Írások, tanulmányok

Pozitív és negatív jelek

Beküldve: Írások, tanulmányok

Évközi 10. vasárnap C év

A mai szentírási olvasmányokban két halott támasztás leírását olvassuk. Az elsőt Illés próféta végezte, akinek az élete egészen Isten ügyének a szolgálatában telt, ezért folyton menekülnie kellett, üldözéseknek volt kitéve. Ez a cáreftai özvegyasszony, akiről itt szó van, befogadta őt. És amikor meghal a fia, vádlóan ő is a próféta ellen fordul. Ezt mondja neki ,,Mi dolgom veled, Isten embere? Csak azért jöttél, hogy emlékeztess vétkeimre, és megöld a fiamat?” Azt gondolhatja, hogy befogadta ezt az embert, akit üldöztek, de úgy látszik, rossz ügyet képvisel, és ezért sújtja őt, aki befogadta házába, Isten haragja.

A próféta ekkor buzgón imádkozni kezd, és visszatér a fiúba a lélek. Erre így nyilatkozik az asszony: ,,Most már tudom, hogy csakugyan Isten embere vagy, és hogy az Úr szava igazság az ajkadon.''

Illés hosszan könyörög, ráborul háromszor a fiúra, és könyörgése végül meghallgatást talál. Jézus halommal parancsol a mai evangéliumban a naimi fiatal embernek: „ifjú, mondom neked kelj föl! Erre A halott felült, és beszélni kezdett. Ekkor Jézus átadta őt anyjának. Az emberek pedig így magasztalták Istent: ,,Nagy próféta támadt közöttünk.'' ,,Isten meglátogatta népét.'' Ennek híre elterjedt egész Júdeában és mindenfelé a környéken.

Mindkét halott támasztás egy hatalmas jel volt, amely megerősítette az emberekben Illés és Jézus prófétai küldetésébe vetett hitet. Ezek a csodák Isten jelenlétébe helyezték az embereket. Erre utal az a fordulat is, amit az evangéliumban olvasunk, hogy „mindnyájukat elfogta a félelem”. Beleborzongtak abba, aminek a tanúi voltak.

Ezzel szemben a negatív jelek, a betegség, a halál, a katasztrófák a legtöbb emberben, ahogy ebben az özvegyben is, saját bűneiket állítják szemük elé: „azért jöttél, hogy emlékeztess vétkeimre?”

Hogy a bűn és a katasztrófák között összefüggés van, ezt Jézus is megerősíti.

Lukács evangéliumának a 13. fejezetében ezt olvassuk: 1Épp jött néhány ember, s azokról a galileaiakról hozott hírt, akiknek vérét Pilátus áldozatuk vérével vegyítette. 2Erre ezt mondta: „Azt hiszitek, hogy ezek a galileaiak bűnösebbek voltak, mint a többi galileai, azért, hogy így jártak? 3Mondom nektek: nem! De ha nem tartotok bűnbánatot, éppúgy elvesztek ti is mind. 4Vagy az a tizennyolc ember, akire rádőlt Siloámban a torony, és agyonzúzta őket, azt hiszitek, hogy bűnösebbek voltak, mint Jeruzsálem lakói közül bárki? 5Mondom nektek: nem! De ha nem tartotok bűnbánatot, éppúgy elvesztek ti is mindnyájan.”

Nem azt kell méricskélnünk, hogy ki a bűnösebb, nem a másikra kell tekintenünk, hanem kinek-kinek magára. „Ha nem tartotok bűnbánatot, éppúgy elvesztek ti is mindnyájan.”

Európa sok országát, és hazánkat is sújtja ezekben a napokban az árvíz. Az ellene való védekezés sok embert megmozgat, önzéséből való kilépésre késztet. Még az egymással civakodó politikai pártokat is mérsékletre inti. Aki tud, ott dolgozik a gátakon.

Érdemes elgondolkodnuk arról, hogy van-e, illetve ha igen milyen kapcsolat van a katasztrófák és az emberi akartnak az isteni akarattól való eltávolodása, a kettő egymással való szembekerülése között. Lehet-e összefüggés a mostani természeti kataszrófák, és az emberiségnek, nevezetesen Európának az Istentől és az isteni akarattól való eltávolodása között?

A XVI. Benedek pápa által egyháztanítóvá emelt Bingeni Szent Hildegárd látomásai Istent, embert, társadalmat, egyházat, kozmoszt egyetlen egymással szoros kapcsolatban lévő valóságként írják le. Azt írja, a bűn az egész kozmoszt sérti. A gyilkosnak azért kell egy időre sötétségben élnie, mert megmérgezte a levegőt, és a föld embervért ivott. Egy másik helyen így ír erről. Ha az emberek gonosz cselekedeteikkel az elemeket beszennyezik, Isten az emberek szenvedésével, és fájdalmával tisztítja meg őket. És ha jót cselekszik az ember, az elemek rendje újból helyreáll. Minden, mi Isten rendelésében áll, egymásra felel.

Íme a korunk embere számára is az oly fontos tanítás, amely rávilágít a rengeteg igazságtalanság, rafinált módon való ember- és lélekgyilkolás valamint a különféle katasztrófák közti összefüggésekre, továbbá a vezeklés és engesztelés összefüggéseire.

Az 1947-ben elhuny Luisa Piccaretta, akinek boldoggá avatása elindult, az ember és a kozmosz egységét hasonlóképpen látja, mint Bingeni Szent Hildegárd.
Akarjátok tudni, hogy a föld miért nem terem semmit, hogy a világon, oly sokfelé, miért vannak földrengések, és a föld miért temet maga alá városokat és embereket? Akarjátok tudni, hogy szél és víz miért háborognak, és miért tesznek pusztává vidékeket? Akarjátok tudni, hogy miért van oly sok, mindnyájunk számára ismert, nyomorúság?
Azért, mert a teremtett dolgok az isteni akaratból származnak, amelynek uralma alatt állnak. Ezek a teremtmények hatalmasok és parancsolók, nemesebbek, mint mi, mivel őket az Isteni akarat kormányozza, minket emberi akarat ural, és az degradál, gyengévé és tehetetlenné tesz. Ha azonban törődünk sorsunkkal, az emberi akaratot félretesszük, és magunkra vesszük az isteni akarat életét, mi is erősek és uralkodók leszünk. Az egész teremtés testvérévé leszünk, amely nemcsak hogy nem sújt többé minket, hanem egyenesen átengedi az uralmat maga felett, és mi boldogok leszünk az időben és az örökkévalóságban.

Európa jelentős részét sújtják most a különféle katasztrófák. Távolabbra most ne tekintsünk, elég, ha a saját portánkon söprögetünk. Vajon lehet-e összefüggés az isteni törvényekkel szemben hozott emberi törvények, a bűn elhatalmasodása és ezek között a katasztrófák között, amelyekkel naponta teli vannak a híradások, és amelyeket oly sokan a saját bőrükön érzünk?

A mai szentírási olvasmányok az Isten útján való járás és a csodák, halott támasztás közötti pozitív kapcsolatról szólnak. Illés, aki Isten embere volt, az Ő akaratával összhangban cselekedett, csodákat tesz a száreptai özveggyel: megszaporítja olaját és lisztjét, feltámasztja halott fiát. Jézus megszánja azt a másik özvegyet, feltámasztja a fiát, akit már temetni visznek.

A halál, a szenvedés mind a bűn következménye. De az összefüggés az adott betegségek, és a konkrét bűnök között gyakran nem nyilvánvaló. A legtöbb orvosilag magyarázható. Még kevésbé nyilvánvaló az összefüggés a rendkívüli időjárás, a természeti katasztrófák és a bűn között, mert ezekre meteorológiai okokat lehet találni. De ne felejtsük, ezek másodlagos okok. Egy teológiai alapelv, hogy Deus per causas secundas agit, azaz Isten a leggyakrabban másodlagos okok útján tevékenykedik világunkban. De az okok során visszajuthatunk a bűnig, az emberi akaratnak az isteni akarat elleni lázadásáig. És ezzel bizony a Dunánál is inkább csordultig van a világunk.

