Írások, tanulmányok

Az engesztelés XI. Pius pápa Miserantissimus Redemptor enciklikájában

Beküldve: Írások, tanulmányok

Az enciklika 1928. május 8-i keltezéssel jelent meg.

Az enciklika címe magyarul: A legirgalmasabb Megváltó.

Alcíme: Az Úr Jézus szentséges Szívét mindenki részéről megillető engesztelésről

Különös aktualitást ad neki a 2016-os Irgalmasság éve

Az ismertetést készítette: Bocsa József piarista atya

Az enciklika teljes szövege magyarul itt olvasható:

Non possumus – Athanasius Schneider püspök a 2015-ös püspöki szinódus záródokumentumáról

Beküldve: Írások, tanulmányok

Monsignore Athanasius Schneider Astana segédpüspöke egy fontos állásfoglalást tett közzé, a családról szóló püspöki szinódus kimeneteléről, amelyet a Rorate Caeli publikált


http://rorate-caeli.blogspot.com/2015/11/rorate-exclusive-bishop-athanasius.html

A magyar fordítás a Schneider püspök által jóváhagyott német szöveg alapján készült.

http://www.katholisches.info/2015/11/06/non-possumus-bischof-athanasius-schneider-ueber-den-schlussbericht-der-bischofssynode/

Schneider püspök az egyik szerzője a szinódus előtt nyilvánosságra hozott három püspök által szerkesztett írásnak: „Elsőrangú opció a család számára. 100 kérdés és 100 válasz”.

http://www.katholisches.info/?s=100+Fragen+und+100+Antworten+zur+Bischofssynode+%E2%80%93

A Schneider püspökkel az 2014-es családszinódusról készített interjú, és a házasság felbonthatatlanságáról szóló cikke itt olvasható

Jelen cikk pdf formátumban innen tölthető le, A/5-ös füzet formájában nyomtatható 3 A/4-es lapra

 

A szinódus záródokumentuma egy kiskaput nyit egy neomózesi gyakorlathoz

A püspöki szinódus a „ család hivatása és küldetése a mai egyházban és világban” témájának szentelt XIV. általános összejövetele  (2015 október 4-25) egy záró nyilatkozatot szövegezett meg néhány lelkipásztori tanáccsal, amelyet a pápának kell megvizsgálnia. A dokumentumnak csak tanácsadó jellege van, és nincs semmi tanítóhivatali jelentősége.

A szinódus alatt Mózes valódi új tanítványai és új farizeusok léptek fel, akik a 84-86-os paragrafusokban az újraházasodott elváltak áldozáshoz engedésével kapcsolatban egy hátsó kaput nyitottak, vagy másként fogalmazva egy időbombát helyeztek el. Egyidejűleg néhány médium azokat a püspököket, akik félelem nélkül az „Egyház Krisztushoz és az ő igazságához való hűség”-ét védelmezték (II. János Pál pápa II. apostoli írása, Familiaris Consortio, 84), igazságtalanul farizeusoknak címkézte.

Mózes új tanítványai és az új farizeusok mindkét utóbbi szinóduson (2014 és 2015) a házasság felbonthatatlanságának a gyakorlati tagadását és a 6. parancsolat alkalmankénti felfüggesztését az irgalmasság ürügyével kendőzték ilyen kifejezéseket használva: „a megkülönböztetés útja”, „kísérés”, „a püspök általi orientálódás”, a „pappal való dialógus”, „forum internum”, „az Egyház életébe való tökéletesebb integrálódás”. Mindezt azért, hogy a rendezetlen kapcsolatok eseteiben az együttélés tényének beszámíthatóságát lehetőség szerint kiküszöböljék (vö. Relatio finalis 84-86. pontjai)

A záródokumentumnak ezek a helyei egy neomózesi új válási praxis nyomait tartalmazzák, jóllehet a szerkesztők az egyház tanításának a kifejezett megváltoztatását ügyes és ravasz módon elkerülték. Ezért minden érintett – mind az ún. Kasper-Agenda hívei, mind pedig annak ellenzői –  elégedett lehet: „Minden rendben. A szinódus nem változtatta meg a tanítást.” Ez a vélekedés azonban meglehetősen naiv, mert nem veszi figyelembe az említett szövegekben a kiskaput és a fenyegető időbombát, amelyek akkor válnak láthatóvá, ha az ember a szöveget a maga belső értelmezési kritériumai szerint figyelmesen megvizsgálja.

Még ha „a megkülönböztetés útjával” összefüggésben a „bánat” említésre kerül is (Relatio finalis, 85), a szöveg, nagyobb részét tekintve, mégis kétértelmű marad. Kasper bíboros és a vele hasonló gondolkodásúak többször ismételt kijelentései értelmében ez a bánat a múltra vonatkozik, az első érvényes házasságában élő házasfél ellen elkövetett bűnökre, semmi esetre sem az új partnerrel való házasság jellegű együttélésre, akivel a polgári házasság fennáll.

Kétértelmű marad a záródokumentum 85. és 86. paragrafusában megfogalmazott garancia, hogy eme különböztetésnek az Egyház tanításával és egy helyes lelkiismereti döntéssel összhangban kell történnie. Kasper bíboros és a vele hasonló gondolkodású klerikusok ismételték és nyomatékosan bizonygatták, hogy az elváltak és polgárilag újraházasodottak szentáldozáshoz járulásának az engedélyezése nem érinti a házasság felbonthatatlanságának a dogmáját és a házasság szentségi jellegét. De azt is világosan megfogalmazták, hogy a lelkiismereti döntést akkor is helyesnek lehet elismerni, ha az újraházasodott elváltak továbbra is házastárs módjára együtt élnek anélkül, hogy azt a kívánalmat támasztanák velük szemben, hogy teljes önmegtartóztatásban mint fivér és nővér éljenek.

A szerkesztők a záródokumentum 85. paragrafusában bár idézték II. János Pál Familiaris Consortio apostoli írását, de a szöveget cenzúrázták azáltal hogy a következő döntő megfogalmazást kihagyták belőle: „Az Eucharisztia szentségét csak azoknak lehet kiszolgáltatni, akik kötelezik magukat, hogy teljes önmegtartóztatásban élnek, vagyis tartózkodnak azoktól az aktusoktól, amelyek házaspároknak vannak fenntartva.”

Ez az egyházi gyakorlat Isten Igéjének az írott és a tradíció által áthagyományozott isteni kinyilatkoztatásán nyugszik. Ez az apostolok kora óta töretlen tradíciónak a kifejezése, amely minden időkre változatlan marad. Már Szent Ágoston megerősítette: „Aki a házasságtörő nőt eltaszítja és egy másik nőt vesz feleségül, jóllehet az első asszony még él, az ilyen ember a folyamatos házasságtörés állapotában van. Az ilyen nem tart hatékony bűnbánatot, csak abban az esetben, ha ezt az új asszonyt elhagyja. Amennyiben katekumen (hittanuló) nem engedhető a keresztséghez, mivel akarata a gonoszban gyökerezik. Amennyiben egy (megkeresztelt) bűnbánóról van szó, nem fogadhatja az (egyházi) kiengesztelődést mindaddig, amíg gonosz viselkedésének véget nem vet” (De adulterinis coniugiis 2,16). A valóságban a Familiaris Consortionak a Relatio finalis 85. paragrafusában szándékosan cenzúrázott része nyújtja minden egészséges hermeneutika számára a valódi értelmezési kulcsot az újraházasodott elváltakról szóló szövegrészlet megértéséhez (84-86. pont).

Napjainkban a tömegtájékoztatási eszközökön keresztül egy állandó és mindenütt jelenlévő ideológiai nyomás gyakorlása történik, amely a keresztényellenes világhatalmak által kikényszerített gondolkodáshoz igazodik azzal a céllal, hogy félretegyék az igazságot a házasság felbonthatatlanságáról, hogy ennek az isteni intézménynek a szent karakterét a válás és a konkubinátus antikultúrájának a terjesztése által banalizálják. Már 50 évvel ezelőtt kinyilvánította a II. Vatikáni zsinat, hogy a modern idők meg vannak fertőzve a válás csapása által (vö. Gaudium et spes 47). Ugyanez a zsinat szögezi le, hogy a keresztény házasság „Krisztus szentsége által megszentelődik, és ezért soha nem szabad házasságtörés vagy válás által szentségétől megfosztani” (Gaudium et spes 49).

A „nagy titok” (Ef 5,32), a házasság, profanizálása a házasságtörés és a válás által óriási és riasztó méreteket öltött nemcsak a polgári társadalomban, hanem a katolikusok között is. Ha a katolikusok a válás és a házasságtörés révén elméletileg és gyakorlatilag is a hatodik parancsban Isten kivejezett akaratát megvetik, hatalmas lelki veszedelemnek teszik ki magukat: annak, hogy elveszítik az örök üdvösséget.

A legirgalmasabb, az egyház pásztorai által végbeviendő cselekedet az, hogy felhívják a figyelmet erre a veszedelemre egy világos – ugyanakkor szeretetteljes – figyelmeztetéssel, hogy szükséges Isten hatodik parancsát teljesen elfogadni. A dolgokat a nevükön kell nevezni, miközben figyelmeztetnek: A „válás az válás”, a „házasságtörés az házasságtörés”, és „aki tudatosan és önként súlyos bűnöket követ el Isten parancsai ellen – ebben az esetben a hatodik parancs ellen – és bánat nélkül hal meg, az örökre elkárhozik, és véglegesen ki lesz zárva Isten Országából”.

A Szentlélek valódi tevékenysége olyan figyelmeztetésben és felhívásban áll, amit Krisztus tanított: „Ha majd eljön, meggyőzi a világot a bűnről (felfedi azt), az igazságosságról és az ítéletről” (Jn 16,8). Miközben II. János Pál a Szentléleknek erről a „bűnről való meggyőzéséről” beszélt, leszögezte: „Minden bűn, amit bárhol és bármikor is elkövettek, Krisztus keresztjére van vonatkoztatva – és így indirekt módon azoknak a bűnére is, akik ,nem hittek benne' azáltal, hogy Jézus Krisztust kereszthalálra ítélték (A Dominum et vivificantem enciklika 29.). Akik házaséletet élnek egy partnerrel, aki nem a szabályszerű házastársuk, mint ami a helyzet az elvált és polgárilag újraházasodott személyek esetében, azok visszautasítják Isten akaratát. Őket saját bűnükről meggyőzni a Szentlélek által kezdeményezett, és Jézus Krisztus által megparancsolt tett, amely ebből egy kifejezett lelkipásztori és irgalmas művet csinál.

