Búcsú Regőczi atyától, a nagy magyar engesztelőtől

A Szent István-bazilikában március 9-én, szombaton 15 órakor szentmisét mutattak be Regőczi István atya lelki üdvéért, majd a gyászmise után a budai Kútvölgyi-kápolnánál helyezték örök nyugalomra

„Nem feledkezünk meg arról, hogy míg e testben VÁNDORKÉNT élünk, távol járunk az Úrtól. A hitben élünk, a szemlélet még nem osztályrészünk” (2Kor 5,6-7)

Regőczi István atya (1915 – 2013), az „Isten Vándora” életén keresztül láthatjuk, hogy ő a hitben élt és ezért mindig az Úr közelében volt. Istenbe vetett rendíthetetlen bizalom hajtotta előre a földi vándorlása során, felkarolta az árva gyermekeket és egész életében elszántan apostolkodott Krisztus ügyéért, hogy minél többen az Úr közelébe kerüljenek.

Sokan ismerjük életének történetét az „Isten Vándora” című könyvéből, ahol az egyik leggyakrabban előforduló szó: a „Gondviselés”. István atya megtapasztalta életében ezt a felülről jövő gondoskodást és többször mondta: „Csodálatos, hogy a Gondviselés mindig segítségemre sietett. De a Gondviselés mindent előre lát, s legfeljebb egy negyedórát késik, hogy bizalmunkat annál jobban jutalmazza.” Most a hit évében járunk, István atyának minden éve a hit fényében állt.

Nehéz röviden szólni egy hosszú életről és nehéz sokak nevében búcsúzni egy olyan embertől, aki „mindenkinek mindene lett”. Ha visszatekintünk egy közel 100 esztendő hosszúságú életre, amelyből egy hónap híján 70 évet töltött el papként, akkor az első szó a hálaadás szava: Deo gratias! Istennek legyen hála – hosszú életéért és papságáért. Legjobban talán a sírfeliratán olvasható szavak fejezik ki egész életét: „Szeretni és áldozatot hozni.” Édesanyjának ezt a figyelmeztetését elrejtette szívébe és a mindennapok gyakorlatában élte, mert szerette az Egyházat és áldozatot hozott érte.

Az ünnepélyes gyászmiséjének helyszíne a Szent István-bazilika, amelynek homlokzatán olvashatjuk az Úr Jézus szavait: „Ego sum via, veritas et vita.” – az Utolsó Vacsora termében búcsúzott az apostolaitól és nekik mondta: „Én vagyok az út, az igazság és az élet.”

Jézus az ÚT. István atya, a vándor titka többek között az is volt, hogy ő valóban ismerte az utat, ahova Jézus ment. Mert követte a Mestert, azzal a tudattal, hogy a „szolga nem nagyobb Mesterénél” – ahogy ez az újmisés emlékképén olvasható. Jézus az IGAZSÁG. István atya papi szívében ott volt Mestere vágya is: „Vágyva vágytam ezt a húsvéti vacsorát enni veletek, mielőtt szenvedek.” Nem kímélte magát, nem félt az emberek véleményétől, nem félt a szenvedéstől: egy szent tűz hajtotta előre, a Szentlélek tüze, aki az igazság és a szeretet Lelke. Egyik könyvének a címe: Mi nem hallgathatunk (1969) – ezért a művéért újra börtönbe került. Meg merte vallani az igazságot Istenről, Jézus Krisztusról és Egyházáról, akár alkalmas volt ez, akár nem.

Jézus az ÉLET. Az áldozat volt az, amely a leginkább erőt adott neki. A ’szeretet és az áldozat’ a legigazibb életben kapcsolódik össze. Abban az életben, amely a szentmise áldozatában jelenvalóvá válik az oltáron: az Eucharisztiában. Életének ez volt a legféltettebb belső titka, amelyből lelki és fizikai erőt is tudott meríteni. Még aranymisésként kérdezték tőle, hogy melyek voltak addigi papi életének legnagyobb élményei. Így válaszolt erre: „A szentmisék, mert nincs csodálatosabb dolog ezen a világon, mint az édes Jézust leesdekelni az égből.”

Hogyan érte el István atya ezt a célját, hogy pap legyen? Elment gyalog Belgiumba, ahogy ő mondta: „Az apostolok lován mentem; azért, hogy pap lehessek.” Előtte már többször volt Belgiumban az ún. Karitász-gyermekvonatokkal: a 20-as években a háború utáni éhínségben sok gyermek tudott kb. 3 hónapot belgiumi családoknál eltölteni. Már akkoriban buzgó ministráns volt Budapesten és már érlelődött a vágy a szívében, hogy pap legyen. Richard Vervacke kanonok úr karolta fel és segített neki, hogy gimnáziumba (kis szemináriumba) és később papi szemináriumba járhasson Belgiumban, hogy felkészülhessen a papszentelésre. A flamandokat így szívébe zárta, hiszen sokat köszönhetett nekik egész életében: sok anyagi és lelki jótevője volt Flandriában, ahonnan a mai gyászmisére is sokan eljöttek.

1943-ban papszentelése után a háborús viszonyok miatt Magyarországra jön vissza és összegyűjti az árva gyermekeket, akiket „Sasfiókák”-nak nevezett. Ahogy ő mondta: „Ezekből az elhagyott, árva utcagyerekekből, kis csavargókból akartam egy elit csoportot nevelni, akiknek a legmagasabb, a krisztusi ideál ad szárnyakat, hogy magasba emelkedjenek. Értük akartam küzdeni, minden áldozatot, kockázatot vállalni, azért lett az én jelszavam: „Mindent a sasfiókákért, a sasfiókákat Istenért!” Hosszú évtizedeken keresztül kapott Belgiumból segítséget – ezért mindig hálás maradt nekik.