Ugyanakkor Isten az orvosságot is felkínálja. „Ha nem tartotok bűnbánatot, éppúgy elvesztek ti is mindnyájan.” Ebben az is benne van, hogy ha bűnbánatot tartunk, megmenekülünk. Nem jelenti ez azt, hogy nem szenvedünk, hogy nem érnek minket semmi féle károk. Ha bűnbánatot tartunk a saját bűneink miatt, a legnagyobb kártól, a kárhozattól megmenekülünk. És lehet, hogy a nagyobb földi károk sem érnek annyira utol minket. Ha mégis utol érnének, azokat tekinthetjük korábbi bűneink levezekelésének is, és felajánlhatjuk engesztelésül azokért, akik még egyáltalán nem akarnak tudomást venni a bűnök és a betegségek, valamint a katasztrófák közötti végső kapcsolatról.

Sokan kinn dolgoznak most a gátakon. De akik nem tudnak, mert nincs hozzá fizikai erejük, vagy távolabb élnek az árvíz sújtotta területektől, azok is kiállhatnak a gátra imáikkal, áldozataikkal, és felajánlásaikkal. Lehet, hogy az ő imáiknak ugyanúgy köszönhető lesz, ha megússzuk a Duna gátszakadását, mint azok munkájának, akik fizikailag is kinn dolgoznak a gátakon. És ha le is vonul a Dunán az árhullám, még egy csomó egyéb gátszakadás is fenyeget. Ezeket csak a bűnös életből való megtéréssel, a kitartó imával, az önmegtagadásokkal és az engeszteléssel lehet elhárítani.

Jézus Szíve ünnepe

Beküldve: Írások, tanulmányok

Az egyházi évben egymás mellett van három nagy és egy kisebb ünnep: Szentháromság vasárnapja, Jézus Szent Testének és vérének az ünnepe, Jézus Szíve ünnepe, és Mária Szeplőtelen szívének az ünnep. Ezek tartalmilag is szorosan összetartoznak.

A szív a szeretet középpontja, forrása, legfőbb motorja. A Szentháromság legbensőbb szeretetét Jézuson keresztül ismerhetjük meg. Szívének szeretetét mutatja a Nagypéntek, amelyen feltárult ez az irgalommal, könyörülettel, irántunk való szomjúsággal, szeretettel teljes szív. Ennek szeretetáramát nyújtja nekünk az Eucharisztia, az Úrnapja, minden szentmise és minden szentségimádás.

Akik ott voltak a kereszt alatt, Szűzanya, János apostol, és az a néhány asszony átélték ezt a szeretetet annak minden gyönyörűségével és fájdalmával, és ezt, főleg a Szűzanya, közvetíteni is tudják a többi embernek. És átélte ezt néhány misztikus szent is. Nagy Szent Gertrud egy misztikus párbeszédben kérdezte János apostolt.

-          Amikor az utolsó vacsorán az Üdvözítő áldott keblén nyugodtál, nem érezted ennek a szeretetnek az édes lüktetéseit?

-          De igen éreztem – válaszolt az apostol.

-          Akkor miért nem beszéltél róla evangéliumodban? – kérdezi  szemrehányóan Gertrud

-          Mert az én feladatom az volt, hogy a testté lett Igét mutassam be a világnak. Ennek a titoknak a felfedése későbbi századok számára lett fenntartva – válaszolta az apostol.

Ez az idő a 2. keresztény évezredben jött el. Annak elején a Ciszterci rend második alapítójának tartott Szent Bernát (11. század) után Szent Bonaventura, a nagy ferences misztikus, a középkor nagy német misztikusai, Hackenborni Szent Mechtild, Szent Gertrúd (13. század), írnak róla, majd a 16-17. században a jezsuita Canisius Szent Péter, Szalézi Szent Ferenc tisztelték különösen Jézus Szívét. Majd nagy lendületet adott ennek a tiszteletnek ez utóbbi által alapított vizitációs nővérek rendjébe tartozó Alacoque Szent Margitnak a látomásai Jézus Szívéről. A jezsuiták dolgozták ki és népszerűsítették Jézus Szívének a tiszteletét.

Ugyanebbe a vonalba, áramba tartoznak a Fausztina nővér által a 20. században kapott kinyilatkoztatások, amelyeket elismert az egyház, nevezetesen II. János Pál pápa, aki előbb boldoggá, majd szentté avatatta Fausztina nővért, és bevezette az egyházban az Isteni Irgalmasság vasárnapját. Ugyancsak II. János Pál pápa kezdeményezte 2002-ben, hogy a Jézus Szíve ünnepe legyen a papok megszentelődésének a világnapja, amelyen az egyház világszerte imádkozzon a papok megszentelődéséért.

És ugyanennek a szeretetáradásnak a folytatása a Szeretetlángról szóló kinyilatkoztatások – elsősorban a magyar Erzsébet asszony, de mások számára is. Éppen az az érdekes, hogy több csatornán keresztül is áradnak ugyanazok a kegyelmek. Ezek egyházi elismerése irányában még csak az első lépések történtek meg.

Az emberek közül a Szűzanya szíve állt a legközelebb Jézus Szentséges Szívéhez. Az Ő szíve fogadta be a legjobban Jézus Szívének a szeretetlángját és tudja azokra árasztani, akik neki szentelik magukat. Ez a Szeretetláng nem más, mint a Szentháromság Szívének a szeretetlángja, amelynek kiáradását éppen a mi nemzedékünk tapasztalja a leginkább.

Ennek a szeretetlángnak óriási sodrása van. Ha átengedjük magunkat ennek a sodrásnak, magával ragad minket, mint az áradó folyó.

Kimentem többször is a napokban az áradó Dunához, és szemlélődtem egy kicsit. Megfigyeltem, hogy hogyan viselkednek a sarkantyúk. Azt láttam, hogy ahol valami akadály, mondjuk egy fal nyúlt a vízbe, annak a végénél nagy volt a sodrás. De víz felszínén úszó levelek vagy egyéb tárgyak, ha a sarkantyú sodrás felőli szélétől távolabb voltak, közel a szárazhoz, előbb belekerültek egy visszaáramló örvénylésbe, és ott forgolódtak, ellentétes irányba is sodródtak, mint az ár. Egy jó időbe telt, amíg újra kijjebb sodródtak, és magával vitte őket az ár. Egy kis segítséggel, egy bottal megtaszítva őket, kevesebbet forgolódtak volna, előbb belekerültek volna a fő áramba.

Így látok ma sok embert, akik az ár szélén úsznak lassan, és fenn is akadnak ilyen-olyan okok miatt, és egy bizonyos körön belül forgolódnak csak. És közöttük van nagyon sok papi lélek is. Ha imáinkkal, engesztelésünkkel megtaszítjuk őket egy kicsit, magával fogja sodorni őket is ez az ár a Szentháromság Szívének mérhetetlen óceánja felé.

Nagy a felelősségünk nekünk engesztelőknek! De ne feledjük, nekünk nem kell mást tennünk, mint hogy ezt a kis lendületet megadjuk a körülöttünk lévő lelkeknek, különösen a papi lelkeknek, mert ők magukkal fogják vinni a rájuk bízott lelkeket is. Ez a mai Jézus Szíve ünnep erre a küldetésünkre figyelmeztet minket.

