Dr. Szederkényi László: Az ellenségszeretet az Egyház hagyományában

Beküldve: Engesztelők Találkozója

Az Egyház lelkiségi hagyományában az ellenségszeretet természetfeletti erény, amely Jézus tanításából eredeztethető. Ahogy a szentek élete és írásai mutatják, minden korban a Krisztus-követés alapvető mozzanata volt. A továbbiakban tekintsük át, hogy Jézus Krisztustól kezdve a szentek és szent életű emberek miként vélekedtek erről a nehéz témáról.

Jézus a tökéletesség mércéjének állítja az ellenségszeretetet: „Szeressétek ellenségeiteket, és imádkozzatok üldözőitekért, hogy fiai legyetek mennyei Atyátoknak, mert Ő fölkelti napját a gonoszokra és a jókra, s esőt ad igazaknak és bűnösöknek. Ha ugyanis csak azokat szeretitek, akik titeket szeretnek, mi lesz a jutalmatok? Nemde a vámosok is ugyanezt teszik? És ha csak a testvéreiteket köszöntitek, mi rendkívülit tesztek? Nemde a pogányok is ugyanezt teszik? Ti tehát legyetek tökéletesek, ahogy mennyei Atyátok is tökéletes“ (Mt 5, 44, 48). Jézus óv bennünket a gyülölködés közepette mondott imádságtól: „Amikor azonban felálltok, hogy imádkozzatok, bocsássatok meg, ha valami sérelmetek van valaki ellen, hogy a ti Atyátok is, aki a mennyekben van, megbocsássa nektek vétkeiteket“ (Mk 11, 25). Rendkívül radikális velünk támaszott elvárása: „Tegyetek jót azokkal, akik gyűlölnek titeket. Áldjátok azokat, akik átkoznak titeket, és imádkozzatok azokért, akik gyaláznak benneteket...Szeressétek tehát ellenségeiteket! Tegyetek jót és kölcsönözzetek, semmit vissza nem várva; így nagy lesz a ti jutalmatok, és a Magasságbeli fiai lesztek, mert Ő kegyes a hálátlanokhoz és a gonoszokhoz. Legyetek tehát irgalmasok, amint  a ti Atyátok is irgalmas!“ (Lk 6, 27-28. 35-36). Ha Istentől azt várjuk, hogy megbocsássa bűneinket, mi is bocsássunk meg egymásnak, különben nem tarthatunk igényt saját bűneink bocsánatára (Mt 6, 14-15).

Szent István, az első vértanú, halála előtt, Jézus példájára, megbocsátott elítélőinek és gyilkosainak és imádkozott értük (ApCsel 7, 60).

Szent Pál apostol az evangélium hirdetésekor számtalan nehézséggel és ellenségeskedéssel találkozott, de Jézus tanításából kiindulva fogta fel őket: „Ha átkoznak minket, mi áldást mondunk; ha üldözést szenvedünk, mi eltűrjük; ha gyaláznak minket, mi jó szívvel felelünk“ (1Kor 4, 12-13). A híveket is figyelmezteti: „Vigyázzatok, hogy senki rosszért rosszal ne fizessen, hanem mindenkor szolgáljátok egymás és mindenki javát!“ (1Tessz 5,15). Szent Pál az ellenségszeretet alapját a megváltás titkában találja meg: „Ha mi, amikor még ellenségek voltunk, kiengesztelődhettünk Istennel Fiának halála által, most mint kiengesztelődöttek, sokkal inkább üdvösséget nyerünk az ő élete által“ (Róm 5, 10). Vagyis az ember a bűn miatt Isten ellensége lett, de Isten kiengesztelődött velünk, amikor Jézus meghalt a kereszten.

Szent Péter apostol szintén Jézus nyomdokain halad, amikor kijelenti: „Ne viszonozzátok a rosszat rosszal, sem a szidalmat szidalommal, inkább mondjatok áldást; hisz arra vagytok hivatva, hogy áldás legyen az örökrészetek“ (1Pét 3, 9). Vagyis az örök üdvösség érdekében nem érdemes gyűlölködni.

Szent Jusztinosz vértanú a II. században a pogányokhoz a keresztények védelmében írt könyvében azt fejtegeti, hogy Jézus azzal, hogy a rosszat ne viszonozzuk rosszal, nem azt akarta, hogy a gonoszokat utánozzuk, hanem azt, hogy türlemmel és szerénységgel térítsük vissza mindazokat, akik a gonoszságban haladnak előre.