A szinódus Relatio finalisa, sajnálatos módon, elmulasztja az újraházasodott elváltakat bűnükről meggyőzni. Ellenkezőleg, az irgalmasság ürügyén, és a lelkipásztorkodás hamis felfogása révén azok a szinódusi atyák, akik a Relatio 84-86 pontjaiban megfogalmazott teóriákat támogatták, megpróbálták elkendőzni a lelki veszedelemnek az állapotát, amelyben az újraházasodott elváltak vannak.

Valójában azt mondják nekik, hogy a házasságtörés bűne nem bűn, nem lehet házasságtörésnek nevezni. Legalábbis nem súlyos bűn, és élethelyzetük nem hordoz magában semmiféle veszélyt. A pásztorok ilyen hozzáállása homlokegyenest ellentmondásban van a Szentlélek tevékenységével, ezért anti-pasztorális jellegű, hamis próféták műve, amelyre a Szentírás szavait lehet vonatkoztatni: „Jaj azoknak, akik a rosszat jónak mondják, és a jót rossznak. Akik a sötétséget világosságnak teszik meg, és a világosságot sötétségnek, ami keserű, azt édesnek, az édeset meg keserűnek” (Iz 5,20). „Amit prófétáid jövendöltek neked, az csalárdság volt és balgaság, soha nem tárták fel vétkedet, hogy megmentsenek a számkivetéstől. Hamis látomásokkal hitegettek, becsaptak és félrevezettek” (Siralmak 2,14). Ezekhez a püspökökhöz Pál apostol ma kétségtelenül ezeket a szavakat intézné: „Az ilyenek álapostolok, álnok munkások, akik csak a látszatát keltik annak, hogy Krisztus apostolai” (2Kor 11,13)

A Relatio finalis szövege nem csak azt mulasztja el, hogy az elvált és polgárilag újraházasodottaknak kétértelműség nélkül megmutassa házasságtörő realitásukat, és ezáltal tudatosítsa bennük életmódjuk súlyosan bűnös karakterét. Indirekt módon igazolja is ezt azáltal, hogy a kérdést végső soron az egyéni lelkiismeret mezejére tereli, és hamis módon a be-nem-számíthatóság morális alapelvét alkalmazza az újraházasodott elváltaknak az esetére. Ennek az alapelvnek az alkalmazása a házasságtörés stabil, tartós, nyilvános állapotára helytelen és félrevezető.

A szubjektív felelősségcsökkenés csak akkor lenne adott, ha a partnerekben meglenne a határozott szándék, hogy teljes önmegtartóztatásban éljenek, és ennek érdekében őszinte erőfeszítéseket tennének. Mindaddig, amíg szándékosan kitartanak egy bűnös létállapotban, nem lehet beszélni a beszámíthatóság csökkenéséről. A záródokumentum ezzel szemben azt a benyomást kelti, mintha azt sugalmazná, hogy a házasságtörés nyilvános állapota – mint azon elváltak esetében, akik polgárilag újraházasodtak –nem sértené a felbonthatatlan szentségi házassági szövetséget, mintha nem lenne minden esetben halálos vagy súlyos bűn, és mintha végül csak az egyéni lelkiismeretnek az ügye lenne. Ez azonban inkább megfelel a protestáns szubjektív ítélet alapelvének hitkérdések és a fegyelem esetében és gondolati közelségben van az „alapdöntés” (optio fundamentalis) hamis teóriájával, amit a Tanítóhivatal már elítélt (vö. II. János Pál Veritatis Splendor 65-70).

Az Egyház pásztorai még a legkisebb mértékben se mozdítsák elő a válás kultúráját a hívők között. Még a legapróbb csíráját is el kell kerülni a praxissal szembeni engedékenységnek vagy annak, hogy a válást elméletileg szorgalmaznánk. Az egyháznak mint egésznek meggyőző és erős tanúságot kellene tennie a házasság felbonthatatlanságáról. II. János Pál pápa a válást „rossznak” nevezte, amely „egyre inkább teret hódít katolikusok között is”, és azt mondta, hogy „ezt a problémát késedelem nélkül meg kell oldani” (Familiaris Consortio, 84).

A egyháznak szeretettel és türelemmel segítenie kell az újraházasodott elváltakat, hogy felismerjék bűnüket, és hogy teljes szívvel Istenhez térjenek azáltal, hogy szent akaratának engedelmeskednek, úgy, ahogy azt a hatodik parancs kimondja. Mindaddig amíg azt folytatják, hogy egy nyilvános ellentanúságot tesznek a házasság felbonthatatlanságáról, és mindaddig, amíg, ahhoz járulnak hozzá, hogy a válás kultúráját terjesszék, nem gyakorolhatják az egyházban azokat a liturgikus, katekétikai, és intézményes szolgálatokat, amelyek természetüknél fogva olyan nyilvános életet követelnek, amely megfelel Isten parancsainak.

Magától értetődő, hogy például az ötödik, vagy a hetedik parancsolat nyilvános áthágói, mint pl. abortusz klinikák működtetői, vagy korrupciós hálózatok tagjai, nem járulhatnak sem szentáldozáshoz, sem pedig nem végezhetnek nyilvános liturgikus és katekétikai szolgálatokat. Ugyanezen a módon azok, akik a hatodik parancsolat ellen nyilvánosan vétettek, mint az újraházasodott elváltak, nem tölthetik be a lektori szolgálatot, nem lehetnek keresztszülők vagy katekéták. Természetesen különbséget kell tenni a rossz súlyosságában, amit azok okoznak, akik nyilvános abortuszt végeznek,vagy korrupció részesei, és aközött ami az elváltak házasságtörése. A kettőt nem lehet ugyanarra a szintre helyezni. De azáltal, hogy az ember az újraházasodott elváltak keresztszülőséghez való engedését, vagy katekétaként való alkalmazását szorgalmazza, a gyermekeknek nem tesz jót, hanem instrumentalizálja őket egy bizonyos ideológiai programra. Ez egy tisztességtelen hozzáállás, és gúnyt űz a keresztszülői és katekéta intézményből, amelynek tagjai egy nyilvános ígéret által átvették a hitben való nevelés feladatát.

Ha az újraházasodott elváltak keresztszülők vagy katekéták lehetnének, életük szüntelenül ellentmondana szavaiknak, amiértis a Szentlélek intése Jakab apostolon keresztül érvényes lenne rájuk: „Az Igének ne csak a hallgatói legyetek, hanem cselekedjetek is szerinte, különben becsapjátok saját magatokat” (Jak 1,22). Sajnos a Reltio finalis 84. paragrafusa az újraházasodott elváltak számára a liturgikus, pasztorális és nevelői feladatok megengedését szorgalmazza. Ez a javaslat egy válási kultúra inirekt támogatását jelenti és egy objektív bűnös életstílus tényleges tagadását. II. János Pál pápa ezzel szemben az egyház életében való részvételnek csak a következő lehetőségeit jelöli meg azzal a céllal, hogy megkönnyítse számukra a valódi megtérést. „Buzdítani kell őket, hogy hallgassák Isten igéjét, vegyenek részt a szentmisén, imádkozzanak állhatatosan, gyakorolják a szeretet cselekedeteit, működjenek együtt az igazságosság megvalósításáért, a gyermekeket a keresztény hitben neveljék, éljen bennük a bűnbánat lelkülete és rendszeresen tartsanak bűnbánatot, hogy így napról napra kiesdjék Isten kegyelmét” (Familiaris consortio, 84).

Meg kell, hogy maradjon a kizárásnak egy egészséges tere (a szentségekhez való odajárulás és a nyilvános liturgikus és katekétikai szolgálatok tilalma), hogy az elvált és újraházasodott személyeket emlékeztessük az ő valódi, súlyos és veszélyes lelki helyzetükre, és egyúttal elősegítsük lelkükben az alázat, az engdelmesség, és a valódi megtérés vágyát. Az alázat az igazsághoz való bátorságot jelenti, és csak azok képesek Isten kegyelmeit befogadni, akik alázattal alávetik magukat Neki.

Azoknak a híveknek, akik még nem készen arra, hogy házasságtörő kapcsolatuknak véget vessenek, és akikben hiányzik még az ehhez szükséges akarat, lelkileg kell segíteni. Állapotuk a gyónással kapcsolatban egy fajta „katekumenátus”-hoz hasonló. Csak azok járulhatnak a bűnbánat szentségéhez, amit az egyház hagyománya „második keresztségnek”, vagy „második bűnbánatnak” nevez, akik elhatározták magukat, hogy házasságtörő együttélésüknek véget vetnek és a nyilvános botrányt elkerülik, ahogyan ezt a katekumenek, a keresztségre készülők teszik. A Relatio Finalis elmulasztja, hogy az újraházasodott elváltakat figyelmeztesse, hogy állapotukat mint nyilvános bűnt alázattal elismerjék, és lemond arról, hogy bátorítsa őket arra, hogy állapotukat, miszerint nem járulhatnak szentségekhez és a nyilvános katekétikai szolgálatokat nem végezhetnek, elfogadják. A saját lelki állapot e realisztikus és alázatos elismerése nélkül nincs valódi előrelépés egy hiteles keresztény megtérés felé, amely az újraházasodott elváltak esetében a teljes önmegtartóztatásban áll azáltal, hogy megszüntetik a házasság szentsége elleni vétkezést és azt, hogy nyilvánosan engedetlenek Isten hatodik parancsolatával szemben.

Az egyház pásztorainak és mindenekelőtt a Tanítóhivatal szövegeinek rendkívül világos módon kell szólniuk, mert ez karakterizálja lényegében azok tulajdonképpeni feladatát, akik hivataluknál fogva ezt a Tanítóhivatalt gyakorolják. Krisztus minden tanítványától megköveteli, hogy így cselekedjen: „Igenetek legyen egy igen, nemetek egy nem, minden más a gonosztól származik” (Mt 5,37). Ez annál inkább érvényes, amikor az egyház pásztorai prédikálnak, vagy amikor a Tanítóhivatal egy dokumentumban megnyilatkozik.

A 84-86-os paragrafusban a Relatio finalis sajnos egy súlyos elfordulást mutat ettől az isteni parancstól. Az idézett szövegekben nem sürgetik konkrétan az újraházasodott elváltak szentáldozáshoz járulását, sőt inkább elkerülik azt, hogy „szentáldozásról”, vagy „szentségekről” legyen szó. A szöveg taktikai eszközként összezavaró módon olyan kétértelmű megfogalmazásokat használ, mint: „teljesebb részvétel az egyház életében”, és: „megkülönböztetés és integráció”.