 

Úrnapja

Beküldve: Írások, tanulmányok

Az úrnapi Szekvencia, a Lauda Sion elemzése

Az Úrnapja, Krisztus Szent Testének és vérének az ünnepe a 13. századra megy vissza. Bevezetését több Eucharisztikus csoda is megelőzte. Aquinoi Szent Tamás összeállított egy szentíráskommentárt és átnyújtotta az akkori pápának. A pápa meg akarta őt jutalmazni ezért, és megkérdezte, mivel tehetné. A szent elhárította az egyházi ragra való emelést, helyette azt kérte a pápától, hogy vezesse be az egész egyházban ezt az ünnepet. A szentatya elfogadta az előtte már több oldalról is hozzá érkező kérést, és mindjárt megbízta Tamást az ünnep liturgiájának a kidolgozásával. Ennek része a szentmisében felhangzó a Lauda Sion Salvatorem, Dicsérd Sion Üdvözítőd c. himnusz, amely belevezet minket az Eucharisztia titkába. Ebben a titokban most ennek a himnusznak rövid elemzésével, bemutatásával szeretnénk elmélyedni.

Dicsérd Sion, Üdvözítőd, 
Jó pásztorod, hű segítőd, 
Áldja hangos éneked. 
Himnuszt mondj, egész szíveddel, 
Szóddal úgysem érheted el, 
Méltón nem dicsérheted.

Az Eucharisztia hittitok, emberi ésszel nehezen felfogható, a költészet, a művészet eszközeivel jobban megragadható.

Nagy dologról szól az ének; 
Élet élő kútfejének, 
A Kenyérnek hódolunk. 

Az Eucharisztia életünk legnagyobb isteni ajándéka. Életünk kútfeje, mai szóval forrása. A II. Vatikáni zsinat egyik dokumentuma "fons et culmen"-nek nevezi. Vagyis forrásnak, és egyben hegycsúcsnak, amelyből táplálkozik a keresztény élet, és amely felé tart, mint beteljesedése felé. Ezért hódolat, imádat illeti. Ez az ének az Eucharisztia dicsérete, amit Jézus az Utolsó vacsorán alapított. Sík Sándor a rím kedvéért az Utolsó vacsorát Búcsútornak fordítja.

Estelén a Búcsútornak 
A tizenkét apostolnak 
Mit kiosztott Krisztusunk.

Hangosan hát fönnesengjen, 
Ujjongjon és égre csengjen 
Zengő lelkünk hangja ma. 
Mert mit ajkunk most magasztal: 
Amaz ünnep, amaz asztal, 
Amaz első lakoma.

A húsvét az Ószövetségben az Egyiptomból való szabadulás ünnepe volt. Jézus ennek az ünnepnek új tartalmat adott a saját feltámadásával, amit elővételezett az Utolsó Vacsorán. Véget ér az Ószövetség, amit Ő beteljesített, és elkezdődik a Jézus által megkötött Újszövetség Isten és ember között.

Ott új Húsvét napja támadt, 
Új kötése új királynak, 
Régi Húsvét bételett. 
Új világtól fut az óság, 
Árnyat oszlat új valóság 
Fényesség űz éjfelet.

S amit ott tett önkezével: 
Emlékére nyílt igével 
Hagyta Krisztus végzenünk, 

Azt mondta: ezt cselekedjétek az én emlékezetemre. Az egyik lényeges mozzanata a szentmisének a Jézusra való emlékezés. Emlékezetünkbe idézzük, hogy mit tett értünk, mire tanított.

Szent igéktől megoktatva, 
Üdvösséges áldozatra 
Kenyeret s bort szentelünk.

Fogta a kenyeret és a bort, amelyek a mi munkánkat és a mi életünket szimbolizálják. Mikor ezeket neki szenteljük a szentmisében, ezzel egész életünket neki ajánljuk, neki szenteljük. Ennek az odaszentelődésnek óriási a jelentősége. Lelki békénk, egyensúlyunk múlik azon, nap mint nap, hogy át tudunk-e Istennek adni, fel tudunk-e Neki ajánlani mindent, életünk minden mozzanatát, örömeinket, bánatainkat, a váratlan helyzeteket, a bántásokat, megalázásokat. Ha ezeket meg tudjuk tenni óriási előhaladást tehetünk a lelki életben.

Ágazatja szent hitünknek: 
Testté, vérré lényegülnek, 
Bor s kenyér mi volt előbb. 

A magyar fordítás itt nem fejezi ki a lényeget. A latinban ez áll: Dogma datur Christianis, quod in carnem transit panis, et vinum in sanguinem. Dogma, vagyis hittétel, hittartalom, hinnivaló adatik a keresztényeknek, amelyet hinnünk kell, amelyet igazán csak hitünkkel foghatunk fel, értelmünkkel legfeljebb megközelíthetünk. Ez a hinnivaló az, hogy a kenyér Krisztus testévé változik, a bor pedig Krisztus vérévé. Amikor a pap kimondja az átváltoztatás szavait: „ez az én testem, ez az én vérem”, attól a pillanattól a kenyér nem kenyér többé, a bor nem bor többé, hanem Krisztus teste és vére. Az érzékeink nem tudják nyomon követni ezt a változást. Sokan kételkednek ezért benne. Sok eucharisztikus csoda bizonyítja azonban, hogy itt valódi átváltozás történik. És lelki hatásai is ezt mutatják, ha hittel rááll erre az ember, és hasznosítja ezt a hittitkot az életében.

Régi rend itt újnak enged, 
Szárnya lankad észnek, szemnek, 
Élő hitből végy erőt.

Az eredeti latin szöveg itt megint kifejezőbb: Quod non capis, quod non vides, Animosa firmat fides, praeter rerum ordinem. Ezt az átváltozást érzékeinkkel nem fogjuk fel, nem látjuk, nem észleljük. Ez meg is haladja a látható dolgok rendjét. Ezt csak hit által tudjuk elfogadni. A hitben járás megtanulása a legfontosabb a keresztény életben. Hitbeli lépéseket kell újra meg újra megtennünk, amelyek nem 100 %-ig biztosak. Mindig bennük van egy ugrás, és annak a kockázata, hogy elkapnak-e. Kecskeméten szolgáltam 17 évet. Ott volt a hittanteremben egy kép, amelyen egy fán lévő kisgyermek éppen leugrani készül, de nem akárhová, édesapja karjaiba, amelyeket bátorítóan felé tár.

Színében bor és kenyérnek 
(Jel csak ez, de más a lényeg!) 
Drága nagy jók rejlenek. 

Jézus a kenyér és a bor színei alatt jelenik meg közöttünk. Ez egy régies kifejezés. A latinban itt a species szó szerepel, amely azt jelenti: színe valaminek, vagyis a látszata, a külső formája. A látszat szerint kenyér és bor, valójában a legnagyobb jó, amire szükségünk van, amely nélkül ellankadunk, kimerülünk, kimegy az erő belőlünk, kiszolgáltatottá válunk.

És most egy kis tanítás következik arról, hogy hogyan van jelen közöttünk Jézus a kenyér és a bor színeiben.

Egy is Krisztus, semmi kétely! 
Két szín Őt nem osztja meg.
Aki veszi, meg nem osztja, 
Meg nem töri, nem szakasztja, 
Mindenek épen veszik. 
Veszi egy és ezrek veszik, 
S minden egyenlőn kapja részit, 
Mégis: nem fogyatkozik.

Ugyanaz a Krisztus jelenik meg a kenyérben is, és a borban is. A teljes Krisztus van jelen egyetlen csepp borban, és egyetlen még szabad szemmel látható kis morzsában is. Akárhányan veszik magukhoz, akárhány részre töri a pap az ostyát, minden egyes részében az egész Krisztus van jelen. Ezért kell ügyelni arra, hogyan vesszük magunkhoz. Ezért tartja a ministráns az áldoztató tálcát, hogy ha letörne egy darabka, vagy lecseppenne egy csepp is, az ne a földre hulljon, hanem az áldoztató tálcára. Mindezeket a veszélyeket sokkal jobban kiküszöböli a nyelvre áldozás, amely évszázadokon át az áldoztatás hagyományos módja volt. És a térdelve áldozásnak is egészen más pszichológiai hatásai vannak. Nem akárkivel találkozom, rendkívüli dolgoknak vagyok a szentáldozásban részese, jó az, ha a rendkívüli testtartással, térdeléssel is kifejezem ezt. A váci Eucharisztikus Kongresszuson lehetőséget adtunk az állva áldozás mellett a térdelve áldozásra is. Többen voltak azok, akik ezt az utóbbit választották.

