Török Iván szenior szupervisor előadása az Engesztelők Országos találkozóján hangzott el 2018. május 26-án.

A béke nem a konfliktus hiánya, hanem a konfliktus kezelésének képessége. – (Dan Millman)

Ha megkérdezik tőlünk, hogy milyen szavak jutnak eszünkbe  a konfliktus szó hallatán, akkor többek között ilyenek jelennek meg: veszekedés, civakodás, ellentét,  különbség, nézeteltérés, békétlenség,összecsapás, vita, ellentmondás, viszály, harc, csata, ütközet, küzdelem, összeütközés, stb. A hétköznapi beszédben a konfliktus alatt valamiféle ellentétet, ütközést, összecsapást értünk.  Akivel konfliktusban vagyunk, azzal  szembe kerültünk, nem  tudunk megegyezni, nincs köztünk harmónia. Az emberek többsége negatív jelentéseket, negatív érzéseket kapcsol a konfliktushoz. Ezért próbálják sokan elfedni, vagy elkerülni azokat, akár önmaguk előtt is letagadni a létező konfliktusaikat. Sokáig hódított a társadalom-felfogásban a harmónia modell, amely az emberi együttélés elengedhetetlen követelményének tartotta a szakadatlan összhangot. Ez azonban illúzió volt, s talán nem is lenne előnyös, ha valaha megvalósulhatna.

A konfliktus fogalma

A konfliktusnak sokféle tudományos definíciója született, itt csak néhányat idézek.

Freud szerint az ember alapvető tulajdonsága a tudatos és tudattalan elméje közötti konfliktus és az életében alapvető szerepe van a kisgyermekkori konfliktusoknak. Adler minden emberi jelenség alapjának tartotta a kisebbrendűségi és a felsőbbrendűségi érzés közötti konfliktust. Rogers szerint a problémák gyökere az a konfliktus, amely az emberek pozitív természete és a civilizációs társadalom természetellenes ráhatásai között feszül. Deutsch megkülönbözteti a konstruktív és a destruktív konfliktust: a destruktív konfliktus résztvevői mind vesztesnek érezhetik magukat, – a konstruktív konfliktus résztvevői viszont elégedett nyertesnek. Érdekes Sartre gondolata, hogy minden emberi interakció már önmagában egy konfliktus, de a feleknek szabadsága van, hogy a konfliktushoz való viszonyulásukon változtassanak. Erikson az emberi élet minden fejlődési szakaszához egy-egy alapkonfliktust rendel hozzá. Kiemelem Glasl tételét: a konfliktus egy interakció valamilyen mértékben egymástól függő emberek között, amikor köztük összeegyeztethetetlenség jelentkezik, s ezt érzelmi sérelemként élik meg.

Pszichológiai szempontból nem kétséges, hogy a konfliktusok az érintett személyeket döntések, választások elé állítják, amelyek feszültséget, sőt frusztrációt okoznak. Ennek kellemetlen, fájdalmas élményét viselik el az emberek nehezen, ez vezet a konfliktus negatív szemléletéhez, esetleg a konfliktusok elől való meneküléshez.

Tehát minden konfliktushelyzet közös vonása az egymással kapcsolatban lévő, de szembenálló legalább két szereplő, akik között eltérés, ellentét van, s ez feszültséggel jár.Minden konfliktusnál előfordulhat egy sor pszichológiai mechanizmus: zavar (frusztráció, harag), torz észlelés (szelektív figyelem, csőlátás), az empátia elvesztése (érzéketlenségi páncél, rugalmatlanság, sztereotípiák), stb.

A konfliktusok fajtái: megkülönböztethetjük a helyzeti konfliktust, a tudat alatti konfliktust, a rejtett és a nyílt konfliktust, a látszólagos konfliktust, a tudatos konfliktust, a lebecsült vagy a túlbecsült konfliktust, stb.

Konfliktus tipológia.

A konfliktus típusok 3 fő fajtája főleg abban különbözik, hogy honnan származik és hol játszódik a konfliktus. Így találkozhatunk személyek közötti, személyen belüli és csoportok közötti konfliktusokkal. Egy másik tipológia szerint  vannak célkonfliktusok (eltérő célok és érdekek miatt), a megítélési konfliktusok (eltérő helyzetértékelések miatt), a kapcsolati konfliktusok (személyes ellenszenv miatt), szerepkonfliktusok (eltérő szerepelvárások miatt), és identitás-konfliktusok.

