Nagyböjt 3. vasarnapjának evangéliuma (C)

Jelek Jeruzsálemben (Lk 13,1-5)

A most hallott evangélium két részre tagolódik. Első felében két eseményről hallottunk. Mindkettő tragikus volt a zsidók számára. Két felkelés a rómaiak ellen, amelyeket Pilátus vérbefolyt, az egyiket a Templomban, a másikat Siloah tavánál. Az egyik helyen a galileaiakat áldozatbemutatás közben öleti meg, a másik helyen a tornyot, amelybe menekültek körülásatja, és ledönti, ott pusztultak.

Jézus egy hamis előítélet ellen száll síkra, amely ott van a zsidókban és sok emberben ma is. Eszerint a felfogás szerint minden szerencsétlenség személyes bűnnek a következménye, annak a személyes bűnéé, akivel történik. Jézus bár nem vonja kétségbe a szerencsétlenség és a bűn közti összefüggést, azonban tagadja, hogy közvetlen kapcsolat állna fenn adott esetekben a szerencsétlenség és annak a személyes bűne között, akivel a szerencsétlenség történik. Jézus értelmezésében minden szerencsétlenség, amely az embereket éri, nemcsak büntetésként fogható fel, hanem mindegyiket jelnek kell tekinteni. Az egész bűnös emberiséget Isten ítélete fenyegeti, ez az ítélet feltartóztathatatlanul bekövetkezik. Az egyedüli eszköz, hogy ez elől elmeneküljön az emberiség, a megtérés és a bűnbánat. Ezért is olvassuk a nagyböjti vasárnapon ezt az evangéliumi szakaszt!

Jézus magyarázatában annak éppen az ellenkezőjéről van szó, mint amit a zsidók ilyen esetekből következtetésként levonnak. Ők minden szerencsétlenséget arra használnak, hogy általuk saját igaz voltukat hangsúlyozzák ily módon: Hál’ Istennek én nem vagyok olyan, akit Isten büntetni kénytelen. Én különb vagyok azoknál, akikkel ez történt.

Jézus azt akarja, hogy minden szerencsétlenség a szolidaritást ébressze fel bennünk: mindezek az egész emberiségnek szólnak figyelmeztetésként. Velünk is történhettek volna. A globalizmus világában ilyeneket sokat átéltünk már a közelmúltban is. Mi volt a reakció az utóbbi évek nagy katasztrófáira? Gyűjtés, adakozás a szerencsétlenek javára. A szolidaritásnak ez fontos mozzanata, de nem elég, és önmagában még félre is vihet. Akkor, ha csak ez van. Kell segítenünk a túlélőkön, a hajléktalanná váltakon, mert ez az irgalmasság cselekedete, és ezt is számon kérik majd rajtunk a végítéleten. De ha nem kérünk alázattal Istentől bocsánatot, ha nem verjük a mellünket, és nem kérjük, hogy Isten irgalmazzon nekünk, akkor a legfontosabbat mulasztjuk el az ilyen szerencsétlenségekkel kapcsolatban. És minden szolidaritásunkkal együtt nagyon könnyen beleesünk abba a csapdába, amibe a Jézus korabeli zsidók beleestek. Mert ők az ilyen szerencsétlenségek láttán csak önhittebbek és gőgösebbek lettek. Velünk ez nem történt meg azért, mert mi igazak vagyunk.

Mi a helyes magatartás az ilyen szerencsétlenségek láttán? A többieket ért büntetés láttán legyünk alázatosabbá és tartsunk bűnbánatot! És kezdjünk el imádkozni, engesztelni azok bűneiért is, akik egyáltalán nem látják be bűneiket és bűnösségüket.Így életünkben a szeretet diadalmaskodik, mert alázatosságunk növekszik azáltal, hogy nem a másik fölött ítélkezünk, hanem inkább önmagunkba tekintünk, nem a másiknál látjuk különbnek magunkat, hanem átérezzük a többiekkel való közös nyomorúságot. E magatartás szükségessége még erősen kidomborodik a második evangéliumi részletből, amit ma hallottunk.

 

A terméketlen fügefa Lk 13,6-9

Ez a példabeszéd önmagában is érthető, magyarázatra sem szorul. Gyakran történik olyasmi, hogy egy terméketlen fát kivágnak, és helyébe termő fát ültetnek. Ennek a példabeszédnek az értelme azonban ennél az önmagában is érthető alapjelentésnél sokkal nagyobb mélységeket érint. Bár szentírás-magyarázók Izrael népének az elvetésére értelmezik, valójában az emberi üdvösség titkának a mélységeit tárja fel.