Ugyanezt a gondolatot részletezi az utána következő második versszak.

S ha megtört az áldozatban, 
Kétség, tudd meg, nincsen abban: 
Úgy van ott minden darabban, 
Mint a teljes szín alatt. 
Őt törés nem törheté meg, 
Csak a jelnek (köntösének!)  - vagyis a kenyérnek és a bornak -
Színe tört meg, ám a lényeg 
Változatlan egy marad.

A közbülső versszak egy nagyon fontos igazságot fogalmaz meg: egyáltalán nem mindegy, hogy milyen lélekkel, lelkülettel vesszük magunkhoz. Egyáltalán nem mindegy, hogy halálos bűnben, vagy kegyelmi állapotban járulunk-e a szentáldozáshoz, mert a következmény egészen más.

Veszi jó és veszi vétkes, 
Ám gyümölcse vajmi kétes: 
Élet vagy elkárhozás. 
Rossznak átok, üdv a jóknak: 
Lásd, az együtt áldozóknak 
Végük milyen szörnyű más!

A pap normális esetben (a lélekbe látás karizmája nélkül) nem tudja eldönteni, hogy kit áldoztat meg. Egyik embernek üdvösségére, szeretetben való növekedésére, megerősödésére szolgál a szentáldozás, a másiknak kárhozatára. Jobb lett volna neki, ha nem áldozott volna (ismételten szentségtörő módon).

Nem bánhatunk akárhogyan az Oltáriszentséggel, az átváltoztatott szentostyával, mert az nem akármi. Angyali kenyér, amely a lelkünket táplálja elsősorban. Lelkünk természetében közös az angyalokéval. Az Eucharisztia földi vándorúton a legfontosabb lelki táplálékunk, amellyel Isten megvendégel minket mint fiait.

Imhol angyaloknak étke, 
Vándorutunk erőssége, 
Édes fiak vendégsége! 
Ebeknek oda ne vesd! 

Az Eucharisztia nem az állatoknak való eledel. Nem arra való, hogy a beteg kutyánknak, macskánknak vagy többi állatainknak adjuk. A kézbe áldozással bizony az ilyen torz, vagy babonás használatnak is megvan a veszélye. Sőt a meggyalázásnak is.

Az Ószövetségben megvoltak az előképei az Oltáriszentségnek. Három ilyen előképet hoz Aquinói Szent Tamás: a mannát, a húsvéti bárányt, és Izsák feláldozását, amelyek művészileg ábrázolva vannak itt a mi tabernákulumunkon is.

Ősi manna ezt mutatja, 
Ezt Izsáknak áldozatja, 
Bárány vére csordulatja 
Képpel írja régen ezt.

A manna táplálta a sivatagi vándorlás során az egyiptomiak fogságából menekülő népet. Izsák feláldozását kérte Isten Ábrahámtól, de az utolsó pillanatban, mikor látta, hogy Ábrahám erre is képes Istenért, megakadályozta feláldozását. Saját egyszülött fiát azonban feláldozta értünk bűnösökért a Mennyei Atya. Ábrahám kost áldozott fia helyett, az Ószövetségben bárányt. Jézus lett az Utolsó vacsorán és Nagypénteken ez az áldozati bárány.

Említettem, hogy a II. Vatikáni Zsinat forrásnak, és csúcsnak tekintette ez Eucharisztiát. Csúcsnak, amely felé tart a keresztény élet, amelyben beteljesedik. A Himnusz utolsó versszaka erre a csúcsra irányítja a figyelmünket. Az első sorok még a földön időznek. Jézus egyszerre pásztorunk és eledelünk. Ő legelteti, táplálja nyáját, és védelmezi a rá leselkedő veszélyektől.

Kegyes pásztor, igaz étek: 
Édes Jézus! kérünk téged, 
Te legeltesd; védd a néped, 
Te mutasd meg kegyességed, 
Fönn az élők közepett. 

A kegyesség helyett az eredeti lati szövegben ez szerepel: Tu nos bona fac videre In terra viventium. Vagyis Te gondoskodj arról is, hogy azokat a jókat, amik az „élők földjén”, azaz a Mennyországban ránk várnak, valóban elnyerhessük.

A himnusz utolsó szavaiban a hittudós mellett megszólal a misztikus is, aki nem szégyelli szerelmes szavakkal is megszólítani Jézusát. Megadja neki nyilvánosan a kellő tiszteletet. Előbb "fejedelmünk"-nek szólítja, de   bepillantást enged abba, hogy amikor belép lelke nászszobájába, ahol egyedül marad Istenével, ott milyen szerelmes szavakkal illeti (életem, szerelmem), és milyen bensőséges kapcsolatban van azokkal is, akiket a földön ugyanaz a pásztor legeltetett és táplált saját testével és vérével, és akik már eljutottak az élők földjére, már teljesen Istenben élnek, a szentekkel.

Mindenható fejedelmünk, 
Éltünk, éltetőnk, szerelmünk, 
Engedj asztalodra lelnünk, 
S testvérül engedd ölelnünk 
Odafönn a szenteket

Ne szégyelljük mi sem a becéző szerelmes szavakat, amikor lelkünk szerelmével vagyunk négyszemközt, a szentáldozás utáni meghitt pillanatokban, vagy a csendes szentségimádásban! Ő kimondhatatlanul örül minden becéző, szerelmes szónak.

Az eucharisztikus lelkület

Beküldve: Írások, tanulmányok

Dr. Szederkényi László atya elődása a váci egyházmegyei Eucharisztikus Kongresszuson (2013. május 10.)

Régebben egy-egy szentéletű emberre – életszentségét értékelve – gyakran mondták, hogy eukarisztikus lelkületű volt. Szent X. Piusz pápának az Oltáriszentséggel kapcsolatos rendelkezései nyomán a katolikus lelkiségben egyre jobban tért hódított újra az Eukarisztiából merítkező lelkiség. Jézus Szent Testét és Vérét alapul venni a keresztény lelkiségben egyébként soha nem idejétmúlt, ezért előadásomban erről szeretnék néhány gondolatot kifejteni.

Óvatosnak kell lennünk a sátánnal szemben, az Oltáriszentség vonatkozásában is, hiszen minden módón megpróbál minket félrevezetni. Lerinumi Szent Vince Jézus megkísértését magyarázva azt írja, hogy amint Jézust az ördög arra biztatta, hogy vesse le magát a templom párkányáról (Mt 4, 5-6), úgy minket meg arra biztat, hogy vessük le magunkat a katolikus tanítás és hagyomány fellegvárából a tévedések szakadékába. Az eukarisztikus lelkület kialakításához és ápolásához érdemes a mértékadó hittudósok írásait figyelembe venni. Fontos tisztában lennünk az Oltáriszentség mibenlétével és ránk gyakorolt hatásaival. Akkor nem esünk abba a hibába, hogy levessük magunkat a katolikus hit és hagyomány életet és biztonságot jelentő fellegvárából.

Szent Pál apostol leveleiben élesen szembeállítja Jézus Szent Testét és Vérét a közönséges étellel és itallal (1 Kor 10, 7. 21; 11, 20). Tehát az Oltáriszentség minden tiszteletet és dicséretet megérdemel. Az oltáron Jézus a vendéglátónk, aki saját magát adja nekünk eledelül (Jn 6, 48-51), hogy legyen erőnk az örök élet felé vezető úton és valamit megérezzünk belőle azelőtt is, hogy oda belépünk. Jézus azt mondja magáról, hogy Ő „a mennyből alászállott élő kenyér”, tehát az Eukarisztia a megtestesült második isteni személy teste és vére.