Thomas kategorizálta a  konfliktus-magatartásokat két dimenzió alapján. Az egyik dimenzió a saját igényekrre irányulás (önérvényesítés), a másik a partner igényeire irányulás (együttműködés). Grafikusan ezt így ábrázolhatjuk:

A kényszerítő konfliktus-magatartás csak a saját igényeire irányul, s nem törődik a partner érdekeivel. Az alkalmazkodó magatartás csak a partner igényeire irányul, s feladja a saját igényeit. Az elkerülő magatartás sem a saját, sem pedig a partner igényeivel nem törődik, kitér a konfliktus útjából. A kompromisszumos magatartás a saját és a partner igényeit is figyelembe veszi, mindketten feladnak valamennyit s így félúton találkoznak. Az együttműködő magatartás a saját igényeket és a partner igényeit is kielégíti, a közös megoldásra törekszik.

A kényszerítő vagy agresszív magatartás mögött ott állhat a versengő, rivalizáló hajlamunk. Le akarjuk győzni a konfliktuspartnert, felülkerekedni vele szemben. A görög-római, zsidó-keresztény kultúránk is szerepet játszik ebben, amely versengő jellegű, szemben olyan törzsi kultúrákkal, amelyek nem is ismerik a versengést. Egyébként a versenyre szükség van, önmagában nem rossz, csak fel kell tudni ismerni, hogy mikor előnyös a versengés, és mikor az együttműködés, összefogás, megegyezés.

A konfliktusokban gyakran megbújik vagy nyíltan megjelenik az agresszió. Agressziónak nevezünk minden olyan szándékos cselekvést, amelynek indítéka, hogy – nyílt vagy szimbolikus formában – valakinek vagy valaminek kárt, sérelmet vagy fájdalmat okozzon. Az antiszociális agresszió romboló, közösségellenes magatartás, – a proszociális agresszió a közösség és az egyén érdekeit szolgáló viselkedésnek minősül A konstruktív agressziót a pszichológia inkább asszertivitásnak nevezi.

Indulati konfliktusok – frusztráció, agresszió és érzelmek

Az agresszió érzelmi kísérőjelensége és megnyilvánulási formája a düh és a harag. Az agresszív viselkedés közvetlen kiváltó oka pedig a frusztráció, amely a cselekvést korlátozó tilalmak hatására keletkezik, a célirányos viselkedés megakadályozásának vagy késleltetésének a következménye. A konfliktusok úgy kapcsolódnak a frusztrációhoz, hogy a vagy a konfliktus helyzet vagy a konfliktusban szembenálló személy jelent akadályt a cél elérésében.  Az agresszív feszültség egyébként nemcsak cselekvésben nyilvánulhat meg, hanem képzeletben is megjeleníthető.

A konfliktusok általában kiéleződnek, s ennek a kiéleződésnek különböző fokozatai lehetnek. Minél kiélezettebb fokozatba jutott a konfliktus, annál nehezebb megoldást találni rá.

A kevéssé kiélezett fokozatokban még lehetséges a nyertes-nyertes megoldást közösen megtalálni. Az élesebb fokozatokban már semleges közvetítő segítségével is csak nyertes-vesztes megoldást tudnak találni.  A leginkább kiélezett  fokozatokban legvalószínűbb a vesztes-vesztes megoldás. Ezért célszerű a konfliktusokkal minél korábbi fokozataikban foglalkozni, hogy a résztvevőknek legyen lehetőségük a konstruktív megoldás megtalálására.

A belső konfliktusok között meg kell még említeni az ideális énkép és az aktuális énkép közötti eltérést, távolságot. S a gyakori súlyos veszélyre is utalni kell, hogy a belső konfliktust a személy kivetíti magából a partnerre, s így az látszólag külső konfliktusként jelenik meg, (anélkül, hogy tudna róla)

Tudomásul kell vennünk, hogy gyakran fordulnak elő az életünkben megoldhatatlan, tartós konfliktusok, amelyekkel együtt kell élnünk.

A konfliktus nem mindig kerül felszínre, olykor csak mint lehetőség jelenik meg. Általában az érzéseink alapján ébredünk rá arra, hogy konfliktushelyzetbe kerültünk, félünk valakitől, dühösek vagyunk valakire és negatív érzéseinket kivetítjük rá. Ezután következnek azok a jelek, amelyeket már a kívülállók is észrevesznek – hangos szóváltás, veszekedés, sértődöttség, egymás folyamatos bántása. A megoldás – a kapcsolat mélységétől, az egymásrautaltság mértékétől függően – sokféle lehet, de nem mindegy, milyen hatása lesz a jövőre nézve.