A flamandok Magyarországra is elkísérték a „Krisztus Ügye” Lelki Családunk (Familia Spiritualis Opus – „Das Werk” FSO) révén. 1969-ben a közösség alapítója, Julia Verhaeghe Anya járt Budapesten és vele volt Beatrix nővér is, aki azóta segítette István atyát. Így emlékezett vissza egyik levelében István atya: „Milyen nagy segítséget tapasztaltam meg Júlia Anyától, aki mindig kapcsolatban maradt velem és megpróbált nekem minden lehetséges módon segíteni, még akkor is, amikor újra börtönbe kerültem.” Látogatásukkor felkeresték az akkor még elég romos kútvölgyi kápolnát. Ők voltak ez első zarándokok. A kútvölgyi kápolna mellett a feszület közelében most is olvasható a felirat: „Regőczi István itt kezdte meg az engesztelést Magyarországért 1969-ben” – ez összeköthető az előbb említett látogatással. A Kútvölgyi engesztelő Kápolna azóta is a szentségimádás, a hálaadás és az imádság helye.

Szívügye volt ez az engesztelő Mária Kápolna, ahol nagyon sokat misézett és sok rózsafüzért elmondott. Személyes élményem, hogy amikor autóval vittem misékre, akkor is mindig ott volt a kezében a rózsafüzér. A Jubileumi évben, 2000-ben, István atyát kísértem Rómában és elmentünk a Vatikáni Múzeumba, hogy lássuk a Sixtus-kápolnát. Meg akarta nézni azt a helyet, ahol a pápákat választják – imádkozni is akart a Szentatyáért. Ahogy nézi az Utolsó ítélet jelenetét, azt mondta: „Mosolyogtató Michelangelo humora, ahogy egy feltámadott ember nagy erőlködve húz felfelé egy nőt és egy fiatal férfit, akik a rózsafüzérbe kapaszkodnak! Milyen csodálatos elgondolása a nagy művésznek: rózsafüzérbe kapaszkodva juthatunk el a mennyországba! Szeretem a rózsafüzért – mondta István atya – mint Mennyei Édesanyánk legszentebb ajándékát, őrző, gondoskodó anyai szeretetének csodálatos valóságát. … Mint kis ministráns, minden este ott voltam a rózsafüzér-ájtatosságon. Mikor nekiindultam a nagy útnak, gyalog Belgiumba, csak a rózsafüzérem volt egyedüli társam a hosszú úton. Később is, minden utamon a rózsafüzér mindig bátorságot adott.”

Földi zarándoklata múlt csütörtökön, Jézus Szíve péntek előestéjén ért véget: ennek is van üzenete számunkra. Papi szíve egészen összefonódott Jézus Szívével, akinek papként odaadta az életét. Hazaköltözésének időpontja pedig éppen a virrasztó, engesztelő imaóra idejére esett. István atya évtizedeken keresztül imádkozott, engesztelt – minden héten csütörtökről péntekre virradóan a budai Kútvölgyi Kápolnában. Előtte minden csütörtökön este 8 órától imádkozta a rózsafüzért a Városliget szélén, a Regnum Marianum templom helyén álló keresztnél. Amikor tudott, utána részt vett itt a Bazilika Szent Jobb kápolnájában a csütörtök este 9 órakor kezdődő szentmisén, amelyet hazánk lelki megújulásáért tartanak hétről hétre.

XVI. Benedek pápa péteri szolgálatának végén február 28-án ezekkel a szavakkal búcsúzott a Castel Gandolfo-i hívektől: „Csak egy egyszerű zarándok vagyok, aki megkezdi földi zarándokútjának utolsó szakaszát.” Az emeritus Benedek pápa búcsúszavai után nem sokkal, még aznap a sede vacante második órájában az „Isten Vándora” befejezte földi zarándokútjának utolsó szakaszát is, 98. életévében érkezett célba – egy korszak lezárult. A búcsúzás és az emberi szomorúság fölött azonban ott van a hitnek a fénye és derűje, ahogy Benedek pápa mondta az utolsó szerdai audienciáján: „… és látom, hogy él az Egyház!”

A 80-as évek végén hallottam először az „Isten Vándoráról”, amikor egy nyáron kézről kézre adtuk rongyosra olvasott élettörténetét. 1995-ben kaptam tőle az első dedikált könyvét, amikor megtudta, hogy úgy döntöttem, hogy a Műszaki Egyetem elvégzése után pap akarok lenni a „Krisztus Ügye” Lelki Családban. Sokszor bátorított a szemináriumi évek alatt, még diakónusszentelésem előtt írta nekem a rövid üzenetét: „Szeretettel imádkozom Érted és várunk nagyon.” A budai Kútvölgyi Kápolna miatt írta ezt, hiszen át akarta adni a stafétabotot, hogy biztosítva legyen a kápolna jövője. Féltve őrzött könyvem, amelyet 2008-ban kaptam tőle a következő rövid bejegyzéssel: „Szeretettel papfiamnak Andrásnak. István atya”

Kérjük Krisztust, az Örök Pásztort, hogy adja meg István paptestvérünknek az el nem múló örök életet teljességét, amelyből ő már itt a földön bőségesen merített zarándokútja, vándorlása során.        Magyar Kurir

Héray András FSO