Antiochiai Szent Ignác az Oltáriszentséget a halhatatlanság gyógyszerének tartja, mert ahhoz segít hozzá minket, hogy mindig Jézusban élhessünk és ördögűző hatása lévén megvéd minket a sátánnal szemben.

Szent Irenaeus szerint az Eukarisztia kisugárzása mindaz a jó, amit a keresztény ember cselekszik.

Szent Cyprianus arra hívja fel a figyelmünket, hogy amikor a Mi Atyánkban a mindennapi kenyérért imádkozunk, akkor azt is kérjük, hogy mindennap legyen lehetőségünk szentáldozást végezni és azért is könyörgünk, hogy a Mennyei Atya óvjon meg bennünket a súlyos bűnöktől és soha ne legyünk méltatlanok Jézus Szent Testét és Vérét magunkhoz venni. Az Oltáriszentség a földi létezésünkhöz is nélkülözhetetlen és segít minket az örök életre, a mennyei lakomára eljutni.

A trienti zsinat atyái az Oltáriszentséget a sátán mérgével, a bűnnel szembeni ellenméregnek tartják, amely hozzájárul ahhoz, hogy minél kevesebb bűnt kövessünk el és hogy minél inkább elkerüljük a halálos bűnöket. Ezenkívül nemcsak akkor bír megszentelő erővel, amikor magunkhoz vesszük, hanem amikor szemléljük, imádjuk (például szentségimádás alkalmával).

Szent X. Piusz pápa a gyakori, sőt a mindennapi áldozást ajánlotta – természetesen kellő előkészülettel – annak érdekében, hogy minél szorosabban kapcsolódjunk Istenhez és emberi gyarlóságainkat minél jobban kiküszöböljük.

XVI. Benedek pápa a szentmiséről azt tanítja, hogy abban maga a feltámadt és megdicsőült Jézus Krisztus van jelen. A Legméltóságosabb Oltáriszentségben Jézus az Isten képére teremtett emberrel találkozik (Ter 1, 27), s a Legszentebb Oltáriszentség az igazságra és a bűntől való megszabadulásra éhező ember tápláléka (Jn 8, 36). Az Eucharisztia az Egyház létfontosságú központja. Isten ajándékozó jóságának megnyilvánulása, amikor Jézus a Szent Kenyérben, az Oltáriszentségben önmagát adja nekünk. Az Oltáriszentség hozzájárul ahhoz, hogy eltűnjenek azok a falak, melyek Jézus és miközöttünk vannak és azok is, melyek az embereket egymástól választják el.

Láthatjuk tehát, hogy Jézus Krisztus Szent Teste és Vére a legteljesebb mértékben szent dolog, nem valami „cukorka”, amiből bárki részesedhet. Az egyházi hagyomány hangsúlyozza a méltó szentáldozást és az általa Jézussal egyre szorosabbá váló kapcsolatot, az örök életre való előkészületet. Ha visszakanyarodunk Lerinumi Szent Vincéhez és Szent Pálhoz, fontos megjegyeznünk, hogy aki tudatosan méltatlanul áldozik, aki gyónásait elhanyagolja, aki sohasem gyónik és úgy áldozik, aki távol tartja magát a szentáldozástól, vagy aki az Oltáriszentséggel kapcsolatban bármilyen „divatos” tévedést terjeszt, tulajdonképpen az ördögnek engedelmeskedve leugrik a katolikus hit és hagyomány fellegvárából a tévedések szakadékába, és saját elkárhozását készíti elő (1 Kor 11, 27-29). Hogyan is lenne segítség a bűn elleni küzdelmünkben a szentségi Jézus, ha súlyos bűnben vesszük magunkhoz? A szentségtörő áldozással nem közelebb, hanem távolabb kerülünk Tőle.

Az eucharisztikus lelkülethez hozzátartozik a gyakori gyónás és gyarlóságaink tudatos javítgatása, a gyakori és méltó szentáldozás, szentségimádásokon való részvétel, a Jézus Szíve -tisztelet, lehetőség szerint az elsőpénteki szentáldozás megtartása, jócselekedetek gyakorlása, az Oltáriszentség tiszteletével és Jézus Szívének tiszteletével kapcsolatos apostolkodás, a szentségi Jézussal kapcsolatos hitismereteink bővítése. Aki mindezt megteszi, az gondolkodásában és életmódjában nem a világhoz fog hasonulni (Róm 12, 2), hanem megtapasztalja mit jelent a Jézustól nyert megváltás örömében élni (XVI. Benedek); szeretet, békesség, türelem, kedvesség, jóság, hűség, szelídség, önmegtartóztatás fogja jellemezni (Gal 5, 22-23). Merítsünk bátran az Egyház kegyelmi kincsestárából, legyünk szívesen a Legméltóságosabb Oltáriszentségben jelen lévő Jézussal, akinek a gondjainkat, örömeinket, kéréseinket, félelmeinket, reményeinket, hálánkat őszintén elmondhatjuk (XVI. Benedek), aki éltet és saját magához hasonlóvá alakít minket. 

Bíró László püspök atya felhívása

Beküldve: Írások, tanulmányok

 

Kedves Testvérek!

A hírekből tudjuk, hogy Franciaországban az alsóház után a szenátus is jóváhagyta azt a törvényt, amely szerint az egyneműek is köthetnek házasságot, fogadhatnak örökbe gyermeket. Annak ellenére határoztak így a politikusok, hogy ezeket a döntéseket megelőzően a franciák hatalmas, milliós tömegeket felvonultató békés demonstrációkban tettek tanúságot a hagyományos házasság- és családeszményhez való ragaszkodásukról. A francia családegyesületek – élen a százezernél több tagot számláló Francia Katolikus Családegyesülettel – most az alkotmánybírósághoz fordultak és máj. 25-ére egy minden eddiginél nagyobb tüntetést szerveznek. Ezzel együtt most közzétett felhívásukban hívnak minden jóakaratú embert, hogy csatlakozzék a francia püspöki kar tagjai által életre hívott „Imádkozunk együtt” című kezdeményezéshez. Imádságra és böjtre hívnak mindenkit, aki fontosnak érzi, hogy országában, Európában, vagy a világ bármely részén az élet- és családellenes erők meghátráljanak.

Kedves Testvérek!

A család, az élet és a házasság ügye nekünk, magyaroknak is fontos. Csatlakozzunk mi is francia testvéreinkhez, az ő küzdelmük a mi családjaink helyzetét is befolyásolja. Egyesülő Európánkban a házasság- és életbarát erőket is egyesítenünk kel. „Tudjuk, hogy az Istent szeretőknek minden javukra válik” (Róm 8,28). Vegyük fel az erőszakmentes harcot mi is, megfogadva az Úr tanácsát: „Tedd vissza a kardodat a helyére. Mert mindaz, aki kardot ragad, kard által vész el” (Mt 26, 52). XI. Pius pápával hisszük, hogy „hatalmas erőt képvisel az a hadsereg, amely kard helyett rózsafüzért tart a kezében.” Vállaljuk az imádságot és a böjtöt, különösen péntekenként, legfőképpen pedig a nagy tüntetést megelőző máj. 24-i pénteken. A rózsafüzér imádkozásakor ajánljuk fel az egyes tizedeket

1)      Személyes megtérésünkért

2)      Családunkért

3)      Püspökeinkért, papjainkért, szerzeteseinkért

4)      Újságírókért és a rendőrökért

5)      Állami vezetőinkért és választott képviselőinkért

Az „Imádkozunk együtt” kezdeményezéshez csatlakozni személyesen a http://www.tousenpriere.com/participerfrancia nyelvű honlapon lehet. Itt lehet választani a böjt (le jeûne), a rózsafüzér (le chapelet), a Jézus Szíve tisztelet (consécration au Coeur de Jesus) és egyéb személyes ima (d’autres moyens personels de prière) között is, a szervezők ajánlják valamennyi választását. A csatlakozókat Philippe Barbarin lyoni bíboros érsek köszönti.