Ilyen módszerekkel a Relatio finalis ténylegesen időbombákat helyez el, és kiskaput nyit, amelyeken keresztül az újraházasodott elváltakat szentáldozáshoz lehet engedni. Ezáltal profanizálja a házasság és az Eucharisztia szentségét és ezáltal hozzájárul, legalább indirekt módon, a válási kultúrához, és ezáltal a „válás betegségéhez” (Gaudium et spes, 47).

A Relatio finalis „Megkülönböztetés és integráció” alcímmel ellátott félreérthető részletének, figyelmes olvasása, egy ügyességgel és ravaszsággal kidolgozott kétértelműségnek a benyomását kelti. Szent Irenaeusnak a következő szavait juttatják az ember eszébe az Adversus Haereses c. művéből: „Hasonlóképpen, aki az igazság zsinórmértékét rendíthetetlenül magában hordozza, amelyet a keresztségben kapott, az bár a neveket és a szófordulatokat és a példabeszédeket az írásokból elfogadja, de az istengyalázó agyszüleményeket nem. Bár a mozaikkövecskéket fel fogja ismerni, de nem fogja a király képének tartani a rókáét. Minden kijelentést a megfelelő helyére fog tenni, és az igazság testébe beöltözteti, de fantázia-szüleményeket felfedi, és tarthatatlannak minősíti. Mivel azonban ehhez a színházi játékhoz hiányzik a befejezés, miközben valaki meséit magyarázva elkészíti, úgy helyesnek tartottuk előbb bemutatni, hogy ezeknek a mondáknak atyjai hogyan térnek el egymástól, mivel a tévedésnek különféle lelkeitől származnak. Ebből világosan felismerhető, még mielőtt lerántódna a lepel a tévedésről, hogy csak az Egyház által hirdetett igazság megbízható, hazug beszédük azonban hamis” (I,9,4–5).

A Relatio finalis, úgy tűnik, a helyi egyház tekintélyeinek engedi át az újraházasodott elváltak szentáldozáshoz engedésével kapcsolatos kérdések megoldását. Erre utalnak ezek a kifejezések: „a papi lelki gondozás (kísérés)”, „a püspök útmutatásai”. A kérdés minden esetben alapvetően a depositum fideivel, a hitletéteménnyel, Isten kinyilatkoztatott Igéjével van összekötve. Azoknak az elváltaknak az oda-nem-engedése, akik a nyilvános házasságtörés állapotában élnek, a katolikus hittörvény megváltoztathatatlan igazságából és emiatt a liturgikus gyakorlatából is következik.

A Relatio finalis ,úgy tűnik, egy kakofóniát harangoz bele a Katolikus Egyház tanításába és rendjébe, ami magának a katolicitás lényegének mond ellent. Emlékeztetni kell szent Irenaeusnak a Katolikus Egyház valódi formájáról minden korban és minden helyen érvényes szavaira:

„Nos, ezt az üzenetet és ezt a hitet őrzi meg az egyház, úgy, ahogyan átvette azt, jóllehet, amint már mondtuk, az egész világon elterjedt, gondosan, mintha egyetlen házban lakna, hisz abban, mintha csak egy lelke és szíve lenne, és tanítását oly egyhangúlag kirdeti és hagyományozza tovább, mintha csak egyetlen szája lenne. És bár a világban különféle nyelvek vannak, de a hagyomány ereje egy és ugyanaz. A Germániában alapított egyházak nem hisznek másként, és nem hagyományozzák tovább másként a hitüket, mint a Hispaniában lévők, vagy a kelták, vagy a keleti egyházak Egyiptomban, Líbiában, vagy a világ központjában (Rómában). Ahogyan Isten napja az egész világon egy és ugyanaz, úgy jut el az igazság üzenete mindenüvé és megvilágosít minden embert, akik el akarnak jutni az igazság ismeretére. Az egyház elöljárói közül a legnagyobb szónok sem hirdetheti az igét másként, mert senki sem múlhatja felül a Mestert; és a kevésbé tehetséges sem fog a hagyományból semmit sem kihagyni. Csak egy és ugyanaz a hit van, nem tudja azt, megszaporítani az, aki sokat tud beszélni, nem tudja kevesbíteni, aki keveset beszél” (Adversus haereses I,10,2).

A Relatio finalis az újraházasodott elváltakról szóló szakaszban szisztematikusan elkerüli az egész katolikus tradíció megváltoztathatatlan alapelvét, miszerint azok, akik egy érvénytelen házasságszerű kapcsolatban élnek, csak azzal a feltétellel engedhetők szentáldozáshoz, ha megígérik, hogy teljes önmegtartóztatásban élnek, és elkerülik, hogy nyilvános botrányt okozzanak. II. János Pál pápa és XVI. Benedek nyomatékkal megerősítették ezt a katolikus alapelvet. Szándékosan kerülni a zárónyilatkozatban ennek az alapelvnek a megemlítését és megerősítését, a 4. századi niceai zsinat dogmáit ellenző ariánusok és az ún. semiariánusok próbálkozásához lehet hasonlítani, akik a „homoousios” fogalmának az alkalmazását elkerülték, miközben az egyik fogalmat a másik után találták ki azért, hogy ne kelljen egyértelműen elismerniük a Fiúisten lényegi azonosságát az Atyaistennel.

Amikor a 4. században a püspökök többsége ily módon elvetette a nyilvánvaló katolikus hitvallást, lázas egyházi aktivitás kezdődött mindig új szinódusokkal és egy sor új hitvallás szöveggel, amelyeknek mind egy közös célja volt, hogy elkerüljék a homoousios kifejezés fogalmi tisztaságát. Ehhez hasonló módon napjainkban két szinódus elkerülte, hogy tisztán megnevezze és megvallja, az egész katolikus tradíciónak azt az alapelvét, amely szerint, aki egy érvénytelen házasságjellegű kapcsolatban él, csak azzal a feltétellel engedhető szentáldozáshoz, ha megígéri, hogy teljes önmegtartóztatásban fog élni, és elkerüli, hogy nyilvános botrányt okoz.

Mindezt igazolják egyrészt a világi mediumok félreérthetetlen és azonnali rekciói, másrészt az új nem katolikus praxis képviselői, akik megengedik az újraházasodott elváltak szentáldozáshoz járulását anélkül, hogy figyelembe vennék azok nyilvános házasságtörésben való kitartását. Kasper bíboros, Nichols bíboros és Forte érsek például nyilvánosan kijelentették, hogy a Relatio finalis szerint feltételezhető, hogy valamilyen módon feltárult egy ajtó az újraházasodottak szentáldozáshoz járulásához. Püspökök, papok és laikusok jelentős száma ujjong egy „nyitott ajtó” lehetőségének a zárónyilatkozatban. A zárónyilatkozat, ahelyett hogy a hívőket egy világos és a legmagasabb mértékben félreérthetetlen tanításhoz vezesse, ködösítést, szubjektivizmust (a válásról lelkiismereti ítélet és a forum internum alapján dönteni) és egy nem katolikus partikularizmust okozott a tanban és az egyházfegyelemben, méghozzá egy olyan területen, amely lényegében összefügg az apostoloktól áthagyományozott hitletéteménnyel.

Azokat, aki napjainkban a házasság és az Eucharisztia szentségét védelmezik, farizeusoknak bélyegezik. Ha azonban az egymással ellentétes kijelentések igazságának alapelve és az egészséges emberi értelem még működik, akkor ennek az ellenkezője az igaz.

Sokkal inkább azok vannak közel a farizeusokhoz, akik a zárónyilatkozatban az isteni igazságot elsötétítik. Azért, hogy egy házasságtörő életet a szentáldozáshoz járulással összhangba hozzanak, ügyesen új értelmezéseket találtak ki, a „megkülönböztetés és integráció” törvényét, miközben új emberi tradíciókat vezetnek be a kristálytiszta isteni parancsokkal szemben.

Az úgynevezett Kasper-Agenda képviselőinek szólnak a testé vált Igazság szavai: „Isten szavát érvénytelenítitek hagyományotokkal, amellyel azt átadjátok. És sok ehhez hasonlót tesztek” (Mk 7,13). Mindazokat, akik kétezer éven át fáradhatatlanul és a legnagyobb tisztasággal az isteni igazság változhatatlanságáról beszéltek és gyakran a saját életük feláldozásával, azokat ma farizeusoknak bélyegeznék: így Keresztelő Szent Jánost, Szent Pált, Szent Irenaeust, Szent Athanázt, Szent Vazult, Morus Szent Tamást, Fisher Szent Jánost, X. Szent Pius pápát, hogy a legragyogóbb példaképek közül csak néhányat említsek.

Mind a hívők, mind a szekularizál közvélemény szemszögéből nézve úgy látszik, hogy a szinódus valódi eredménye abban áll, hogy gyakorlatilag csak az újraházasodott elváltak szentáldozáshoz engedésére koncentráltak. Azt mondhatjuk, hogy a szinódus a közvélemény szemében a házasságtörés szinódusának bizonyult és nem a család szinódusa volt. Valójában a zárónyilatkozat szép kijelentései a házasságról és a családról az újraházasodott elváltakról szóló félreérthető fejtegetések árnyékába kerültek, egy olyan kérdés árnyékába, amelyről egyébként az előző két pápa Tanítóhivatala lényegében döntést hozott, és már megoldott, méghozzá összhangban az egyház kétezeréves tanításával és gyakorlatával. Ezért valódi botrány, hogy katolikus püspökök, az apostolok utódai, szinódusi összejöveteleket merényletre használtak az egyház konstans és változatlan praxisával a házasság felbonthatatlanságával ill. az olyan elváltak szentségekhez nem engedésével szemben, akik még egy házasságtörő kapcsolatban élnek.

Szent Vazul, Damasus pápához írt levelében, egy a doktrinális összezavarodottság realisztikus képét festette, amit akkoriban az egyház azon képviselői okoztak, akik egy üres kompromisszumot és kiegyezést akartak létrehozni a világ szellemével: „A tradíciók nem véletlenül léteznek; az újítók tervei az egyházban divatosak; több ravasz mechanizmus-feltaláló van, mint teológus; evilág bölcsessége kivívja a legmagosabb elismeréseket, és letagadja a kereszt dicsőségét. Az idősek panaszkodnak, amikor a jelent a múlttal összehasonlítják. Sokkal inkább azokat az ifjakat kell sajnálni, akik még azt sem tudják, hogy mitől fosztották meg őket” (Ep 90,2).

