Öt vagy hat kisgyermekét (nem tudjuk egészen pontosan, hányat) kellett eltemetnie. Majd, akibe ő is, férje is emberileg egyetlen reményét vetette, Szent Imre következett a ravatalon. Belegondolhatunk, hogy mekkora lehetett anyai fájdalma. Hányan összeroskadnak ilyen csapások súlya alatt. De ezzel még nem volt vége a gyötrelmeinek. 53 éves korában el kellett temetnie férjét is. Ezután még egyéb szenvedések is következtek. Orseolo Péter, a Szent Istvánnal közösen kiszemelt utód, nem tartotta meg esküjét. Megfosztotta az özvegy királynét javaitól, és várfogságba vetette, elzárta azoktól, akik kedvesek voltak számára. De talán még ennél is nagyobb szenvedés lehetett Gizellának azt látni, hogy ő maga is méltatlant jelölt a trónra, aki csak tönkreteszi és lerombolja azt a művet, ami oly sok áldozat árán született meg. (A következő király, Aba Sámuel sem bánt kíméletesebben az özvegy királynéval.)
Annak felelősségét és gyötrelmét is át kellett élnie, hogy őneki, aki eggyé vált hivatásával, és szívesen vállalta volna akár a vértanúságot is, el kellett hagynia azt a földet, amelyben férje és gyermekei nyugszanak, Hiszen az ő vállát nyomta a kereszténység terjedésével egy időben behívott és bejött németeknek és azoknak a sorsa, akik vele jöttek Bajorországból. Péter és Aba Sámuel uralkodása idején ugyanis egyre erősödött az újonnan betelepült és kedvezményekkel támogatott idegenek iránti, többé-kevésbé indokolt, ellenszenv, és attól lehetett tartani, hogy mind legyilkolják őket. Ezért inkább Istenre bízta halottjait, és az élőkről gondoskodott. Közbenjárt III. Henrik császárnál, hogy biztosítsa az országban lévő és életveszélybe került németek hazatelepülését. Velük együtt, gondjukat viselve távozott maga is 60 éves korában abból az országból, amelynek keresztény hitre térítésére, Istenhez vezetésére áldozta életét. De csak fizikailag távozott el. A magyar népért való munkálkodást nem fejezte be. A külső tettekben megnyilatkozó felebaráti szeretet évtizedei után az imának és a vezeklésnek az évei következtek. Passauban egy bencés apácazárdába lépett, amelynek az újoncév letöltése után főnöknője lett.
Hogy mennyire előrelátó volt, mutatja, hogy az általa hazaköltöztetettek alig telepedtek le Passauban és környékén, borzalmas hírek érkeztek Magyarországról. A kitört pogánylázadásban feldúlták a templomokat, három kivétellel legyilkolták az összes püspököt és az akkor még jórészt idegen származású papság többségét. Ezeket hallva, Gizella nem volt tekintettel magas korára, nem kímélte egészségét, megszigorította böjtjeit, vezeklőövet kötött, és még buzgóbban imádkozott. Minden bizonnyal az ő áldozatainak és imáinak is hatása volt abban, hogy a pogány lázadás hullámai hamarosan elcsitultak, és az ország a fennmaradását és lelki fejlődését biztosító keresztény irányban fejlődhetett tovább.
Felvethetjük a kérdést, hogy Gizella miért távozott az országból. Az elfogadható ok, hogy gondoskodott német honfitársairól. Ezt azonban megtehette volna úgy is, hogy elintézi azok hazatelepülését, ő pedig maradt volna inkább itt, vállalva akár a vértanúságot is. Hogy pontosan miért cselekedett így, nem tudhatjuk. Nem állnak rendelkezésünkre adatok, és nem is láthatunk a szívébe. Sem elítélni, sem felmenteni nem akarjuk. De aki ezért elítélné őt, előbb próbálja beleélni magát annak a sok millió magyarnak a helyzetébe, akik nemzetünk ezeréves fennállásának történelmi viharaiban úgy döntöttek, hogy elhagyják hazájukat. Őket sem akarjuk sem elítélni, sem felmenteni. Ez egyéni döntés és felelősség kérdése. Az első magyar királynénak a sorsa együttérzést fakasztott azokból, akik az elmúlt évszázadok és a közelmúlt véres eseményei hatására elhagyták hazájukat. Passaui sírjához a századok folyamán állandóan áradt a magyar zarándokok tömege. Különösen a második világháború vérzivatarában és azt követően magyar katonák, nyugati hadifogságból hazatérők és emigráns magyarok ezrei keresték fel sírját, hogy imáját kérjék és vigaszát a hazától való távollét szomorúságának és kínjainak enyhítésére. Ezt a sírt ma is friss virág és nemzetiszín szalagok borítják.