Bíró László
az MKPK családreferens püspöke
a Magyar Katolikus Családegyesület elnöke

C Húsvét 6. vasárnap

Beküldve: Írások, tanulmányok

 

A most hallott evangéliumban a legtöbb kijelentés a szeretetről szól.

Az első kijelentés, hogy aki szereti Jézust, az megtartja az ő tanítását. Ezt negatív formában is megismétli: Aki nem szereti őt, az nem tartja meg tanítását.

A második kijelentés, hogy aki Jézust szereti, azt az Atya is szereti. De hát – vethetjük ellent éppen Jézus tanítása alapján – az Atya mindenkit szeret. Igen, de Jézus ehhez rögtön hozzá tesz valamit, ami ennél a mindenkire kiterjedő isteni szeretetnél több: Aki Jézust szereti, az szorosabb kapcsolatba kerül nemcsak Jézussal, hanem az Atyával is. Az ilyen ember szívébe betér Jézus és az Atya. Szállást, lakóhelyet vesznek nála.

Azután Jézus visszatér oda, ahonnét kiindult: a tanításhoz. Aki szereti őt, az megtartja tanítását. A tanítás amelyet tőle hallottunk – már tudjuk –  nem az ő tanítása, hanem az Atyáé, aki őt a földre küldte, hogy átadja nekünk azt a tanítást, amely ezt a mély kapcsolatot Jézussal és az Atyával létre hozza.

Jézus tehát a szeretettel kapcsolatban a tanítást hangsúlyozza. Ő az, aki megtanít minket arra is, hogy hogyan szeressünk helyesen. Felhív arra, hogy tanuljuk meg azt, amire ő tanított. Tanítása legyen egészen a miénk, egyesüljünk ezzel a tanítással, tegyük magunkévá, tanuljuk meg annyira, hogy ha álmunkból felébresztenek, akkor is rögtön tudjuk. Tudjuk felmondani, és tudjuk megélni, cselekedni.

Jézus ezután megismétli, sőt tovább fokozza a szeretet természetére vonatkozó tudnivalót. A Szentlélekről, akiről tudjuk – ugyancsak Jézus tanításából –, hogy ő nem más, mint az Atya és a Fiú élő szeretete – azt mondja, hogy Ő is ezt az Atyától származó, Jézuson keresztül mienkké vált tanítást tökéletesíti bennünk: megtanít minket mindenre, és eszünkbe juttat mindent, amit Jézus mondott nekünk. Tehát a Szentlélek is tanító, segít belénk vésni még jobban mindazt, amire Jézus tanított.

Ezek után talán érzékeljük annak a fonákságát, amit pedig manapság annyit hangoztatnak: nem a tanítás a fontos, hanem az, hogy szeressünk. Hogyan szeressünk, ha nem tudjuk, hogy hogyan, ha nem ismerjük Jézus tanítását? Azért van ma annyi eltévelyedés éppen a szeretet körül is, mert nem ismerik az emberek Jézus tanítását.

Egy divatos, bizonyos pszichológusok által belén sulykolt szólam például a szeretetről az, hogy a szeretet egyenlő az elfogadással. El kell fogadnunk minden embert úgy, ahogy van, olyannak, amilyen.

Jézus egyáltalán nem így tett. Jézus tanította, nevelte, formálta, alakította, ha kellett korholta, ostorozta is az embereket, akikkel találkozott. Megbocsátott, de mondta azt is, hogy menj és többé ne vétkezzél. Menj, és ne legyél többé annyira magabiztos. Vagy éppen menj, és legyél bátrabb. Bízzál! Ne légy kicsinyhitű… Mindenkinek azt adta, amire éppen szüksége volt, amiben hiányt szenvedett, és lefaragta róla azt, ami nem odavaló volt.

Szülőnél, tanárnál, ha megtapasztalja, ha érzi, a gyerek, hogy szeretjük, akkor elvisel tőlünk olyanokat is, amik nehezek, kényelmetlenek számára. Akkor támaszthatunk követelményeket is, akkor korholhatjuk, akár büntethetjük is őket.

Tehát nem elfogadásra, hanem szeretetre van szüksége, diáknak, szülőnek, férjnek, feleségnek – minden embernek. Tudjuk, érezzük, hogy a szeretet mennyire fontos. De hogy hogyan is kell helyesen szeretni, azt csak Istentől és a hozzá közelállóktól tanulhatjuk el. Ezért fontos, hogy az ő tanítását ismerjük, hogy tanításával gyakran foglalkozzunk, és hogy éljük is azt a tanítást.

Amikről eddig volt szó, az a szeretetnek inkább a férfias oldala volt, amely tud követelményeket támasztani, és azokhoz felnövelni, erőt adni. A mai napot, evangéliumot színezi, hogy egyúttal anyák napja is van. Istenben is ott van nemcsak a férfias szeretet, hanem a nőies, anyai szeretet is. És hogy ennek milyen a megfelelő, Isten által elgondolt formája, azt a Szűzanya alakja, szeretete mutatja. Ő az, aki tanította Jézust, és az ő unokatestvéreit is – köztük Jakabot, akit tegnapelőtt ünnepelt az Egyház. Az Istenre vonatkozó tudást, és hogy milyen Isten szeretete a gyakorlatban, mind a Szűzanyától és Szent Józseftől tanulta el Jézus.

Az ő szeretetükben, főképp a Szűzanya szeretetében nem volt semmi, ami helytelen szeretet lett volna. Mi azonban gyakran találkoztunk helytelen, nem szép szeretettel, amelyek által nem növekedhettünk megfelelőképpen a szeretetben, torzult szeretetünk. Az örömhír az, hogy Jézus a kereszt alatt a Szűzanyát nekünk is anyánkul adta, és Jézus a mi testvérünk is lett: bekerültünk az ő családjukba. Így mindaz a hiány kiküszöbölődhet, mindaz a seb begyógyulhat, amit saját családunkban, szüleink nem megfelelő szeretete által támadt bennünk. Azáltal, hogy megbocsátunk szüleinknek, és mi is bocsánatot kérünk tőlük nem megfelelő viselkedésünkért, és mindenek előtt hálát adunk édesanyai, édesapai szeretetükért, elindulhatunk ezen az úton, hogy szeretet hiányának, a nem megfelelő szeretetnek a sebei begyógyuljanak, és megtanuljuk mindnyájan úgy szeretni, ahogy a Szűzanya, ahogy Jézus, és ahogy a Mennyei Atya és a Szentlélek szeret.

Hivatások világnapja

Beküldve: Írások, tanulmányok

 

A Szentatya üzenetet adott ki a hivatások világnapjára. Ezt az üzenetet még XVI. Benedek pápa adta ki. Ebből szeretnék idézni néhány gondolatot.

Ez a nap elsősorban a papi és szerzetesi hivatásokról szól, de az alap a minden embernek a közös, de ugyanakkor személyre szóló meghívása. Minden embernek van hivatása. Jézus mindenkit a személyes követésére hív. „Ahogy földi élete során történt, Jézus, a Feltámadott ma is elhalad életünk útjain, és látja, ahogy belemerülünk a tevékenységeinkbe, lát minket vágyainkkal, szükségleteinkkel. Éppen a hétköznapokban szól hozzánk. Arra hív, hogy vele valósítsuk meg életünket: csak ő tudja remény iránti szomjunkat oltani. Ő, aki tovább él a tanítványok közösségében, vagyis az Egyházban, ma is hív, hogy kövessük őt. Ez a hívás bármelyik pillanatban eljuthat az emberhez. Jézus ma is ismétli: „gyere és kövess engem!” (Mk 10,21).