Szent Vazul egy Damasus pápához és a Nyugat püspökeihez címzett levelében leírja az egyházban uralkodó zavarodottságot: „Az egyház törvényei a zavarodottság prédájává lettek. Azokat az embereket, akikben nincs istenfélelem, becsvágyuk a legmagasabb posztokra ugrasztja, amelyek mindenki számára úgy ismertek, mint az istentelenség zsákmányai. Az eredmény: minél inkább gyalázza valaki az igaz tanítást, annál alkalmasabbnak tartják a püspöki hivatalra. A klerikális méltóság a múlt ügye. Hiányzik már a kánononok pontos ismerete. Már teljes közönyösség uralkodik a bűnözésben; ha valaki egy bizonyos állást emberek kedvezése folytán nyert el, rá van kényszerítve, hogy hálásnak mutatkozzék azáltal, hogy állandóan kedvez a jogtipróknak. A helyes ítélet is a múlté, és mindenki szíve vágyai szerint cselekszik. Akinek tekintélye van, az fél beszélni, aki emberi érdekek révén hatalomra tett szert, az rabszolgája azoknak, akinek kiemelkedését köszönheti. És a valódi orthodoxia sürgetését ma bizonyos körökben csak az egymás támadása alkalmának tekintik; az emberek elrejtik rosszakaratukat, és azt követelik, hogy ellenséges magatartásukat a valóságban az igazság iránti szeretetnek értelmezzék. Miközben a hitetlenek nevetnek, azok, akik gyengék a hitben meginognak; a hit bizonytalan, a lelkek tudatlanságba süllyednek, mivel azok, akik az Igével visszaélnek, az igazságot utánozzák. A laikusok között a legjobbak elkerülik a templomokat, mint a bűn tanyáit, és a pusztában sóhajok és könnyek között emelik fel kezeiket az égre, Urukhoz. Az atyáktól kapott hitre, arra, amit az apostolok jele által lett megjelölve, adjuk beleegyezésünket, úgy ahogy mindarra, amit a múltban kánonilag és jogszerűen hirdettek” (Ep 92,2).

Az egyház történetében a zavarodottság minden ideje egyúttal lehetőség is, hogy az erősség és a bátorság nagy kegyelmeit elnyerjük, és alkalom arra, hogy Krisztus, a testté lett Igazság iránti szeretetünkről tanúságot tegyünk. Minden megkeresztelt, minden pap és püspök Neki fogadott rendíthetetlen hűséget, mindenki a maga állapotának megfelelően: a keresztségi ígéret által, a papi ígéret által, és a püspökszentelés ünnepélyes ígérete által. Valóban, minden püspök jelölt megígérte: „Az apostoloktól áthagyományotott hitletéteményt, amit mindig és mindenütt továbbadtak az egyházban, tisztán és csorbítatlanul meg akarom őrizni”. Az a kétértelműség, amely a Relatio finalis elvált újraházasodottak részében található, ellentmond ennek az ünnepélyes püspöki ígéretnek. Ettől függetlenül mindenkinek az egyházban, az egyszerű hívőtől a tanítóhivatal képviselőjéig, mindenkinek ezt kellene mondania:

„Non possumus!” Nem tehetjük! Nem fogok egy ködös szóbeszédet, egy a házasság és az Eucharisztia profanizálására szolgáló ügyesen álcázott kiskaput elfogadni. Ugyanígy nem fogadom el, ha valaki Isten hatodik parancsolatán gúnyolódik. Inkább előnyben részesítem, hogy kinevessenek és üldözzenek, mintsem hogy kétértelmű szövegeket és tisztességtelen módszereket elfogadjak. Inkább előnyben részesítem az Igazság kristálytiszta Krisztus-arcát az ékkövekkel díszített róka képénél (Szent Irenaeus), „mert tudom, kinek hittem”, „scio cui credidi” (2 Tim 1,12).

2015. november 2-án

+ Athanasius Schneider

a Boldogságos Szűz Mária astanai érsekségének segédpüspöke

 

Nagyboldogasszony Budán

Beküldve: Írások, tanulmányok

http://mariaszobor.hu/koszonto.html


Él egy legenda Budán: IX. Ince pápa, amikor elhatározta, hogy kiűzi Európából a már Bécset fenyegető törököket, egységbe hívta a kor európai nagyhatalmait és Magyarország, azon belül is elsősorban Buda felszabadítását tűzte ki célul. Magához hívta a kapucinus rendi Márk atyát, elküldte Magyarországra lelkesíteni a magyar hajdúkat és az egész Európából összesereglett csapatokat. Elmesélte, hogy megjelent neki a Szűzanya alakja és hirtelen értelmet nyert a BUDA szó. A beata virgo dabit auxilium régi fohásza számára új jelentést nyert: Budam Virgo Dabit Auxilium – a budai Szűzanya segítségét jövendölte meg.

Avianói Márk lelkesítette is a katonákat, valahogy ez mégsem volt elég… Hiába tűzték már júniusban Fiáth János hajdúi a magyar zászlót a vár fokára, a törökök erősen tartották a várat. Az egész nyár lassan eltelt, a csapatok az esős idő beállta előtt haza akartak menni, ezért már-már szedelődzködtek volna az idegen zsoldosok, amikor a vezérek szeptember elején még egy utolsó ostromra szánták el magukat. A Duna felőli oldalról ágyúzták, gyengítették a falakat. Egyszercsak a dzsáminál egy falszakasz leomlott, előtűnt egy, a hajdani Nagyboldogasszony templomban korábban elfalazott Mária-szobor. A Gyermeket kezében tartó Madonnát a törökök elől rejtették el, nemzedékekkel korábban, már senki nem tudott létezéséről. A keresztény katonák döbbenten néztek felfelé. Az első ámulat hihetetlen erővé változott, halált megvető bátorsággal indultak a falakra, ugyanakkor a várvédők ereje megtört. Egy óra múlva Buda felszabadult. Buda Eliberta!

A hagyomány szerint ez a szobor látható ma is a Mátyás templom lorettói kápolnájában. A segítő, a győzelmet hozó Mária neve egybe forrt BUDA várával. Budam Virgo Dabit Auxilium. Talán nem meglepő, hogy manapság is sokan értik és éltetik ezt a legendát. Tovább akarják adni a pápa üzenetét. Tudják, hogy fentről kapott kegyelem nélkül nem tudjuk legyőzni a minket fenyegető kishitűséget, hitetlenséget, és beletörődést. Ma, egy profanizálódó korban talán még nagyobb szükségünk van a legtisztább női, pontosabban anyai minőséget megjelenítő szimbólumokra. Ezek megléte akkor is erővé válik, ha nem is tudjuk pontosan, hogy miként hat, hogyan válik életünk éltető forrásává a belőlük áradó energia. Az anyaság misztériuma nélkül nem képzelhető el az élet újjászületése.

Szobrok, templomok nélkül városunk, Buda unalmasabb, sivárabb és dísztelenebb lenne. Velük együtt viszont hagyományainkat éltető, történelmünkre emlékeztető nemzeti zarándokhely, ahová életében egyszer minden magyarnak el kell jönnie. A pusztító háborúk és ostromok után is újjáépülő városba, amely annyit szenvedett a századok alatt. Legalább háromszor kellett a puszta romokból újjászületnie, 1686-ban, 1849-ben és 1945-ben. De az élet mindig újra megszületett, hála a teremtő energiáknak.

A magyarok szívének oly’ kedves Budavárt Jókai így jellemzi: „Hazánknak lüktető szíve... Egy ideális, nagy édesanyának látható arca...” S, ha ez így van, hol lenne méltóbb helye a gyermekét kezében tartó Szűzanya szobrának, mint éppen Budán?”

Krisztus és Mária győz!                                                                                                                                                Bazsó-Dombi Attila

Az emberiség történelme és a magyarság hivatása

Beküldve: Írások, tanulmányok

Az évközi 30. vasárnap olvasmányai B sorozat

A mai olvasmányok magukban foglalják az emberiség egész történelmét, és tartalmazzák a magyarság hivatását is

  • Jeremiás próféta átélte Jeruzsálem pusztulását és a nép fogságba hurcolását

Hirdette azt is, hogy a fogság, minden fájdalmával együtt Isten büntetése a nép bűnei miatt.

Jézus tanítása alapján is így tudjuk: Minden szenvedés, betegség, ami az embert éri, végső soron a bűn következménye.

Sokakat elborít ma is a szűnni nem akaró szenvedés

Vannak, akik értelmet látnak a szenvedésben is, vannak, akik vakságban botorkálnak életük értelmét keresve, különösen életük szenvedéseit tapasztalva.

Isten végül megelégeli a választott nép szenvedést és a fogságból hazavezeti őket.

A mai evangéliumi történet főszereplője, ez a Bartimeus nevű ember csak testi vakságban szenvedett. Lelkében világosság volt, mert tudta, hogy betegségére hol kell gyógyulást keresni.

  • Márk evangéliumában ez az utolsó gyógyítás, és akkor játszódik le, amikor Jézus az utolsó húsvétra Jeruzsálembe megy, hogy ott kiontva szent vérét feláldozza önmagát elvegyen minden bajt és meggyógyitson minden betegséget.

Ő meggyógyítja a vak szemét, az pedig hisz benne és Dávid fiának szólítja.

A nép vezetői azonban lelkileg vakok maradnak, és nem ismerik fel Jézusban ilyen csodák ellenére sem a Messiást.

A csoda elbeszélése azzal végződik, hogy a meggyógyult vak követi őt az úton.

Fontosak a részletek is, ahogyan a vak Jézus közelébe kerül, és ahogy Jézus meggyógyítja őt.

  • Hallva, hogy a názáreti Jézus közeledik, elkezdett kiáltozni: ,Jézus, Dávid fia, könyörülj rajtam!''
    • Kitartóan, a többiek vélekedésével, tiltásával szemben teszi.

Többen szóltak neki, hogy hallgasson, de ő annál hangosabban kiáltotta: ,,Dávid fia, könyörülj rajtam!''

  • Jézus megállt és így szólt: ,,Hívjátok ide!''
  • voltak azért olyanok is, akik együttéreztek vele, és bátorították
    • Odaszóltak a vaknak: ,,Bátorság! Gyere, téged hív!''

Jézus tőle akarja hallani, hogy mit szeretne

  • Jézus megkérdezte: ,,Mit akarsz, mit tegyek veled?''

És ő kimondja, Jézust nem gyógyítónak szólítva, hanem mesternek nevezve.

  • ,,Mester, hogy lássak.” Elismeri ezzel a megszólítással Jézus tanítói mivoltát.