Szent Cyprianus karthágói püspök volt a III. században. A Miatyánk-imádságot magyarázva azt mondja, hogy  úgy kérjük magunknak a bűnök bocsánatát, amiként mi magunk is megbocsátunk az ellenünk vétkezőknek. Jézusnak az a mondása, hogy „Amilyen mértékkel mértek, olyan mértékkel mérnek majd nektek is“ (Mt 7, 2) szintén a megbocsátás szükségességére vonatkozik. Cyprianus óv attól, hogy olyanok legyünk, mint az evangéliumi példabeszédben szereplő szolga, akinek ura elengedte adósságát, maga viszont nem engedte el szolgatársa adósságát (Mt 18, 34). Arra buzdította saját híveit, hogy békében éljenek egymással, mert csak akkor kedves imádságuk Isten előtt (Mt 5, 24) és erre kötelezi őket még a keresztség szentsége is.

Nüsszai Szent Gergely, IV. századi hittudós püspök Szent István első vértanút dicsérve rámutat nagyságára: utolsó szavaival gyilkosait védte, nem azt kívánta nekik, amit vele elkövettek, hanem azt, hogy ellenségei se essenek el azoktól a javaktól, melyek elnyeréséhez őt hozzásegítették. Szent István vértanú nagysága így felülmúlta az egész világot.

Szent Atanáz a IV. században az egyiptomi Alexandria városának püspöke volt és ellenségei elől többször kellett menekülnie. Ellenségei ezért gyávasággal vádolták. Ő azonban egyik könyvében részletesen kifejtette, hogy nem szabad ellenségeinknek kiszolgáltatni magunkat minden további nélkül, mert az öngyilkosság volna. Vagyis az ellenségszeretetnek nem az a megnyilvánulása, ha hagyjuk magunkat ellenségeink által megsemmisíttetni. Ezt a Szentírásból vett néhány példával alá is támasztja. Mózes a fáraó haragja elől elmenekült Egyiptomból (Kiv 2, 15). Illés próféta –miután Kármel hegyén tanúságot tett az igaz Isten mellett – a Hóreb hegyéig menekült, mert a bálványimádó király és annak felesége meg akarták öletni. Jézus Krisztusnak már kisgyermekként menekülni kellett Heródes király elől (Mt 2, 13). Menekülésével és az azzal járó viszontagságok elviselésével azt bizonyította, hogy teste valóságos és emberré lett, vagyis olyanná lett, mint mi vagyunk. Amikor a názáreti zsinagógából kidobták és le akarták a hegyről taszítani, otthagyta az Őt megsemmisíteni szándékozókat (Lk 4, 30), tehát hozzánk hasonlóan viselkedett. A tizenegy apostol, amikor Jézus feltámadása után összejött, zárva tartotta az ajtót, mert mindannyian féltek a zsidóktól (Jn 20, 19). Szent Péter apostol engedelmesen követte az őt megszólító angyalt, kiment a börtönből és megmenekült (ApCsel 12, 6-10). Szent Pál apostolnak pedig, miután megtért és a keresztények üldözése helyett a keresztény hit terjesztésén fáradozott, a damaszkuszi helytartó az ottani zsidókkal az életére tört. A damaszkuszi keresztények ezért az egyik éjjel a városfalon leeresztették őt egy kosárban, így el tudott ellenségeitől menekülni (ApCsel 9, 23-25; 2 Kor 11, 31-33). Szent Atanáz úgy vélte, hogy a szentek Jézus Krisztustól tanulták el, hogy aki harcol üldözőivel, törvényesen menekül el előlük.

Szent Ágoston, a IV-V. század fordulóján az észak-afrikai Hippó püspöke, Szent Pál apostol fentebb említett gondolatait (Róm 5, 10) továbbfűzve azt tanítja nekünk, hogy Jézus azért vette fel az emberi testet, mert szerette ellenségeit, a kereszten ellenségeiért ontotta vérét, de vérével megtérítette ellenségeit. Ellenségeinek bűnét saját vérével eltörölte, így az ellenségeket barátokká változtatta. Ebből a barátságból való volt István vértanú is. Szent Ágoston még kiemeli, hogy Jézus az Őt keresztre feszítőknek is megbocsátott (Lk 23, 34), tehát bizonyította, hogy lehetséges az ellenségszeretet. A megtorlást Isten magának tartja fenn.