Hogyan tudjuk felismerni és befogadni hívását? „Ennek a hívásnak a befogadásához arra van szükség, hogy ne magunk válasszuk többé saját utunkat. Követni őt azt jelenti, hogy saját akaratunkat belemerítjük Jézus akaratába, valóban neki adunk elsőbbséget. Az első helyre, azaz mindaz elé helyezzük, ami életünk részét képezi: a család elé, a munka, az egyéni érdeklődés, önmagunk elé. Azt jelenti, hogy átadjuk neki életünket, mély bensőségben élünk vele, rajta keresztül közösségre lépünk az Atyával a Szentlélekben és következésképpen a testvéreinkkel is. Ez a Jézussal való életközösség az a kiváltságos „hely”, ahol megtapasztaljuk a reményt, és ahol az életünk szabad és teljes lesz!”

Miből születnek a papi és szerzetesi hivatások? „A papi és szerzetesi hivatások a Krisztussal való személyes találkozásból születnek, a vele való őszinte és mély párbeszédből azért, hogy belépjünk az ő akaratába. Szükséges tehát, hogy növekedjünk a hit tapasztalatában, amelyet úgy fogunk fel mint a Jézussal való mély kapcsolatot, mint bennünk megszólaló hangjának meghallgatását.”

Milyen közösségek kedveznek a papi és szerzetesi hivatásoknak? Hol fogannak meg és növekednek ezek a hivatások? „Olyan keresztény közösségekben, ahol intenzíven élik a hitet, ahol nagylelkűen tanúságot tesznek az evangéliumhoz való ragaszkodásukról, ahol a missziós szenvedély a teljes önátadásra ösztönöz Isten országáért; ahol mindezt a szentségekhez járulás táplálja, különösen az Eucharisztia és az intenzív imaélet.”

Az egyházzal élő közösségben kell maradni - ezt is hangsúlyozza a szentatya. „Mindig vezetést és világosságot kell kapnia az Egyház és a szentek nagy imádságaiból, a liturgikus imából, amelyben az Úr folyamatosan tanít bennünket jól imádkozni” (Spe salvi, 34.).

A hivatást és a belőle következő küldetést el is lehet játszani, el is lehet utasítani, rosszul is lehet végezni. És ehhez nem is kellenek olyan látszólag nagy dolgok. Elég pl. az irigység, a féltékenység. Erre példa a mai szentlecke: „Amikor a zsidók meglátták a nagy tömeget, irigység fogta el őket, s rágalmakat szórva próbálták Pál szavait meghazudtolni…De Pál és Barnabás bátran megfeleltek nekik: ,,Először nektek kellett hirdetnünk az Isten szavát. De mert visszautasítottátok és méltatlannak ítéltétek magatokat az örök életre, most a pogányokhoz fordulunk.”

Ezek bizony mai problémák is. Hány helyen csak kritizálják, bírálják a papot, vagy egyenesen el is üldözik. És aztán csodálkoznak, ha a püspök nem helyez oda papot - mert mellesleg elfogytak. És ha úgy se becsülik meg, akkor minek...

Persze az is lehetséges, hogy a papnak van összeférhetetlen természete, kevésbé alkalmazkodik, és tud elfogadó lenni híveivel kapcsolatban. És ezen siklanak ki hivatások. Nemcsak papi hivatások, hanem a Jézus követésére szolgáló általános, mindenkinek szóló meghívás.

És az egyház nagy méretekben is elutasíthatja hivatását a világnak való túlzott megfelelési vágyból, a világhoz való túlzott alkalmazkodásból, amely már az eredeti krisztusi üzenet meghamisítását is jelentheti. És ez most komoly veszély, kihívás a mai egyház számára.

Kemény dorgáló szavak is vannak a pásztorok felé a Szentírásban, akik nem táplálják megfelelően és nem védelmezik a nyájat. Még olyanok is, hogy kiveszi az úr a kezükből a nyájat, és maga legelteti, táplálja és óvja. A mai szentírási olvasmányban is felhangzik egy ilyen tartalmú ige. „Mert a Bárány, aki a királyi trónon ül, legelteti és az élő vizek forrásához tereli őket. Isten pedig letöröl a szemükről minden könnyet.'” Ez intő jel a pásztorok felé, ugyanakkor nagyon vigasztaló a nyájnak, az egyszerű hívőknek, akik sokszor jobban hallják az igazi pásztor hangját, mint a pásztorok, akik pedig maguk is az igazi, egyetlen pásztornak a nyájához tartoznak. „Atyám, aki nekem adta őket, nagyobb mindenkinél: Atyám kezéből nem ragadhat ki senki semmit. Én és az Atya egy vagyunk…A trónon ülő oltalmat nyújt nekik. Nem éheznek, és nem szomjaznak többé, a nap nem égeti őket, sem másfajta hőség…,Juhaim hallgatnak szavamra. Ismerem őket, és ők követnek engem. Örök életet adok nekik, nem vesznek el soha, és senki nem ragadja ki őket kezemből.”