Konfliktus az emberben saját magán belül is létrejön. Ilyenkor beszélünk belső vívódásról, dilemmáról. Gyökerük többféle lehet, olykor csak nem tudunk dönteni egy fontos kérdésben, nem tudunk választani két megoldás között, vagy nem tudjuk, mikor melyik „szerepünkbe” bújjunk bele. De vannak sok fejtörést, gyötrődést okozó belső dilemmáink, melyeknek megoldása nemcsak rólunk szól, hanem a környezetünkben élő emberekre, családunkra is kihatással van. Ennek eredményeképpen kialakulhat egy tartós stressz állapot, melyre gyakran a helyzetből való kilépés a jó válasz.

A konfliktusok életünk törvényszerű következményei. Lehetnek jók, termékenyek, egészséges versenyhelyzetet eredményezők, melyeknek jó megoldása előreviszi a kapcsolatokat, fejlesztik az együttműködési készséget, a kreativitást, mindenki számára kielégítően végződnek, pozitív konfliktuskezelési sémákat adnak a későbbiekre vonatkozólag. Ezekre a konfliktusokra személyiségfejlődésünk érdekében is szükségünk van. A konfliktusok nagy része érezhetően a „rossz konfliktus” kategóriájába tartozik (a konfliktus szó is inkább negatív jelentéssel bír a legtöbb embernél). A rossz konfliktus alapja lehet megfélemlítés, diszkrimináció, agresszió, túlérzékenység, személyeskedés, visszafojtott feszültség, lappangó indulat. Az érintett felek úgy érzik, hogy a másik fél frusztrálja őket, veszélyezteti érdekeiket és pozíciójukat, gátolja céljaik elérését.

A konfliktusok leggyakoribb típusai

Kapcsolati konfliktus: erős érzelmek dominálnak, a kommunikáció nehézkes (elbeszélnek egymás mellett, vagy már nem is beszélgetnek), saját nézőpontjukat akarják a másikra erőltetni. Jellemzőek a bántó megnyilatkozások, a téves észlelések a másikról.

    Értékkonfliktus: a szereplők életfelfogásuk, hitrendszerük, politikai nézeteikből fakadóan a gondolatokat és viselkedéseket más kritériumok alapján ítélik meg, az elérendő célokhoz eltérő értékek kapcsolódnak. Ezek a nézetek nehezen befolyásolhatóak.

Érdekkonfliktus: akkor alakul ki, amikor egyik fél saját szükségleteit a másik kárára próbálja kielégíteni, a javakért folytatott versengés vagy a felek ütköző szükségletei, ellentétben álló érdekei váltják ki.

A problémamegoldó stratégia mindegyik fél számára győztes végkimenetelt eredményez, mert olyan megoldására törekednek, amelyben mindkét fél érdekei érvényesülnek. A közösen elfogadott megoldás mellett mindkét fél elkötelezett, egymás mélyebb megismerése, rejtett értékeinek felfedezése pedig stabilizálja, fejleszti a kapcsolatot.

Ha a konfliktus már kialakult, akkor elsősorban “menedzselni” kell. Megelőzni az elmélyülését és a kiterjedését. Feldolgozni, az indokokat kézzelfoghatóvá tenni, a hozzá fűződő érzelmeket leválasztva a mögötte meghúzódó érdekeket átláthatóvá tenni, vagyis ÁTALAKÍTANI JÓ KONFLIKTUSSÁ.

A konfliktuskezelés, megelőzés  módszerei, technikái

  • encounter/találkozás
  • erőszakmentes kommunikáció
  • mediáció, közvetítés,
  • tárgyalás, alkudozás, megegyezés
  • empátia, compassió
  • pozitív humor, önirónia
  • kívülről rátekintés a konfliktus-helyzetre
  • a partner személyének feltétel nélküli elfogadása
  • értelemkeresés, a szenvedéshez való viszony megváltoztatás
  • kiengesztelés, bocsánatkérés
  • megbocsátás, irgalom
  • kölcsönös kiengesztelődés

A KONFLIKTUSOK KERESZTÉNY SZEMLÉLETE

A konfliktus-helyzet elfogadása – felajánlása engesztelésül (magamért, másokért)

