtartóztatásban áll azáltal, hogy megszüntetik a házasság szentsége elleni vétkezést és azt, hogy nyilvánosan engedetlenek Isten hatodik parancsolatával szemben.

Az egyház pásztorainak és mindenekelőtt a Tanítóhivatal szövegeinek rendkívül világos módon kell szólniuk, mert ez karakterizálja lényegében azok tulajdonképpeni feladatát, akik hivataluknál fogva ezt a Tanítóhivatalt gyakorolják. Krisztus minden tanítványától megköveteli, hogy így cselekedjen: „Igenetek legyen egy igen, nemetek egy nem, minden más a gonosztól származik” (Mt 5,37). Ez annál inkább érvényes, amikor az egyház pásztorai prédikálnak, vagy amikor a Tanítóhivatal egy dokumentumban megnyilatkozik.

A 84-86-os paragrafusban a Relatio finalis sajnos egy súlyos elfordulást mutat ettől az isteni parancstól. Az idézett szövegekben nem sürgetik konkrétan az újraházasodott elváltak szentáldozáshoz járulását, sőt inkább elkerülik azt, hogy „szentáldozásról”, vagy „szentségekről” legyen szó. A szöveg taktikai eszközként összezavaró módon olyan kétértelmű megfogalmazásokat használ, mint: „teljesebb részvétel az egyház életében”, és: „megkülönböztetés és integráció”.

Ilyen módszerekkel a Relatio finalis ténylegesen időbombákat helyez el, és kiskaput nyit, amelyeken keresztül az újraházasodott elváltakat szentáldozáshoz lehet engedni. Ezáltal profanizálja a házasság és az Eucharisztia szentségét és ezáltal hozzájárul, legalább indirekt módon, a válási kultúrához, és ezáltal a „válás betegségéhez” (Gaudium et spes, 47).

A Relatio finalis „Megkülönböztetés és integráció” alcímmel ellátott félreérthető részletének, figyelmes olvasása, egy ügyességgel és ravaszsággal kidolgozott kétértelműségnek a benyomását kelti. Szent Irenaeusnak a következő szavait juttatják az ember eszébe az Adversus Haereses c. művéből: „Hasonlóképpen, aki az igazság zsinórmértékét rendíthetetlenül magában hordozza, amelyet a keresztségben kapott, az bár a neveket és a szófordulatokat és a példabeszédeket az írásokból elfogadja, de az istengyalázó agyszüleményeket nem. Bár a mozaikkövecskéket fel fogja ismerni, de nem fogja a király képének tartani a rókáét. Minden kijelentést a megfelelő helyére fog tenni, és az igazság testébe beöltözteti, de fantázia-szüleményeket felfedi, és tarthatatlannak minősíti. Mivel azonban ehhez a színházi játékhoz hiányzik a befejezés, miközben valaki meséit magyarázva elkészíti, úgy helyesnek tartottuk előbb bemutatni, hogy ezeknek a mondáknak atyjai hogyan térnek el egymástól, mivel a tévedésnek különféle lelkeitől származnak. Ebből világosan felismerhető, még mielőtt lerántódna a lepel a tévedésről, hogy csak az Egyház által hirdetett igazság megbízható, hazug beszédük azonban hamis” (I,9,4–5).

A Relatio finalis, úgy tűnik, a helyi egyház tekintélyeinek engedi át az újraházasodott elváltak szentáldozáshoz engedésével kapcsolatos kérdések megoldását. Erre utalnak ezek a kifejezések: „a papi lelki gondozás (kísérés)”, „a püspök útmutatásai”. A kérdés minden esetben alapvetően a depositum fideivel, a hitletéteménnyel, Isten kinyilatkoztatott Igéjével van összekötve. Azoknak az elváltaknak az oda-nem-engedése, akik a nyilvános házasságtörés állapotában élnek, a katolikus hittörvény megváltoztathatatlan igazságából és emiatt a liturgikus gyakorlatából is következik.