Inkább kell engedelmeskedni Istennek, mint az embereknek

Beküldve: Írások, tanulmányok

Gondolatok Húsvét 3. vasárnapjára

Az emberiség története és a kereszténység története egy nagy "nem"-mel kezdődött
  • A kezdetek kezdete
    • Isten megteremtette előbb az angyalokat, majd az embereket
    • Előbb az angyalok egy része "nem"-et mondott Isten akaratára, fellázadt ellene
    • Ebbe a nemet mondásba, lázadásba belevonták az embert is
  • Ennek a "nem"-nek a következményei
    • szenvedés, nyomorúság, háborúskodás, bologtalanság, halál, kárhozat
  • A mai olvasmány
    • Az apostolok kimondják a főtanács előtt: "Inkább kell engedelmeskedni Istennek, mint az embereknek".
      • Ha a kettő - az isteni akarat és az emberi akarat - szembe kerül egymással, akkor az Isteni akaratra kell igen-t mondani, az emberi akaratra "nem"-et, még akkor is, ha ezt az emberi akaratot a legfőbb vallási vezetők, a főpap, vagy a főtanács képviseli
Mi adott erőt az apostoloknak, hogy kimondják ezt a "nem"-et, hogy szembeszegüljenek az addigi vallási főtekintéllyel szenvedések árán is?
  • "Erre odahívatták az apostolokat, megvesszôztették ôket, aztán rájuk parancsoltak, hogy Jézus nevében ne beszéljenek, azután szabadon engedték ôket. Boldogan távoztak a fôtanácsból, mert méltók lettek arra, hogy Jézus nevéért gyalázatot szenvedjenek."
  • Mesterük "igen"-t mondása Isten akaratára tette képessé őket arra, hogy szembeszegüljenek az emberi akarattal még akkor is, amikor az vallási köntösben jelentkezett.
Jézus "igen"-t mondásának az Atya akaratára ára volt
  • Ő is megtapasztalta önmagában az emberi akarat lázadását, szembeszegülését Isten akaratával
  • A mai breviárium egyik antifónájában ezt olvassuk: "Isten fia a szenvedésből engedelmességet tanult, és örök üdvösséget szerzett azoknak, akik engedelmeskednek neki."
  • Jézus emberi természete is szembe szegült Isten akaratavál, de végül mégiscsak kimondta: "Atyám, ne az én akratom történjék, hanem a tiéd".
Az emberi akarat nagyon a maga útját járja, csak szenvedésből való engedelmesség útján tud eljutni arra, hogy igent mondjon Isten akaratára
  • Nagyon szép példája ennek a mai evangélium, és egyáltalán az evangéliumok egyik főszereplőjének, Péternek az útja
  • Megvolt benne a készség, hogy kövesse Isten akaratát kezdettő fogva, ahogy megismerjük őt az evangéliumból. De hányszor kerül szembe mégis Isten akaratával?
  • Óriásiak az emberi akarat útvesztői
    • szangvinikus természetével gyorsan reagál, de gyakran el is bukik
    • Megvallja, hogy Jézus az Isten Fia, de hogy szenvednie kell, azt nem tudja elfogadni
      • Jézus keményen válaszol neki: távozz tőlem sátán!
    • Hiába a táborhegyi élmény, amely elő akarja őt készíteni Jézus szenvedésére és halálára
      • Jézus szenvedésének az előestéjén, amikor már látja, hogy Jézus mégiscsak szenvedni fog, belemegy ugyan, hogy vele szenvedjen, de ezt a maga erejéből, hősködve akarja
        • "Menjünk, hogy meghaljunk vele"! Előveszi kardját is, és vagdalkozni kezd vele
        • Jézus azt mondja neki, tedd vissza hüvelyébe kardodat.
        • Fogvicsorgatva engedelmeskedik, aztán ez a hősködő magatartás egy-két óra után kudarcot vall. Egy szolgáló szavára gyávaságból megtagadja mesterét
        • Ugyan keserves sírásra fakad, amikor Jézus rátekint, de mégis elmenekül, nincs ott a kereszt alatt
      • Sír egyfolytában tagadásától még Jézus feltámadása után is egészen eddig a jelenetig, amit a mai evangéliumban olvastunk
        • Szembesül gyengeségével, szembesül árulásával, de szembesül végül Jézus bocsánatával is
        • Mindezek az élmények, szenvedések kivetkőztetik saját akaratából, és elfogadja Isten rá vonatkozó akaratát
        • "Bizony, bizony, mondom neked: Amikor még fiatal voltál, felövezted magad, és oda mentél, ahova akartál. De ha majd megöregszel, kiterjeszted karjaidat. Más fog felövezni téged, és oda visz, ahova nem akarod.''
        • Azt jelezte e szavakkal, hogy (Péter) milyen halállal dicsőíti majd meg az Istent. Azután hozzátette: ,,Kövess engem!''
          • Elfogadja a bötrönbe zárást, elfogadja a megvesszőztetést
            • egyenesen boldog, hogy ezt vállalhatja - a mai olvasmány tanúsága szerint
          • És elfogadja végül a vértanúság kegyelmét is: akkor már nem úgy mond igent Isten akaratára, ahogy azt ő akarja, hanem úgy, ahogyan Isten.

Irgalmasak vagyunk mi is?

Beküldve: Írások, tanulmányok

 

Az Irgalmasság Vasárnapjának legfőbb üzenete, hogy Isten irgalmas hozzánk, nem tartja számon bűneinket, nem hánytorgatja fel, kész megbocsátani, sőt megsemmisíteni azokat. De ennek feltételei vannak. A bánat mellett a legfontosabb feltétel – csak akkor tudjuk az Ő irgalmát befogadni – ha mi is irgalmasak vagyunk embertársaink iránt. Csak úgy bocsátja meg a bűneinket, ha mi is megbocsátunk az ellenünk vétkezőknek, csak akkor lesz irgalmas hozzánk, ha mi is tudunk irgalmasak lenni.

De hogyan tudunk ellenségeinknek, sőt üldözőinknek megbocsátani, ha keresztény testvéreinknek sem tudunk, ha nem tudjuk elviselni, hogy bizonyos kérdésekben másként vélekednek, mint mi?

Egy nagy megosztottság van most jelen éppen azok között, akik eddig komolyabban próbáltak Isten útján járni.

A keresztények közötti irigységből, féltékenységből, sebzettségekből fakadó versengés ott volt már a gyökereknél. Az apostolok egymással versengtek, hogy ki a nagyobb, ki az első közöttük. És Szent Pálnak is a versengés, viszálykodás miatt kellett a keresztények között többször is rendet teremtenie. Ez a versengés, viszálykodás sajnos végig vonult az egész egyháztörténelmen. Ez látszik az eretnekségek történetében, és az eddigi legnagyobb egyházszakadásban, a reformációban is.

A II. Vatikáni Zsinat a reformáció okait elemezve azt mondta, hogy az az emberek mindkét oldali vétke volt. Az Egyház akkori vezetői, az akkori katolikusok nem ismerték el a szóvá tett hibákat, csak a szóvátétel hibásságára figyeltek. A reformátorok pedig egyoldalúan hangoztatták vélekedésüket, nem vonták vissza tévedéseiket.

Ma a frontok éppen az egyházat igazán féltők között ott húzódnak, hogy az egyik tábor bizonyos próféciákra is odafigyelve nem érti, hogy hogyan lehetnek emberek annyira vakok, hogy „van ugyan szemük, de nem látnak, van ugyan fülük, de nem hallanak.” Idézik tovább az evangéliumot: „beteljesedett rajtuk Izajás próféta jövendölése, mely így szól: Hallván hallotok, de nem értetek, nézvén néztek, de nem láttok”(Mt 13,14). A másik tábor azt nehezményezi, hogy hogyan lehet egy szabályosan megválasztott és láthatólag nagyon szimpatikus pápát eleve elutasítani, és az első perctől kezdve az antikrisztus emberének nevezni, és nagyítóval figyelni minden megnyilatkozását, és abba saját vélekedésüket belemagyarázni.

Ha megmerevednek ezek a frontok, és egyik fél sem hajlandó a másikra irgalmas, megbocsátó szeretettel tekinteni, saját vélekedését árnyalni, akkor a reformációnál is nagyobb egyházszakadás fenyeget. Akkor a keresztények fogják egymást üldözni az eltérő vélekedések nevében, ahogyan ezt tették a reformáció utáni vallásháborúkban. A külső ellenség, a Sátán pedig csak nevet rajtunk, dörzsöli a markát, mert sikerült elérni célját, további széthúzásokat, szakadásokat létrehozni.

Közben mindkét fél „jót akar” jószándékú, teljesen biztos a saját igazában, és az általa hőn szeretett Egyházat akarja védeni a másik csoporttól.

A nagy kérdés ma az, hogy tudunk-e irgalmasak lenni egymás iránt? Tudjuk-e elfogadni a másikat a miénktől eltérő véleményével együtt? Tudunk-e legalább 1 %-nyi esélyt adni a miénktől eltérő módon vélekedőnek: hátha mégis neki van igaza? Tudjuk-e kicsit az ő szemüvegén keresztül is nézni a az eseményeket? Tudjuk-e a szeretetet egymás iránt megőrizni? Tudunk-e hallgatni, a másikat nem provokálni? Tudunk-e ítélkezés nélkül imádkozni az egységért? Tudunk-e csendben szenvedni, szenvedésünket felajánlani? Tudjuk-e keresztünket, az egyház keresztjét Jézussal együtt hordozni?

Az engesztelés szentírási alapjai és teológiai alapvetése XVI. Benedek pápánál

Beküldve: Írások, tanulmányok

XVI. Benedek pápa a Názáreti Jézus című könyvében világosan, mindenki számára követhetően megfogalmazza

az engesztelés szentírási, teológiai alapjait.

A pápa leszögezi, hogy "Egészen a 16. századi reformációig a kereszténység egész hagyományában soha nem használnak olyan nevet az Eucharisztia ünneplésére vonatkozóan, amely étkezést jelent."  

Az Eucharisztia alapításának elemzésében bemutatja, hogy az Eucharisztia, a Szentmise Jézus engesztelő áldozatának a megjelenítése, amelybe minket is belevon.

Ennekaz Eucharisztikus Kongresszuson (Váci Székesegyház 2013. május 10-11.) elhangzott közérthetőbb megfogalmazása: Az Eucharisztia és az engesztelés