Jézus a kérdésével a hitet akarja előhívni belőle, felerősíteni benne. Ez látszik a gyógyítás utáni rövid bátorításából

  • ,,Menj, a hited megmentett téged.''

Útjára bocsátja, engedi hogy menjen, és örüljön a gyógyulásának.

Őt azonban annyira megérintette Jézus személye, hogy nem megy el

  • „miután visszanyerte látását, a nyomába szegődött, követte Jézust az úton.”

Egyedül Jézus a gyógyító és a szabadító

  • Ő képes csak igazán gyógyítani.

Ő gyógyítja meg testei-lelki betegségeinket

Ő nyitja meg lelki szemeinket

Ő veszi le rólunk az értelmetlenségek igáját, ha hajlandók vagyunk magunkra venni az Ő édes és könnyű igáját.

Erről az Ő gyógyításáról, szabadításáról, fogságból való kivezetéséről szólnak az olvasmány és a zsoltár szavai. Annak az embernek az önfeledt örömét, boldogságát írják le, aki átéli , magáévá teszi az Ő szabadítását.

  • »Az Úr megszabadította népét, Izrael maradékát.« Íme, visszahozom őket észak földjéről, és összegyűjtöm őket a föld határairól. Mindnyájukat összegyűjtöm: a vakokat és a sántákat is, a várandósokat és a szülő anyákat is. Nagy sereg lesz, amely ide visszatér.

Könnyek között jönnek, fohászkodás közt vezetem őket vissza.

Forrásvizekhez vezérlem őket, sima ösvényeken, nehogy elessenek.

Hatalmas dolgot művelt az Úr vélünk, azért szívből ujjongunk.

Midőn az Úr hazahívta Sionnak foglyait, olyanok voltunk, mint akik álmodnak. Megtelt akkor örömmel az ajkunk, és a nyelvünk ujjongással.

Akik könnyek között vetnek, majd ujjongva aratnak.”

Az alleluja vers rámutat a Jézus által hozott megváltás hatalmas tényére és távlataira

  • „Üdvözítőnk, Jézus Krisztus győzött a halálon,  és az evangéliumban fölragyogtatta az örök életet.”

Jézus örökségül hagyta ránk, hogy az ő nevében kérjük az Atyát, és áldozatát jelenítsük meg a szentmisében.

  • Ez azt jelenti, hogy ő az emberiség főpapja akart maradni. Benne megvannak azok a vonások, amelyek az ószövetségi főpapot jellemezték:
    • Az emberek közül való, tehát bennünket képvisel.

Tud irgalmas, együttértő lenni, de ugyanakkor messze felülmúlja az ószövetségi papságot, mert ő az Isten Fia, s őt nem az ároni leszármazás iktatta tisztségébe, hanem Isten örök rendelkezése.

  • Ki volt a főpap az Ószövetségben és mi volt a szerepe?
    • Ezekre a kérdésekre válaszol a most felolvasott szentlecke

„Minden főpap az emberek közül való, és arra rendelik, hogy az Isten tiszteletében képviselje az embereket, ajándékokat és áldozatot mutasson be a bűnökért

Ezt a tisztséget magától senki sem vállalhatja, csak az, akit Isten meghív, mint Áront.

Krisztus sem önmagát emelte főpapi méltóságra, hanem az, aki így szólt hozzá: ,,Fiam vagy te, ma szültelek téged.”

  • Jézus főpapi áldozata volt a legtökéletesebb áldozat, mert eltörölt minden bűnt.
  • Ebbe az áldozatába belevonja papjait, és azokat is, akik meghallják ezt a hívást.

Tegnap teli volt itt a templom, ez a szobor és virágok ennek a maradványai

  • Ennek a tegnapi napnak itt pontosan ez volt a fő témája, hogy Jézus minket is erre hív, hogy vele együtt szolgáljuk a világ, a mai emberiség megváltását.

Ez a magyarság fő hivatása: az engesztelés. Vagyis Jézussal egyesülten őt segítve gecemáni kerti és nagypénteki szenvedésében, minél több embert megmenti a kárhozattól, amely felé ma oly sokan sodródnak.

Az egész világ ma a második gecemáni kerti óráját éli, amikor nem az angyalok szállnak le az égből, mint Jézus születésekor, hanem a pokol torka nyílik meg, a viágra ontva a sok démont, akik a kereszténységet, és az emberiséget akarják elpusztítani.

De Isten látta ezt előre, és felruházott minket fegyvereivel.

Hogy melyek ezek a fegyverek, azok nem férnek bele ennek a mai prédikációinak a kereteibe. De olvashatók lesznek hamarosan az Engesztelők Lapján, ahová felkerülnek ennek a tegnapi lelki napnak az előadásai, elmélkedései.

Bocsa József

A mai nándorfehérvári és lepantói diadal

Beküldve: Írások, tanulmányok

Évközi 29 vasárnap, B év

Ezt a ma hallott történetet Máté evangélista is elbeszéli. Ott a Zebedeus fiak anyja áll oda Jézus elé kérésével, hogy fiai számára kitüntetett helyet esdjen ki. Márk evangélista a fiúk, a két apostol szájába adja a szavakat. Hogy az első helyeket ők is akarták, az nem kétséges, hiszen a többi apostol is akarta, különben nem nehezteltek volna meg Jakabra és Jánosra.

Ez az apostolok közti versengés adja Jézusnak az alkalmat arra, hogy erről az igen fontos témáról külön tanításban részesítse őket. A politikában, az uralkodásban a hatalomvágy a fő mozgatóerő. És ez rengeteg hazugságnak, kegyetlenségnek – Jézus szavai szerint – zsarnokoskodásnak a forrása. Hány ember szenvedett már ettől a hatalomvágytól, zsarnokságtól a világ kezdetétől napjainkig. Mennyi vér, és emberi szenvedés kapcsolódik ehhez a többiek fölé való kerekedni akaráshoz. És mennyi elkeseredett lázadásnak, forradalomnak, szabadságharcnak volt ez az elindítója…

Ennek illusztrálásához nem kell messzire mennünk. Elég csak a következő heti ünnepre gondolnunk, amely az ötvenhatos történésekhez vezet vissza minket, amikor a magyarságnak elege lett a kommunista hazugságokból és a szovjet bábkormány zsarnokságból.

De ez az ünnep a távolabbi múltba, az 500 egynéhány évvel ezelőtti eseményekhez is vissza vezet, amikor a magyarság még éberebb volt, és nem egy már a nyakán lévő igát akart lerázni, hanem előre látta, hogy ha nem lesz résen, akkor a pogány török birodalom bekebelezi az országot. És ezért még idejében félretette a civakodást, a széthúzást, és összefogott. A magyarság akkor még tudta, kire kell hallgatni. Ezért engedelmeskedett a pápa és egy szent felhívásának, és fegyvert ragadott a közelgő török veszedelem ellen. Ez a szent Kapisztrán János volt, akinek ugyancsak 23-án ünnepeljük halálát, azaz mennyei születésnapját.

Kapisztrán Szent János már évekkel a nándorfehérvári diadal előtt, amely kivívásának főszereplője volt, felismerte, hogy a kereszténység és Európa sorsa a magyarság megsegítésén múlik. Amikor Nándorfehérvárnál a török elleni csatában az első sorokban küzd, és vannak, akik óvatosságra intik, így válaszol: Aki fél, meneküljön, én negyven évig szomjaztam, vártam, és kerestem ezt az alkalmat!

Múltunk most kisértetiesen megelevenedik a jelenben. Újra itt a mohmedán invázió. De a helyzet közben jóval bonyolultabb lett. Akkor pár száz éve még sokkal egységesebb volt Európa mint most az Európai Unio korában. Mert az egységet egy sokkal szorosabb kötelék biztosította, mint a mai Mesterséges Európában. Ez a kötelék a kereszténység volt. Akkor még keresztény volt Európa. Akkor még odafigyelt a kereszténység fejére, a pápára, aki kereszteshadjáratot hirdetett a török ellen, és Nándorfehérvárnál 70 évre sikerült megállítani a mohamedán előnyomulást a szárazföldön. És jó százével később 1571-ben – ugyan csak a pápa által meghirdetett keresztes hadjáratban – sierült megállítani a mohamedán előrenyomulást a tengeren is Lepantónál. A lepantói diadalt a pápa, V. Szent Piusz, és még sokan mások a politikai összefogáson túl a rózsafüzér imádkozásának tulajdonították. Emiatt rendelte el a pápa hálából a diadal napjára, október 7-ére a Rózsafüzér királynőjének a napját.

Ma annyival rosszabb a helyzetünk, hogy a mohamedán pogányság mellett az újpogányság is fenyeget. Az Európai Unio parlamentjei kiszavazták a kereszténységet, sorra hozzák a kereszténység alapértékeit tagadó törvényeiket. És ezeket a törvényeiket a tömegkommunikáció mai modern fegyvereivel, Katolikus Egyházra és a többi keresztény egyházakra is próbálják rákényszeríteni. Ennek ékes példája a Vatikánban most zajló püspöki szinódus.

A mostani magyar kormány igyekszik védeni nemcsak Magyarország, hanem egyben az Európai Unio határait. De ezért nemcsak hogy nem támogatják, hanem egyenesen támadják az újpogányság képviselői. Nem veszik észre, vagy idegen politikai célokat követve nem akarják észrevenni, hogy közben őket is védi újra Magyarország, mint hajdanán.

A két pogányság kereszténységgel való összecsapásának másik nagy színtre napjainkban a Vatikán. A Vatikán a most ott ülésező püspöki szinódussal, és azon kívül is, egy még nagyobb ütközet színtere. Az Európát és az egész emberiséget támadó pogány erők legyőzésére Európa, az európai kreszténység már gyenge önmagában. Úgy látszik a fekete földrésznek kell a kereszténység segítségére sietnie. Már az egy évvel ezelőtti püspöki szinóduson is látszott, hogy a katolikus hitet, és annak legerősebb sarkkövét a családok szentségét legerőteljesebben éppen az afrikai püspökök védelmezik. Ennek illusztrálására idézek egy afrikai püspök egy héttel ezelőtti írásából, amelyet éppen a most zajló püspöki szinódusra való tekintettel írt.

Ma egy olyan harc kellős közepén vagyunk – írja a püspök – amelyben a homoszexualitást, a születésszabályozást, az elváltak és újraházasodottak minden további nélkül szentáldozáshoz való engedését, és a nők diákunussá szentelésének engedélyezését akarják kikényszeríteni olyan csoportok, amelyek „teljesen ellentétben állnak az egyházzal”. Nézőpontjukat rá akarják erőltetni a családszinódusra is.