A Relatio finalis ,úgy tűnik, egy kakofóniát harangoz bele a Katolikus Egyház tanításába és rendjébe, ami magának a katolicitás lényegének mond ellent. Emlékeztetni kell szent Irenaeusnak a Katolikus Egyház valódi formájáról minden korban és minden helyen érvényes szavaira:

„Nos, ezt az üzenetet és ezt a hitet őrzi meg az egyház, úgy, ahogyan átvette azt, jóllehet, amint már mondtuk, az egész világon elterjedt, gondosan, mintha egyetlen házban lakna, hisz abban, mintha csak egy lelke és szíve lenne, és tanítását oly egyhangúlag kirdeti és hagyományozza tovább, mintha csak egyetlen szája lenne. És bár a világban különféle nyelvek vannak, de a hagyomány ereje egy és ugyanaz. A Germániában alapított egyházak nem hisznek másként, és nem hagyományozzák tovább másként a hitüket, mint a Hispaniában lévők, vagy a kelták, vagy a keleti egyházak Egyiptomban, Líbiában, vagy a világ központjában (Rómában). Ahogyan Isten napja az egész világon egy és ugyanaz, úgy jut el az igazság üzenete mindenüvé és megvilágosít minden embert, akik el akarnak jutni az igazság ismeretére. Az egyház elöljárói közül a legnagyobb szónok sem hirdetheti az igét másként, mert senki sem múlhatja felül a Mestert; és a kevésbé tehetséges sem fog a hagyományból semmit sem kihagyni. Csak egy és ugyanaz a hit van, nem tudja azt, megszaporítani az, aki sokat tud beszélni, nem tudja kevesbíteni, aki keveset beszél” (Adversus haereses I,10,2).

A Relatio finalis az újraházasodott elváltakról szóló szakaszban szisztematikusan elkerüli az egész katolikus tradíció megváltoztathatatlan alapelvét, miszerint azok, akik egy érvénytelen házasságszerű kapcsolatban élnek, csak azzal a feltétellel engedhetők szentáldozáshoz, ha megígérik, hogy teljes önmegtartóztatásban élnek, és elkerülik, hogy nyilvános botrányt okozzanak. II. János Pál pápa és XVI. Benedek nyomatékkal megerősítették ezt a katolikus alapelvet. Szándékosan kerülni a zárónyilatkozatban ennek az alapelvnek a megemlítését és megerősítését, a 4. századi niceai zsinat dogmáit ellenző ariánusok és az ún. semiariánusok próbálkozásához lehet hasonlítani, akik a „homoousios” fogalmának az alkalmazását elkerülték, miközben az egyik fogalmat a másik után találták ki azért, hogy ne kelljen egyértelműen elismerniük a Fiúisten lényegi azonosságát az Atyaistennel.

Amikor a 4. században a püspökök többsége ily módon elvetette a nyilvánvaló katolikus hitvallást, lázas egyházi aktivitás kezdődött mindig új szinódusokkal és egy sor új hitvallás szöveggel, amelyeknek mind egy közös célja volt, hogy elkerüljék a homoousios kifejezés fogalmi tisztaságát. Ehhez hasonló módon napjainkban két szinódus elkerülte, hogy tisztán megnevezze és megvallja, az egész katolikus tradíciónak azt az alapelvét, amely szerint, aki egy érvénytelen házasságjellegű kapcsolatban él, csak azzal a feltétellel engedhető szentáldozáshoz, ha megígéri, hogy teljes önmegtartóztatásban fog élni, és elkerüli, hogy nyilvános botrányt okoz.