Jeruzsálemi Szent Kürillosz a IV. században Jeruzsálem püspökeként sokat tanította a szentségek vételére készülőket. Egy ilyen alkalommal Szent Pál apostol egyik leveléből kiindulva (Róm 5, 10) azt mondta a hittanulóknak, hogy a bűn miatt Isten ellenségei voltunk, de Isten úgy határozott, hogy emberszeretettől indítva feloldja a büntetést a megváltás által. A megbocsátás és az ellenségszeretet alapja tehát a megváltás, Jézus kereszthalála.

Aranyszavú Szent Péter az V. század elején Ravenna püspökeként egyik prédikációjában Keresztelő Szent Jánosról azt jegyzi meg, hogy ő magának az evangéliumnak a szentesítése, hiszen a bűnösöknek, akik ellene vétettek, megbocsátott.

Szent Fulgentius a VI. század elején Ruspe városának püspökeként Szent Pál apostol megtérését Szent István vértanú szeretetéből eredezteti. Akiket ugyanis István szavaival nem tudott megtéríteni, azokat imádságaival kívánta megtéríteni. Tehát az ellenségeiért végzett imádsága és a megbocsátás az Egyház egyik ádáz ellenségének, az írástudó és farizeus Saulnak a megtérését eredményezte.

Szent Maximosz hitvalló a VII. században egy könyvet írt a szeretetről. Érdemes odafigyelni gondolataira. Azt írja, hogy „Aki hisz az Úrban, fél a büntetéstől; aki a büntetéstől retteg, az uralkodik szenvedélyein; aki szenvedélyein uralkodik, türelemmel viseli a szorongattatásokat; aki viszont ezeket a gyötrelmeket türelmesen elviseli, eléri az Istenbe vetett reményt. Az Istenbe vetett remény aztán megszabadít miden földhözragadt szenvedélytől, s az ilyen módon szabaddá lett elme eljut Isten szeretetére.” Vagyis csak akkor tudunk a szeretetben fejlődni és akkor leszünk méltók Isten szeretetére, ha nem vagyunk a szenvedélyeink, ösztöneink rabja. Hangsúlyozza, hogy Isten szeretete és az ember iránti gyűlölet nem fér össze. Óv bennünket attól, hogy az érzékiség és a harag beférkőzzön gondolatainkba, mert különben a csüggedt fásultság szellemének áldozatai leszünk. Isten mindenkinek szenvedélytől mentesen bocsát meg, nekünk is így kell tenni. Aki megtisztítja elméjét a haragtól, képes lesz felismerni, hogy Krisztus benne lakozik.

Szent Gellért, mielőtt a pogány lázadók megölték volna, imádkozott ellenségeiért és áldást adott rájuk.

Clairvaux-i Szent Bernát a ciszterci rend alapítója volt a XII. században. Testvére, Bertalan szintén abban a kolostorban volt szerzetes, amelyikben Ő. Egyszer a testvére Bernátot felbosszantotta. Bernát erre azt mondta neki, hogy hagyja el a rendházukat. Bertalan el is hagyta. Nem sokkal később azonban visszahívta és kibékültek. Bernát elismerte, hogy ő tévedett, nem a testvére.

Assisi Szent Ferenc, a XIII. század nagy misztikusa, fontosnak tartotta a bűnösök, gonosztevők megtérítését. Három hírhedt rabló ennivalót kért az egyik ferences kolostor házfőnökétől. A házfőnök jól megszidta és elkergette őket. Amikor Szent Ferencnek ezt elmesélte, azt parancsolta neki, hogy vigyen utánuk kenyeret és bort és térden állva kérjen tőlük bocsánatot. Miközben a házfőnök elindult a rablók keresésére, Szent Ferenc imádkozott megtérésükért. Amikor a rablók megkapták a szent ajándékát és elkezdték fogyasztani egyre többet gondoltak a megtérés szükségességére. Ezután felkeresték Szent Ferencet és útmutatását kérték elkövetkezendő életükre. Végül mindhárman ferences szerzetesek lettek. Assisi Szent Ferencnek egyébként fennmaradt egy imádsága, amelyben a megbocsátás ajándékáért könyörög.