„Látva a nyugati államokban az élethez való jog ellen évek óta húzódó nyomást és az egyházellenes és homoszexuális életstílus erőltetését – amely nyilvánvaló ellentétben van Afrika házassághoz és családhoz való hozzáállásával – elmondható, hogy a szinódus egy nagy hadszíntér.”

Ha ez valóban így van – aki nemcsak a magyar katolikus sajtót figyeli, az látja, hogy nagy a baj – akkor mivel segíthetjük az ott zajló csatákat a leghatékonyabban mi, egyszerű keresztények?

Az afrikai püspök felhívja a figyelmet arra, hogy nem véletlen, hogy a szinódus üléseinek az idejére esett a Rózsafüzér királynőjének az ünnepe, és hogy a szinódus éppen októberben, a rózsafüzér hónapjában zajlik.

Nincs ok a kétségbeesésre – folytatja érvelését a nigériai Oyo püspöke – mert a szinódust a hit cselekvéseként kell felfogni. Ha aggasztó híreket is terjesztenek a Vatikánban zajló püspöki szinódusról, a hívők nem kell, hogy aggodalmaskodjanak, mert „az Egyház története, amely átélt már jó és rossz időket, alkalom arra, hogy bizalmunkat ebben a mai helyezetben is az Úrba vessük. Az egyháztörténelem eseményei Isten népét egyszerűen arra kell, hogy késztessék, hogy jobban imádkozzon a felülről jövő segítségért, és hogy Jézusban bízzon, aki azt mondja: ,ne hagyjátok, hogy a szívetek összezavarodjon! Higgyetek Istenben, és bennem is higgyetek!’ (Jn 14,1) A rózsafüzér a családról szóló szinódus megtámogatásnak is az ideális imádsága. Máriának és családjának annak idején Heródes hatalmával és agressziójával kellett megküzdenie. Az egyenlőtlen küzdelemben, amely a király és az egyszerű szentcsalád között zajlott, a földi hatalmassággal szemben Isten győzött.”

A hívőknek ezért október hónapjában a rózsafüzér imádkozása által a Szentlelket kell lehívniuk a szinódus résztvevőire is.”

Az afrikai püspökökhöz és keresztényekhez csatlakozva a rózsafüzért imádkozzuk mi is, mindnyájan, hogy ez a két nagy csata, amelyik most itt Magyarországon és ott, a Vatikánban zajlik, a nándorfehérvári diadalhoz és a lepantói győzelemhez hasonló kimenetelű legyen.

Bocsa József

 

Egy afrikai püspök a családszinódusról

Beküldve: Írások, tanulmányok

Emmanuel Ade Badejo, a nigériai Oyo püspöke a This Day újság vasárnapi számában leírta néhány gondolatát a jelenleg Vatikánban zajló családszinódusról.

Képtalálat a következőre: „Emmanuel Ade Badejo”

Hasonlóságot lát a törökön aratott Lepantói tengeri győzelem, és az egyházat most érő pogány fenyegetettség között. A lepantói győzelmet a 16. századbanban, amely a keresztény civilizációt megmentette az akkori török hódítóktól, a rózsafüzérnek tulajdonították, amelyet akkor sokan imádkoztak a pápa ajánlására. Szent V. Piusz pápa ennek a győzelemnek az emlékére vezette be az Egyházban a Szűzanya iránti hála kifejezéseként október 7-ére Rózsafüzér Királynőjének az ünnepét.

Ma egy olyan harc kellős közepén vagyunk - írja a püspök - amelyben a homoszexualitást, a születésszabályozást, az elváltak és újraházasodottak szentáldozáshoz való engedését, és a nők diákunussá szentelésének engedélyezését akarják kikényszeríteni olyan csoportok, amelyek „teljesen ellentétben állnak az egyházzal”. Nézőpontjukat rá akarják erőltetni a családszinódusra is.

„Látva a nyugati államokban az élethez való jog ellen zajló évek óta húzódó nyomást és az egyházellenes és homoszexuális életstílus erőltetését, amely nyilvánvaló ellentétben van Afrika házassághoz és családhoz való hozzáállásával, elmondható, hogy a szinóduson egy ütközet folyik, amit meg kell nyerni.”

Nem véletlen szerinte, hogy a szinódus üléseinek az idejére esett a Rózsafüzér királynőjének az ünnepe. Az sem véletlen, hogy a szinódus Assisi Szent Ferenc ünepén kezdődött. És talán az sem véletlen, hogy azon a vasárnapon az evangéliumban Jézus a házasság felbonthatatlanságáról szólt.

Nincs ok a kétségbeesésre, mert a szinódust a hit cselekvéseként kell felfogni. Ha aggasztó híreket is terjesztenek a Vatikánban zajló püspöki szinódusról, a hívők nem kell, hogy aggodalmaskodjanak, mert „az Egyház története, amely átélt már jó és rossz időket, alkalom arra, hogy bizalmunkat az Úrba vessük. Az egyháztörténelem eseményei Isten népét egyszerűen arra kell, hogy késztessék, hogy jobban imádkozzon a felülről jövő segítségért, és hogy Jézusban bízzon, aki azt mondja: ,ne engedjétek, hogy szívetek összezavarodjon! Higgyetek Istenben, és bennem is higgyetek!’ (Jn 14,1) A rózsafüzér a családról szóló szinódus ideális imádsága. Máriának és családjának annak idején Heródes hatalmával és agressziójával kellett megküzdenie. Az egyenlőtlen küzdelemben, amely a király és az egyszerű szentcsalád között zajlott, Isten győzött.”

A hívőknek ezért október hónapjában a rózsafüzér imádkozása által a Szentlelket kell lehívniuk. Ez bitosan jó hatással lesz a szinódusra.

Forrás: http://www.katholisches.info/2015/10/12/bischof-badejo-die-bischofssynode-die-schlacht-von-lepanto-und-der-rosenkranz/

Bocsa József

Szentírás vasárnapja

Beküldve: Írások, tanulmányok

Bocsa József: Miért fontos számunkra a Szentírás, és hogyan olvassuk? Ez elmélkedésünknek a tárgya.

Mi az ember célja itt a földön? Az üdvösség. A II. János Pál pápa által összeállíttatott Katolikus Egyház Katekizmusa (továbbiakban KEK) előszavában ezt így fogalmazza: ATYÁM, ... az örök élet az, hogy megismerjenek téged, az egyedül igaz ISTENT, és akit küldtél, JÉZUS KRISZTUST" (Jn 17,3). „ISTEN, a mi Üdvözítőnk ... azt akarja, hogy minden ember üdvözüljön és eljusson az igazság ismeretére” (1Tim 2,3-4). „Nem adatott más név az ég alatt az embereknek, amelyben üdvözülhetnének” (ApCsel 4,12), /csak JÉZUS Neve/.  

Jézusban van tehát az üdvösség. Vele hol találkozhatunk? Elsősorban a Szentírásban. A Szentírásnak mely részében? Elsősorban az evangéliumokban, de nemcsak ott. KEK 102: "A Szentírás minden szavával ISTEN egyetlen szót mond: az Ő egyszülött IGÉJÉT, akiben teljesen kimondja önmagát. ISTEN egyetlen beszéde húzódik végig minden Íráson, és sok szentnek szája által egy Ige hangzik.”

Az egész Szentírás Jézus mélyebb ismeretére vezet, de nemcsak Jézuséra. Jézus nyilatkoztatta ki a Szentháromságos Istent. A Szentírásból tehát az Atyát és a Szentlelket is megismerhetjük. KEK 104: „A Szentírásban az Egyház szüntelenül megtalálja táplálékát és erejét, nem csupán emberi szót, hanem ami valójában: ISTEN Igéjét kapja benne. A szent könyvekben ugyanis a Mennyei Atya állandóan elébe jön fiainak, és beszélget velük.”

Ezek miatt különleges szerepe van életünkben a Szentírásnak. KEK 103: „emiatt az Egyház az Isteni Írásokat mindig úgy tisztelte, ahogy az Úr Testét is tiszteli. A híveknek szüntelenül nyújtja az Élet Kenyerét, melyet mind ISTEN Igéjének, mind KRISZTUS Testének asztaláról vesz.

Az evangéliummal kapcsolatban két fontos feladat van, amely az Egyház lényeges küldetése is egyben. Az egyik az evangélium hirdetése. A Szentírás lelke, középpontja az evangélium, ennek hirdetését Jézus parancsba adta. KEK.75 „Ezért az Úr KRISZTUS, akiben a fölséges ISTEN egész kinyilatkoztatása beteljesedik, parancsot adott az apostoloknak, hogy az Evangéliumot - melyet a Próféták előre hirdettek, Ő maga pedig beteljesített és a saját szájával hirdetett - mint az üdvös igazság és erkölcsi tanítás forrását mindenkinek hirdessék, közölve velük az Isteni ajándékokat.” Ez az idézett katekizmus részlet két fontos kijelentést tartalmaz: Az evangéliumban vannak az üdvösségre vezető igazságokat, és az üdvösségre vezető erkölcsi tanításokat. Tudományos igazságok őrzésére és továbbadására a Szentírás nem tart igényt. Ilyeneket nem is kell keresni benne.

Az Egyház másik fontos feladata az evangéliummal kapcsolatban, annak ápolása, a benne található jézusi kijelentések tisztán tartása, hogy azt adja tovább minden kor minden emberének az Egyház, amit az valóban tartalmaz - emberi igényektől és elvárásoktól, kordivatoktól függetlenül. Nem kitalálni kell, hogy mire van szüksége a mai embernek, hanem azt kínálni neki, amivel az Egyház Jézustól kapva kétezer év óta kínálja. KEK 171: „Az Egyház, mint az „igazság oszlopa és boltozata” (1Tim 3,15) a szenteknek egyszer átadott hitet hűségesen őrzi. Őrzi KRISZTUS szavainak emlékezetét, és az apostolok hitvallását nemzedékről nemzedékre továbbadja. Mint az anya, aki beszélni és ezáltal megérteni és közösségben élni tanítja gyermekeit, tanítja nekünk az Egyház, a mi Anyánk a hit nyelvét, hogy bevezessen a hit megértésébe és életébe.” Az Egyház feladata tehát, hogy igyekezzen a hitet hitvallásokba és rendszerbe foglalni, és ezt tovább adni. Minden tudomány axiómákra épül. A teológiai axiómák a dogmák. Ezeket nem adhatja fel az Egyház, mert különben a hit egész rendszere összeomlik. Ugyanakkor a nép nyelvére is le kell fordítani a Szentírást, és azt magyarázni is kell.