Mindezt igazolják egyrészt a világi mediumok félreérthetetlen és azonnali rekciói, másrészt az új nem katolikus praxis képviselői, akik megengedik az újraházasodott elváltak szentáldozáshoz járulását anélkül, hogy figyelembe vennék azok nyilvános házasságtörésben való kitartását. Kasper bíboros, Nichols bíboros és Forte érsek például nyilvánosan kijelentették, hogy a Relatio finalis szerint feltételezhető, hogy valamilyen módon feltárult egy ajtó az újraházasodottak szentáldozáshoz járulásához. Püspökök, papok és laikusok jelentős száma ujjong egy „nyitott ajtó” lehetőségének a zárónyilatkozatban. A zárónyilatkozat, ahelyett hogy a hívőket egy világos és a legmagasabb mértékben félreérthetetlen tanításhoz vezesse, ködösítést, szubjektivizmust (a válásról lelkiismereti ítélet és a forum internum alapján dönteni) és egy nem katolikus partikularizmust okozott a tanban és az egyházfegyelemben, méghozzá egy olyan területen, amely lényegében összefügg az apostoloktól áthagyományozott hitletéteménnyel.

Azokat, aki napjainkban a házasság és az Eucharisztia szentségét védelmezik, farizeusoknak bélyegezik. Ha azonban az egymással ellentétes kijelentések igazságának alapelve és az egészséges emberi értelem még működik, akkor ennek az ellenkezője az igaz.

Sokkal inkább azok vannak közel a farizeusokhoz, akik a zárónyilatkozatban az isteni igazságot elsötétítik. Azért, hogy egy házasságtörő életet a szentáldozáshoz járulással összhangba hozzanak, ügyesen új értelmezéseket találtak ki, a „megkülönböztetés és integráció” törvényét, miközben új emberi tradíciókat vezetnek be a kristálytiszta isteni parancsokkal szemben.

Az úgynevezett Kasper-Agenda képviselőinek szólnak a testé vált Igazság szavai: „Isten szavát érvénytelenítitek hagyományotokkal, amellyel azt átadjátok. És sok ehhez hasonlót tesztek” (Mk 7,13). Mindazokat, akik kétezer éven át fáradhatatlanul és a legnagyobb tisztasággal az isteni igazság változhatatlanságáról beszéltek és gyakran a saját életük feláldozásával, azokat ma farizeusoknak bélyegeznék: így Keresztelő Szent Jánost, Szent Pált, Szent Irenaeust, Szent Athanázt, Szent Vazult, Morus Szent Tamást, Fisher Szent Jánost, X. Szent Pius pápát, hogy a legragyogóbb példaképek közül csak néhányat említsek.

Mind a hívők, mind a szekularizál közvélemény szemszögéből nézve úgy látszik, hogy a szinódus valódi eredménye abban áll, hogy gyakorlatilag csak az újraházasodott elváltak szentáldozáshoz engedésére koncentráltak. Azt mondhatjuk, hogy a szinódus a közvélemény szemében a házasságtörés szinódusának bizonyult és nem a család szinódusa volt. Valójában a zárónyilatkozat szép kijelentései a házasságról és a családról az újraházasodott elváltakról szóló félreérthető fejtegetések árnyékába kerültek, egy olyan kérdés árnyékába, amelyről egyébként az előző két pápa Tanítóhivatala lényegében döntést hozott, és már megoldott, méghozzá összhangban az egyház kétezeréves tanításával és gyakorlatával. Ezért valódi botrány, hogy katolikus püspökök, az apostolok utódai, szinódusi összejöveteleket merényletre használtak az egyház konstans és változatlan praxisával a házasság felbonthatatlanságával ill. az olyan elváltak szentségekhez nem engedésével szemben, akik még egy házasságtörő kapcsolatban élnek.

Szent Vazul, Damasus pápához írt levelében, egy a doktrinális összezavarodottság realisztikus képét festette, amit akkoriban az egyház azon képviselői okoztak, akik egy üres kompromisszumot és kiegyezést akartak létrehozni a világ szellemével: „A tradíciók nem véletlenül léteznek; az újítók tervei az egyházban divatosak; több ravasz mechanizmus-feltaláló van, mint teológus; evilág bölcsessége kivívja a legmagosabb elismeréseket, és letagadja a kereszt dicsőségét. Az idősek panaszkodnak, amikor a jelent a múlttal összehasonlítják. Sokkal inkább azokat az ifjakat kell sajnálni, akik még azt sem tudják, hogy mitől fosztották meg őket” (Ep 90,2).