Szent Bonaventura, a XIII. században élt ferences bíboros Jézus szenvedése titkát magyarázva arra a következtetésre jut, hogyha Jézus a kereszten a mennyei Atyához könyörgött keresztrefeszítői és kigúnyolói érdekében, a bűnbánó latornak pedig megbocsátotta bűneit, sőt a mennyországot is megígérte neki, akkor ne borzadjunk meg attól, hogy az Úr nyomdokain haladjunk. Jézus a világ kezdetétől nem hallott új áldást mondott gyalázóira, ezért ha valaki Őt követi, méltán számíthat a Paradicsomra.

Morus Szent Tamást 1535-ben azért végezték ki, mert nem tett esküt az angol király hitellenes törvényére, amely a pápa hivatali feladatait az uralkodó jogaihoz sorolta.  Vértanúsága előtt a kivégzését váró tömeget a királyért való imádságra buzdította, hogy Isten vezesse és világosítsa meg őt.

Kalazanci Szent József, a piarista rend alapítója mindig megbocsátott azoknak, akik ellene, illetve rendje ellen vétkeztek. Sok ellenségét az Isten már evilágon igen látványosan megbüntette lelki vakságukért. Lelkületére az volt jellemző, amit Szent Pál apostol is tanított: „Az erő a gyöngeségben nyilvánul meg a maga teljességében”(2 Kor 12, 9). Rendtársait arra biztatta, hogy a rendet ért nehézségeket ajánlják fel és keresztként tekintsenek rá. Ha gyűlölet lett volna benne, nem így fogja fel ellenségei ténykedését. Az ő életéből is látszik, hogy nekünk nem ellenségeink megbüntetésével kell foglalkoznunk, mert az nem a mi dolgunk, hanem az isteni igazságszolgáltatásé. Sokkal inkább törekedjünk, hogy mindent, ami ér bennünket a hit alapján fogjuk fel és hitből fakadóan reagáljuk le.

Borromeo Szent Károly a XVI. században mint milánói bíboros érsek fontos feladatának tekintette a katolikus hit elmélyítését és az erkölcsök megjavítását mind a hívek, mind az egyházi személyek körében. Tervei azonban nem váltottak ki osztatlan örömet, hanem egyesekből kifejezett gyűlöletet. Az egyik elvilágiasodott szerzetesrend, amely nem kért a szent reformáló törekvéseiből, merényletet tervezett ellene. A végrehajtást az egyik rendtag vállalta. Amikor Szent Károly az érseki palotában a hívekkel együtt imádkozott, az illető rálőtt pisztollyal, de a golyó nem fúródott a testébe, hanem a lábához esett. A hatóságoknál nem tudta ugyan elérni, hogy az orvtámadó kegyelmet kapjon, de később a rokonain igyekezett segíteni. II. Fülöp spanyol király helytartója, akinek Milánóban volt a székhelye, rendkívül sokat ártott Szent Károlynak: minden eszközzel igyekezett akadályozni tevékenységét (például feljelentette Rómában, vagy önkényesen beleavatkozott az Egyház ügyeibe). Amikor viszont a helytartó haldoklott, meglátogatta őt és kibékültek. Szintén tanulságos egy harmadik eset az életéből. Az egyik káptalan kanonokjai nem engedték, hogy vizitációt végezzen a házukban, sőt életveszélyesen megfenyegették. Amikor a pápa megtudta ezt, bocsánatkérésre kötelezte őket. A kanonokok térden állva kértek bocsánatot tőle. Szent Károly meg is bocsátott nekik, sőt kijelentette, hogy a „Testvéretek vagyok.”

Porres Szent Márton a XVII. század elején laikus domonkos szerzetes volt Dél-Amerikában. Szent XXIII. János pápa a szentté avatásakor mondott beszédében azt emelte ki az életéből, hogy megbocsátotta a legkeservesebb bántalmakat is, mert meg volt győződve arról, hogy elkövetett bűneiért sokkal súlyosabb büntetéseket érdemelne.

Vianney Szent János (1786-1859) a megbocsátásban Jézust és a szenteket állította példaképnek. Hangsúlyozza, hogy Isten csak azoknak fog megbocsátani, akik maguk is megbocsátottak. A szentekben nem volt gyűlölet. A mennyországban nincs haragtartás. Akik örömmel vagy békén fogadják a bántalmakat, már itt a földön megkezdik a mennyországot, a haragtartók viszont boldogtalanok. Amikor  a sátán gyűlölködő gondolatokat támaszt bennünk azok ellen, akik rosszat tettek nekünk, legjobb, ha imádkozunk megtérésükért. Ez megfutamítja a kísértőt. A jó keresztény szeret mindenkit: a jókat azért, mert jók, a rosszakat azért, mert részvéttel van irántuk, és reméli, hogy szeretetével jobbá teheti őket. A gonoszakra is úgy kell tekinteni, mint Krisztus vérével megváltott lelkekre és imádkozni kell értük, hogy ne vesszenek el. Ezzel a magatartással juthatunk a mennybe.