A világmindenség, az Isten által teremtett világ jellemzője sok vonatkozásban a négyes szám. Benne több-minden négyes felépítésű. A legfontosabbak

  • 4 Elem (föld – tűz –víz – levegő)
  • 4  szélirány (kelet – észak – dél – nyugat)
  • 4 évszak (tavasz – nyár – ősz - tél)
  • 4 kiterjedés (dimenzió) szélesség, - hosszúság - magasság, - mélység)

A Szentírásra is jellemző ez a 4-es tagozódás. Négy fajta könyv van mind az Ószövetségben, mind az Újszövetségben. 1. A törvény könyvei: Az Ószövetségben ez a Tórah. Mózes 5 könyve. Az Újszövetségben a 4 evangélium. 2. A történeti könyvek: Az Ószövetségben: Józsue, Bírák, Királyok Krónikák, Ezdrás, Tóbiás, Judit, Eszter, Jób, Makkabeusok könyvei. Az Újszövetségben: Apostolok cselekedetei, és részben az Evangéliumok is. 3. A bölcsesség könyvei, vagy másként tanító jellegű könyvek: Az Ószövetségben: Példabeszédek, Prédikátor, Énekek éneke, Bölcsesség, Sirák fia könyve. Az Újszövetségben: Szent Pál levelei és a katolikus levelek. 4. Prófétai könyvek: Az Ószövetségben: 4 nagy próféta, 12 kis próféta  Zsoltárok. Az Újszövetségben: Szt János Jelenések Könyv.

A Szentírással kapcsolatban van még több négyes vonatkozás is. Ezekből még kettőt említünk. Az egyik a 3 időbeli dimenzió: a jelen, múlt, jövő és Isten örökkévalósága.

A Szentírásnak négy féle értelme, értelmezése van. 1. Szószerinti értelme: amit mond, amit éppen megértünk belőle, amely kapcsolatba hoz minket Isten örökkévalóságával. 2. Allegórikus, vagy átvitt értelme, amit hinni kell. Ebben ugyan a múlt dominál. De magyarázza, értelmezi nemcsak a már megtörtént dolgokat, hanem azokat is, amik minden korban érvényesek. 3. Úgynevezett tropologikus értelem: Ez azt mutatja, amit tenni, cselekedni kell. Ez az értelmezés segít eligazodni, helyesen viselkedni a jelenben. 4. Úgynevezett anagogikus értelem, amit várni kell. Ez a jövőre utaló dimenzió. Segít, hogy helyesen viszonyuljunk a jövőhöz.

A Szentírást értő szívvel is kell olvasnunk. Nemcsak a szószerinti értelmére kell figyelnünk, hanem a többi három értelmére is, így sokkal jobban megnyílik előttünk. És ne feledjük: A Szentírásban minden Jézusról szól. És benne minden az Isten (az Atya) irántunk való szeretetének a kifejezője. Így is szokták fogalmazni: a Szentírás Isten szerelmes levele hozzánk. Így olvassuk! Ugyanakkor iránytmutató, amely elsegít minket végső célunkhoz. És táplálék is, amely út közben táplál, erősít, hogy életben maradjunk, és ezáltal valóban eljussunk végső célunkhoz.

Lásd ezt a témát részltesebben kifejtve itt

Beszélgetés egy exorcistával

Beküldve: Írások, tanulmányok

A pokol nem hely, hanem állapot

A gonosz lelkekről és az ördögűzésről beszél Pedro Barrajón exorcista pap, a római Athenaeum Pontificium Regina Apostolorum antropológiaprofesszora, a pápa tanítását terjesztő Legio Christi közösség tagja.

 

m5

– XVI. Benedek pápa röviddel megválasztása után exorcistákkal – ördögűzést végző papokkal – találkozott. Tekinthetjük ezt jelzésnek?
– Nem, az csupán az olaszországi exorcisták szokásos találkozója volt. A Katolikus Egyháznak a gonoszra vonatkozó tanítása nem változott az évszázadok folyamán.

– Mi ez a tanítás?
– A tanítás alapja a Szentírás, amely szerint Isten teremtett minden élőlényt: az embert éppúgy, mint a tisztán szellemi lényeket, vagyis az angyalokat és a gonosz lelkeket.

– A gonosz lelkeket is Isten teremtette?
– Õ teremtett mindent. A keresztény hagyomány szerint a sátán és a gonosz lelkek bukott angyalok. Olyan angyalok, akik a teremtés kezdetén fellázadtak Isten ellen.

– Hogyan engedhette meg Isten a rosszat?
– A szabadságunk miatt. A rossz lehetősége a szabadság ajándékával függ össze. Isten szabadnak teremtette az embert. Amikor döntött, hogy megtiltsa a rosszat vagy megadja a szabadságot, Isten a szabadság mellett döntött. Ha nem dönthetnénk jó és rossz között, nem volnánk szabadok. Ez azt jelenti, hogy Isten szemében többet számít a szabadság, mint az összes bűnünk. Az állatok nem gonoszak – de nem is szabadok. Isten a szabadság ajándékával az állatok fölé emelt minket.

– Hogyan kell elképzelnünk a tisztán szellemi lényeket?
– Van akaratuk és értelmük. De nincsenek érzékeik. Nincs testük. Csak az embereknek és az állatoknak van testük.

– A keresztény hit szerint Isten személy. A sátán és a gonosz lelkek is személyek?
– Karl Barth svájci teológus megfogalmazásában a sátán személytelen személy. Mi a személy? Szellemi természetű, akarattal és értelemmel rendelkező lény, akinek értelme az igazságot kutatja, akarata pedig a jóra törekszik. A gonosz léleknek is van értelme és akarata, de akarata rosszra törekszik, értelme pedig a nem-igazat kutatja. Ilyen értelemben, mondja Karl Barth, a sátán személytelen személy, maga a „nemlét”.

– Van arca?
– Nincs. De Isten megengedheti, hogy az angyalok és a gonosz lelkek testi formában is megjelenjenek. Így jelenhettek meg angyalok, és így közvetíthettek üzeneteket az embereknek. De Isten a gonosz lelkeknek is megengedheti, hogy testi alakot öltsenek, és így jelenjenek meg embereknek vagy állatoknak – ám ez a lényüket nem érinti. Felvehetnek valamilyen testi formát, de az nem a sajátjuk.

– Van szaguk?
– Egyes szentek, mint pl. Avilai Szent Teréz, állítólag érezték a gonosz szagát. Szent Teréz azt mondta, a sátán bűzlik.

– Kénes szaga van?
– Egyes szentek szerint igen. De inkább valami undorító bűz jellemzi őket.

– Hol laknak a gonosz lelkek? A pokolban?
– Igen. A pokol nekik készült, nem az embereknek.

– Tehát a pokol is teremtett valóság?
– Igen. Az angyalok is teremtmények, a bukott angyalok is, a pokol is. Nem magától lett. A pokol nem hely, hanem állapot. Az az állapot, amelyben az Istent gyűlölő gonosz lelkek élnek. A szeretet tagadásának állapota. Isten a szeretet. A pokol a szeretet ellentéte, a gyűlölet. A pokol nem más, mint ezeknek a lelkeknek az állapota. A pokol az örök gyűlölet állapota. Isten szeretetének örökre szóló visszautasítása.

– Vannak objektív kritériumai az ördögtől való megszállottságnak?
– Az exorcizmus új szertartáskönyve nagyon jól összefoglalja a megszállottság kritériumait. Számomra, papként, a legnyilvánvalóbb jel az, hogy az illető viszolyog a szent tárgyaktól, pl. a feszülettől, a rózsafüzértől vagy a kereszt jelétől. Isten neve is taszítja – amikor elhangzik, az ilyen ember nagyon ideges lesz. Kevésbé fontos jel, hogy a megszállottak olykor természetfeletti képességekre tesznek szert. Nem tanult idegen nyelveken szólalnak meg. Levitálnak, lebegnek, nem hat rájuk a gravitáció. Néha megmagyarázhatatlan fizikai erőre tesznek szert, és dühöngeni kezdenek. Mindazonáltal egyáltalán nem könnyű megállapítani a megszállottság esetét. Mielőtt valakivel foglalkozni kezdek, általában pszichiáterhez vagy neurológushoz küldöm. Csak akkor kezdem meg a lelki kezelést, ha ezek a szakemberek azt mondják, nem tudnak vele mit kezdeni. Azt szoktam mondani, hogy tíz exorcizmusra jelentkező közül egy az, aki valóban megszállott.

– Mi lehet az oka annak, hogy valaki megszállott lesz?
– Nem tudjuk. Azt sem tudjuk, miért lesz az egyik ember rákos beteg, miközben a másik nem. Ezt sem tudjuk megmagyarázni. Csak azt tudjuk, hogy a testi és lelki betegségben jobban megnyilvánul Isten ereje és jósága. Így kell látnunk a megszállottságot.

– Hogyan történik az ördögűzés?
– Az Egyház erkölcsi bizonyosságot kíván az ördögűzést végző paptól, hogy valóban megszállottsággal áll szemben. Abszolút bizonyosság azonban nem létezik. Ezért igen fontos, hogy az exorcista az imádság és a böjt embere legyen.

– S azután?
– Az exorcizmus fontos, hivatalos imádság, amelyben erőteljesen jelen van az Egyház hatalma. Ez a lényeg. Olykor szenteltvizet vagy tömjént használunk, és a pap mindig feszületet tart a kezében. A pap mellett másoknak is jelen kell lenniük, mert megesik, hogy a megszállott személy erőszakosan kezd viselkedni. Az embert egészen megváltoztathatja a gonosz kiűzése. Más ember lesz belőle. A szertartás közben, Isten jelenléte és az emberek közös imája hatására a gonosz lélek megnyilvánul. Sokszor dühöngeni kezd, mert tudja, hogy valamilyen módon vereséget szenvedett. A megszállott személy hangja ilyenkor elváltozik, nagyon kellemetlenné válik.

– Félelmetessé is?
– Egyáltalán nem. A megszállottat ilyenkor csak szánni tudom, mert szenved, és az ember látja, hogy szenved. Ugyanakkor öröm tudni, hogy az exorcizmus megszabadítja ettől a szenvedéstől. Minden exorcizmus elején a Szentháromságot, az Atyát, a Fiút és a Szentlelket hívjuk segítségül. Azután szentírási szakaszokat olvasunk fel, majd egyfajta párbeszéd kezdődik az exorcista és a megszállott személy között. Az exorcista megkérdezi a gonosz lélek nevét. Ez mindig nehéz pillanat. A gonosz sohasem akarja kiadni magát. Sokszor hazudik.