Szent Vazul egy Damasus pápához és a Nyugat püspökeihez címzett levelében leírja az egyházban uralkodó zavarodottságot: „Az egyház törvényei a zavarodottság prédájává lettek. Azokat az embereket, akikben nincs istenfélelem, becsvágyuk a legmagasabb posztokra ugrasztja, amelyek mindenki számára úgy ismertek, mint az istentelenség zsákmányai. Az eredmény: minél inkább gyalázza valaki az igaz tanítást, annál alkalmasabbnak tartják a püspöki hivatalra. A klerikális méltóság a múlt ügye. Hiányzik már a kánononok pontos ismerete. Már teljes közönyösség uralkodik a bűnözésben; ha valaki egy bizonyos állást emberek kedvezése folytán nyert el, rá van kényszerítve, hogy hálásnak mutatkozzék azáltal, hogy állandóan kedvez a jogtipróknak. A helyes ítélet is a múlté, és mindenki szíve vágyai szerint cselekszik. Akinek tekintélye van, az fél beszélni, aki emberi érdekek révén hatalomra tett szert, az rabszolgája azoknak, akinek kiemelkedését köszönheti. És a valódi orthodoxia sürgetését ma bizonyos körökben csak az egymás támadása alkalmának tekintik; az emberek elrejtik rosszakaratukat, és azt követelik, hogy ellenséges magatartásukat a valóságban az igazság iránti szeretetnek értelmezzék. Miközben a hitetlenek nevetnek, azok, akik gyengék a hitben meginognak; a hit bizonytalan, a lelkek tudatlanságba süllyednek, mivel azok, akik az Igével visszaélnek, az igazságot utánozzák. A laikusok között a legjobbak elkerülik a templomokat, mint a bűn tanyáit, és a pusztában sóhajok és könnyek között emelik fel kezeiket az égre, Urukhoz. Az atyáktól kapott hitre, arra, amit az apostolok jele által lett megjelölve, adjuk beleegyezésünket, úgy ahogy mindarra, amit a múltban kánonilag és jogszerűen hirdettek” (Ep 92,2).

Az egyház történetében a zavarodottság minden ideje egyúttal lehetőség is, hogy az erősség és a bátorság nagy kegyelmeit elnyerjük, és alkalom arra, hogy Krisztus, a testté lett Igazság iránti szeretetünkről tanúságot tegyünk. Minden megkeresztelt, minden pap és püspök Neki fogadott rendíthetetlen hűséget, mindenki a maga állapotának megfelelően: a keresztségi ígéret által, a papi ígéret által, és a püspökszentelés ünnepélyes ígérete által. Valóban, minden püspök jelölt megígérte: „Az apostoloktól áthagyományotott hitletéteményt, amit mindig és mindenütt továbbadtak az egyházban, tisztán és csorbítatlanul meg akarom őrizni”. Az a kétértelműség, amely a Relatio finalis elvált újraházasodottak részében található, ellentmond ennek az ünnepélyes püspöki ígéretnek. Ettől függetlenül mindenkinek az egyházban, az egyszerű hívőtől a tanítóhivatal képviselőjéig, mindenkinek ezt kellene mondania:

„Non possumus!” Nem tehetjük! Nem fogok egy ködös szóbeszédet, egy a házasság és az Eucharisztia profanizálására szolgáló ügyesen álcázott kiskaput elfogadni. Ugyanígy nem fogadom el, ha valaki Isten hatodik parancsolatán gúnyolódik. Inkább előnyben részesítem, hogy kinevessenek és üldözzenek, mintsem hogy kétértelmű szövegeket és tisztességtelen módszereket elfogadjak. Inkább előnyben részesítem az Igazság kristálytiszta Krisztus-arcát az ékkövekkel díszített róka képénél (Szent Irenaeus), „mert tudom, kinek hittem”, „scio cui credidi” (2 Tim 1,12).

2015. november 2-án

+ Athanasius Schneider

a Boldogságos Szűz Mária astanai érsekségének segédpüspöke