Szent Faustyna nővér, a XX. század első felének misztikusa, imádságaiban rendszeresen megemlékezett a bűnösökről. Az egyik alkalommal, amikor Istentől az éppen akkor haldokló bűnösökre kérte a világon aznap elmondott szentmisék kegyelmeit, Isten tudtára adta, hogy ezer lélek nyert ilyen módon kegyelmet aznap. Az imádságnak ezt a módját mi is gyakorolhatjuk. Jézus egyszer tudtára adta, hogy sok haldokló éppen azért tért meg az utolsó pillanatban, mert Faustyna imádkozott értük. Nagy tehát a felelősségünk, hogy kiket foglalunk imádságainkba!

Goretti Szent Mária halála előtt megbocsátott annak, aki halálosan megsebesítette. Az illető a börtönben később megtért.

Prohászka Ottokár, Székesfehérvár szent életű püspöke az Aprószentekről írt elmélkedésében a szenvedélyek elleni küzdelemre biztat. Ne bízzuk magunkat az ösztöneinkre, mert akkor állattá válunk.  A gonoszság áldozatiból lehetnek szentek és vértanúk, de újabb gonosztevők is. Ha harcolunk szenvedélyeink ellen, mindig győzünk. Prohászka óvta a híveket az önfejű vallásosságtól és arra buzdította őket, hogy fogadják meg Jézus szavait. Mindez vonatkozik az ellenségszeretetre is: mennyi vallásgyakorló hívő tudatosan gyűlölködik, bosszúálláson töri a fejét, vagyis nem mindenben fogadja meg Jézus szavait.

Boldog Apor Vilmos győri püspök, amikor sebesülése után a kórházba vitték a bűnösök megtéréséért imádkozott. Halála előtt szenvedéseit engesztelésül felajánlotta ellenségeiért is. Utolsó imádságaiban arra kérte Istent, hogy ne tulajdonítsa bűnnek azt, amit elvakultságukba ellene és az Egyház ellen tettek.

Boldog Franz Jägerstätter, a nemzetiszocializmus vértanúja, kivégzése előtt azért imádkozott, hogy az Isten fogadja el életét, mint engesztelő áldozatot, nemcsak a saját, hanem mások bűneiért is.

Mindszenty József bíboros 1956-ban, börtönből való szabadulása után kinyilvánította, hogy megbocsát az ellene vétőknek. Ma különösen is divatos a szent életű bíborossal példálózni, de életének erről a mozzanatáról rendre megfeledkeznek méltatói.

A modern kor misztikusa, Lamberger Antónia ausztriai látnoknőnek a mennyei Atya  azt nyilatkoztatta ki, hogy aki ellenségeiért imádkozik, elveszi a lehetőséget tőlük, hogy ártsanak neki.

Szent II. János Pál pápa megbocsátott az ellene merényletet elkövető bérgyilkosnak, aki a sajtó nyilvánossága előtt kijelentette, hogy megbánta tettét.

Az ellenségszeretetről tehát összefoglalóan megállapítható, hogy alapja az a meggyőződés, hogy minden bántás és bűn elsősorban azt sérti, aki elköveti, mert megfosztja őt a lélek javaitól, kiszakítja a szeretet világából. Az ellenségszeretet annak az erőnek a megnyilvánulása, amely képes Istenre, az Igazságos Bíróra hagyni a végső igazságszolgáltatást. Az ellenségszeretet Jézus keresztjéből meríti erejét, alapja tehát a megváltás, célja pedig a megváltás kegyelmeinek befogadása, végső soron pedig az örök élet elnyerése.  A szentek, akik rendkívüli gonoszságok átélése közepette képesek voltak a megbocsátásra és az ellenségszeretetre, ezt az erényt már korábban, a hétköznapok apró helyzeteiben begyakorolták. Akik mint lelkiségi témáról írtak róla, tulajdonképpen saját tapasztalataikat írták meg. Törekedjünk tehát arra, hogy mindenestől Krisztus-követők legyünk!