Isten egyszerre ítélő és irgalmas Isten. Nem lehet sem egyik, sem másik tulajdonságot kivenni Istenből, törölni istenképünkből, mert ezáltal meghamisítjuk azt. Ebben a példabeszédben az ítélő és az irgalmas Isten folytat párbeszédet egymással. Az Atya képviseli az ítéletet, a Fiú az irgalmat. Az atya a szőlősgazda, a Fiú a vincellér, aki nagy szeretettel gondját viseli a szőlőnek és a benne lévő fáknak.

Az emberiség, miként egy fa, egykor a paradicsomkertbe plántáltatott azért, hogy gyümölcsöt teremjen. De a bűnbe esett emberiség nem tud olyan gyümölcsöket teremni, amelyek kedvesek lehetnének Isten szemében. Így az isteni igazságosság alapelve szerint megszületik az ítélet: ki kell vágni ezt a fát. És ha Isten csak igazságos lenne, akkor nem következhetne más, mint ennek az ítéletnek a végrehajtása. Azonban a Második Isteni Személy is megjelenik, aki közbenjár az emberiségért. Ebben a példabeszédben a kertész alakját veszi magára. Szavaiból a szőlő és a fák iránti mélységes szeretete, velük való bensőséges kapcsolata ismerhető meg. A Második Isteni Személy közelebb jött az emberekhez, magára öltötte az emberi természetet, ő maga is emberré lett. Még egy évet kér az Atyától. Feltartóztatja az ítéletet. Izrael számára és az egész emberiség számára is meghirdet még egy kegyelmi évet, amely egy időre elhalasztja az ítéletet. Az ítélet nem fog elmaradni, de a Második Isteni Személy megváltó műve egy időre feltartóztatja azt – a megtérés és a bocsánatkérés idejére. Csak azok nem fognak kivágatni, akik megtérnek, és bűnbánatot tartanak.

Már az újszövetségi Szentírásban is rengeteg olyan szöveget találunk, amelyekből az derül ki, hogy már akkor is az Úr gyors visszatérésével számoltak. Mégsem következett be mindmáig. Ebben a most hallott evangéliumi részletben található ezek magyarázata. Isten fia engesztelő tettének, „körülásom, megtrágyázom” magatartásának akkora a hatalma, hogy az emberiség mindezidáig haladékot kapott. Még nem következett be a végítélet. De hány figyelmeztetést kapott azóta is már az emberiség. Gondoljunk csak az elmúlt évszázadok Mária-jelenéseire, amelyek napjainkban is folytatódnak.

Hogy mindezideig nem következett be világméretű katasztrófa, és még fennáll az emberiség – ebből a tényből is le lehet olyan hamis következtetéseket levonni, mint amilyet az evangélium első felével kapcsolatban láttunk. „Velem még nem történt ilyesmi, én igaz vagyok, kedves vagyok Isten előtt”. Vagy: „velünk magyarokkal, vagy velünk katolikusokkal”… Egy másik hamis következtetés: „mindaz ami ezekben a fenyegető jövendölésekben van, csak értelmetlen fenyegetés, Isten irgalmas, olyannyira, hogy pokol nem is létezik, vagy ha létezik is, nem kerül oda senki, mindenki üdvözülni fog.”

Ezzel szemben hány szentnek megmutatta Isten a poklot, és annak gyötrelmeit. Fatimában is erre hívta fel a gyermekek és általuk az emberiség figyelmét. Létezik pokol, és sokan járnak a pokol felé vezető úton. A 3. fatimai titok háromszor is megismételt szava: penitencia, penitencia, penitencia, amely egyszerre jelent bűnbánatot, megtérést, és engesztelést.

Az egyes ember halogathatja a bűnbánatot és a megtérést, elhessegetheti maga elől a halál és a számonkérés gondolatát addig, amíg fiatal. Ostoba magatartás, mert hány fiatalember is meghal. De idős korban, egyre növekvő számú és halálos betegség közeledtével is ezt tenni végtelenül nagy ostobaság és korlátoltság. Meg vannak számlálva az ilyen ember napjai, a fának a kivágása hamarosan bekövetkezik. Ugyanígy a mai emberiség sem bízhatja el magát. Betegségei, amelyek elborították, azt mutatják, hogy napjai meg vannak számlálva. Ha a végítélet még nem is következnék be, ennek a civilizációnak, amiben ma élünk hamarosan vége. Kevesek kezébe összpontosul a gazdagság, egyre többen lesznek szegények, nyomorgók, földönfutók, hányan halnak naponta éhen, miközben mások dőzsölnek képtelen fényűzésben élnek. Pusztul a természeti környezet, pusztul az ember, szétverve a családok, a jövő élet reménye is oda. Ugyanúgy becsapja az egész emberiség önmagát, mint az egyes haldokló, akit már csak néhány óra választ el a haláltól, de még mindig nem gondol saját lelkére. Értelmetlen, ostoba magatartás!

Te ostoba ember! Vigyázz, lehet, hogy még ma számon kérik lelkedet!