– Miért nem akarja elárulni a nevét?
– Mert a név felfedi a személyt. Franz Rosenzweig mondta egyszer, hogy a név nem csupán „hang és füst”, mint Goethe vélte, hanem „szó és tűz”. Jézus neve azt jelenti: „Isten megszabadít”. Izsák, Jákob – ezek a nevek mind jelentenek valamit. A név mindig felfedi a viselőjét. Amikor kimondom a nevemet, azzal azt is mondom: itt vagyok. A gonosz lelkek sohasem akarják megmondani a nevüket.

– És miután megmondta?
– A végén a pap azt mondja a gonosz léleknek: „Távozz! Tűnj el!” A gonosz lélek erre általában azt feleli: „Nem akarok.” Dacol, ellenkezik. Olykor azt mondja: „Nincs hatalmad fölöttem. Nekem te nem vagy semmi.” De egy idő után gyengül az ellenállása. Ez akkor szokott történni, amikor a Szűzanyát hívjuk segítségül, ő nagyon fontos ebben. Õt egyetlen gonosz lélek sem meri szidalmazni az exorcizmus folyamán. Soha.

– Máriát jobban tiszteli, mint magát Istent?
– Úgy tűnik. Rajta kívül azonban korlátlanul szitkokat szór a papokra, a jelenlévőkre, a püspökökre, még Jézus Krisztusra is. De a Szűzanyára soha. Ez rejtély.

– S azután?
– Az exorcizmus legfeljebb egy órán át tarthat, és imádsággal fejeződik be. Nem tanácsos tovább tartani, mert nehéz küzdelem, ami nagy feszültséggel jár mind a jelenlévők, mind pedig a megszállottságtól szabaduló számára. Az exorcizmus végeztével mindenki hihetetlen felszabadultságot él át. Mintha újból lélegzethez jutnánk. De sokszor újabb exorcizmusra van szükség. Tudok olyan esetekről, amikor több alkalom kellett ahhoz, hogy az illető valóban szabadon kezdhessen új életet. Azt szokták mondani, olyan érzés, mintha újjászülettek volna.

– Oly sok rosszat tapasztalunk a világban: háborúk, vérengzések, zsarnokok, gyilkosok. Nem különös, hogy a gonosz eközben nyomorult, magányos embereket kerít hatalmába? Nem dolgozhatna „hatékonyabban”? Nincs elég dolga e nélkül is?
– Ez valóban megmagyarázhatatlan. Úgy gondolom, a megszállottság esetei a csodák ellentét-párjai. A csodákat sem tudjuk megmagyarázni, de találkozunk velük. A gonosz mindenhol jelen van, ahol bármi rossz történik, a természet törvényein belül is. Ahol valaki azt mondja: nem fogadom el a szeretetet, testvéreim szeretetét, Isten szeretetét. És jelen van minden mészárlásban, minden gyilkosságban, minden katasztrófában, minden koncentrációs táborban, minden rosszban. Olykor, különös módon, megmutatja magát, a megszállottság eseteiben is. De sokkal veszélyesebb, amikor nem mutatkozik, amikor nem lehet vele exorcizmus keretében leszámolni. Ez biztos.

A beszélgetés a Die Welt 2005. december 2-i számában jelent meg. Az interneten angolul megtalálható itt.

IGAZÁN LÉTEZIK A POKOL

http://albertgallery.eu/documents/pokol.pdf

 

Odaszentelődés a Szűzanya Szeplőtelen Szívének

Beküldve: Írások, tanulmányok

Bocsa József atya

Jézus Szentséges Szíve és Mária Szeplőtelen Szíve elválaszthatatlanul össze tartoznak. Jézus szíve Mária szíve alatt növekedett, bontakozott az ő méhében. Kölcsönös szeretettel lángolt mindkettőjük szíve egymás iránt, és a Mennyei Atya iránt. Szűz Mária, ahogy Grignon Szent Alajos fogalmazza Jézus öntőformája. Általa alakul ki bennünk is Jézus képmása. Ebben a folyamatban nagyon fontos szerepe van a felajánlásoknak, az odaszentelődéseknek.

A magyar katolikus püspökök ez előző ülésükön, a budapesti Szent István bazilikában odaszentelték magukat és az országot Jézus Szentséges Szívének, megújítva a száz évvel korábban tett felajánlást. Ezzel nagy kegyelmeket esdettek ki az országnak.

Ugyanilyen fontos a Szűzanya Szeplőtelen Szívének való odaszentelődés. Sokan megtették már ezt különböző formákban: a fatimai Szűzanyának, a schioi Szűanyának, a Szeretetláng keretein belül. Felajánlottuk nem régiben magunkat, hazánkat, ahogy Szent István tette a Szűzanyának, de most mint a Világ Győzelmes Királynőjének. Sokan megtették ezt a Szent Korona előtt, vagy a Szent Korona másolata előtt. Nagy kegyelmek áradtak ezáltal is hazánkra. Fontos azonban, hogy ebben a felajánlásban, odaszentelődésben megmaradjunk, benne elmélyüljünk.

Az kérte Jézus az elmúlt héten egyik választottján, Veronika Mártán keresztül, hogy minden elsőszombaton tegyük meg, ill. ismételjük meg falajánlásunkat. Lehetőleg egy órás szentségimádás keretében, illetve ahogy például a Máriás Papi mozgalomban teszik, Cönákulum keretében (ez is szentségimádás keretében van). De ha valaki pl. a Szent Anna réten van ott a szentmisén, azok eleget tesznek az egy órás szentségimádásnak a szentmisét megelőző és követő imákkal együtt. Azt kéri Jézus, hogy imádkozzunk azért is, hogy még többen odaszenteljék magukat a Szűzanya Szeplőtelen Szívének, mert a ránk váró nehéz időkben csak ott van biztos oltalmunk. Gobbi atyánál az szerepel, hogy a Szűzanya Szeplőtelen Szíve az a bárka, amin keresztül megmenekülhetünk, ahogyan Noé és azok, akik vele együtt bementek a bárkába.

Jézus Szívéhez, a Mennyei Atya Szívéhez, a Szentháromság Szívéhez igazán Mária szívén keresztül visz az út. A Szűzanya a legnagyobb közbenjáró Istennél. Sem Jézus, sem a Mennyei Atya, sem a Szentlélek nem tud nemet mondani kérésének. Ha a Szűzanyán keresztül kérünk, ő minden kegyelmet kieszközöl számunkra – köztük a legfontosabbakat, a megtérés és a gyógyulás kegyelmét. A Szeretetláng Naplóban az szerepel, hogy a Szűzanya Szeretetlángja megvakítja a sátánt és visszazavarja az örök kárhozatba. Jézus második eljövetelekor a Szűzanya fogja a sátán fejét véglegesen eltapodni. Ez az ígéret neki adatott.

Akik odaszentelik magukat a Szűzanya Szeplőtelen Szívének, azokon kisebb lesz a sátán hatalma, és könnyebben viselik el a megpróbáltatásokat – a már most meglévőket, és még inkább a nehezét, ami még hátra van. Aki odaszenteli magát az Ő Szeplőtelen édesanyjának, azt Jézus – ahogyan maga mondta – elárasztja lángoló szeretetével és lepecsételi szent vérével. Szövetséget köt vele, ahogy Noéval és Mózessel, megígéri nekik a védelmet, és kifeszíti összekötő szivárványát közte és a Szentháromság között. Aki ezt az odaszentelést megteszi, az belekerül a Szentháromság egységébe a Szűzanya szeretetlángja által. Egyenes útja van ezáltal a Mennyországba.

Jézus itt Szent vérének a pecsétjéről beszél. Ahogyan az ajtófélfák megkenése az Egyiptomból való kivonulás éjszakáján megvédte a házban lévőket az ártó angyaloktól, ugyanúgy védi meg, pecsételi le Jézus az övéit, azokat, akiknek Máriát adta édesanyául a kereszten. Ennek egy kibontása, konkretizálása ez a neki való odaszentelődés. Jézus édesanyánkul adta a Szűzanyát. Neki való odaszentelődésünk által mi is elismerjük édesanyai hatalmát, és fia királyi hatalmát az életünk felett.

A Jelenések könyvének a 7. fejezetében szerepelnek a különféle pecsétek, amelyeknek a feltörésére csak a Bárány méltó. És ott szerepel az az angyal is, „akinél az élő Isten pecsétje volt, és hatalmas hangon odakiáltott a négy angyalnak, akiknek megadatott, hogy ártsanak a földnek és a tengernek.  „Ne ártsatok a földnek, se a tengernek, se a fáknak addig, amíg homlokukon pecséttel meg nem jelöljük a mi Istenünk szolgáit”.

Most éppen ezeket az időket éljük, amikor Isten is és a sátán is pecséttel akarja megjelölni az övéit. Egyre többen hallunk róla, már konkrét dátumokat is emlegetve, amikor a mikrocsipet be akarják kötelezően ültetni az emberekbe. De ugyanakkor ott szerepel a Nigériai Barnabásnak adott üzenetekben is a pecsétfelvétel, és más üzenetekben is. Elkészítette napjainkra Isten az ő pecsétjeit. Ezek közül az egyik ez az önmagunk elsőszombatokon a Szűzanyának való odaszentelése. A Barnabásnak adott pecsétről lásd ezt és a következőket! Ebben az anyagban pedig a pecsétre vonatkozó üzeneteket is olvashatjuk

Jézus azt mondja, hogy azok, akik már megtették a felajánlást, elvégezték az odaszentelést, olyanok, mint a lángoszlopok, amelyek világítanak a sötétben, ill. akik megteszik olyanokká lesznek. Nemcsak maguk számára biztosítják a védelmet, hanem másoknak is világítanak, utat mutatnak az egyre sűrűbbé váló sötétségben, amely a Földre és az Egyházra is rá ereszkedik.

Húsvét 2015

Beküldve: Írások, tanulmányok

Bocsa József atya

„Ezt a napot az Úristen adta: örvendjünk és vigadjunk rajta!” Furcsa vigadozás. Örvendeni, vigadni nem a halál és a temetés napjai után szokott az ember, hanem inkább a születés után, vagy az esküvőn, lakodalmon. Örülhet persze valaki egy halálesetnek is, mert attól kezdve övé az örökség, vagy mert éppen az ellensége halt meg. Ezek azonban nem tiszta örömök. Az átlagos történés az, hogy a halál fájdalommal, szomorúsággal tölt el minket és egy darabig gyászolunk, szomorkodunk.