Minden konfliktus valamilyen mértékű feszültséggel, stresszel, de fájdalommal, szenvedéssel is együtt jár:

akkor is, ha kompromisszumot kötnek a konfliktus szereplői, hiszen mindketten lemondanak saját szükségleteik, érdekeik, stb. egy részéről, s bár kielégítően megoldották a konfliktust, mégis van veszteség-élményük;

akkor még inkább, ha az alkalmazkodás jegyében az egyik fél teljesen lemond saját igényéről, feladja, s engedi, hogy teljesen a partner akarata, érdeke érvényesüljön. Ilyenkor a legnagyobb a veszteségélmény, sőt vereség, megalázottság élménye van annak, aki alkalmazkodott;

ha elmenekül a konfliktusból, kitér előle, akkor tulajdonképpen a helyzetből lép ki, s ezzel a partnerrel való kapcsolatot veszíti el, de legalább is annak közelségét, bensőségességét, őszinteségét, – s ez is fájdalmas, ez is szomorú;

ha a kényszerítő, vagy agresszív kompromisszumkezelést választja, s van ereje a partnerrel teljesem elfogadtatni a saját akaratát, érdekét, – akkor legalább utólag jelentkezhet lelkiismeret-furdalás, szégyenérzet, esetleg a vesztes és kisemmizett, megalázott partner sajnálata – s ez sem jó érzés, ez is fájdalmas;

talán csak az ötödik, a megegyezésre törekvő konfliktus-megoldás jár a legkisebb szenvedéssel, hiszen a végén mindketten győztesnek, sikeresnek érezhetik magukat, – de ez a leginkább megerőltető, fárasztó, sok türelmet, figyelmet igénylő út, – s ezért terhes megoldás.

Ezeknek a feszültségeknek, fájdalmaknak, szenvedéseknek, vagy csak terheknek az elfogadása és engesztelésként való felajánlása a keresztény konfliktuskezelés sajátos formája lehet.

Kicsit bővebben kell foglalkoznunk azokkal az esetekkel, amikor a konfliktus belátható időn belül megoldhatatlan, vagy annak tűnik. Itt legalább az egyik partner tudatában van a kibékíthetetlen konfliktusnak, ellentétnek, de az is lehet, hogy mindketten, – mégsem lép/nek/ ki a helyzetből, nem menekül/nek/, mert a kapcsolat olyan fontos, értékes, hogy nem mond/anak/ le róla. Ezért akár hosszú távon együtt élnek a konfliktussal, igyekez/nek/ nem foglalkozni vele, ezt nevezték más területen békés egymás mellett élésnek. Ez nem azonos azzal az önáltatással, amikor a partnerek nem vesznek tudomást a meglévő konfliktusról, próbálják elhitetni magunkkal, hogy nincs is konfliktus, esetleg szőnyeg alá söprik azokat. A békés egymás mellett élésben nem láthatatlan a konfliktus, az ellentét, – csak félreteszik. Az ökumenikus törekvésekben szokták emlegetni szent XXIII. János pápa óta: nem az keressük, ami szétválaszt, hanem ami összeköt. S ha két ember között van olyan érték, ami erősen összeköt, akkor azzal a feloldhatatlan ellentétet, a komoly konfliktust is elviselik. A keresztények embereknek ilyen összekötő kapocs a szeretet.

Mindazonáltal ez is fájdalommal, szenvedéssel jár mindkettőjük számára. Megterheli a kapcsolatot, különösen akkor, ha érték-konfliktusról van szó (például világnézeti, hitbeli, erkölcsi felfogásbeli, politikai, stb. különbségről, ellentétről). A felek ezekben az esetekben gyakran az időre bízzák a konfliktus feloldódását, türelmesen várnak rá, – a keresztények inkább a Szentlélekben bíznak, aki majd megvilágosítja mindkettőjüket, vagy legalább az egyiküket. A kezelés része az is, ha kitartóan imádkoznak egymásért: például, ha az egyikük hívő keresztény, a másik vallásilag közömbös, vagy nem hívő, esetleg nem keresztény vallás követője, akkor annak megtéréséért, a  krisztusi hit kegyelméért számára.

Azonban a szenvedés ezekkel az aktivitásokkal nem múlik el. Ezért itt van leginkább tere az engesztelésnek. Az engesztelés sokféle lehet.

  • Az egyik: „testemben kiegészítem azt, ami még hiányzik Krisztus szenvedéséből az ő testének, az Egyháznak a javára.” Tehát engesztelve szenvedek az Egyház javára. Engesztelve szenvedek, mert a Jézus Krisztusiránt megnyilvánuló compassio erre indít.
  • „Örömmel szenvedek értetek” – mondja Szent Pál apostol még az előző ige-mondat elején. Tehát engesztelve felajánlhatom szenvedésemet a konfliktusban érintett partneremért, az ő bűneiért, azért, mert nem engedi hatni magában az Isten meghívó kegyelmét.
  • Végül engesztelhetek magamért, a saját felelősségemért, mindazokért a hibákért, mulasztásokért, amiket a partneremmel szemben elkövettem, s amelyek hozzájárulhattak a konfliktus kialakulásához, a partner álláspontjának, szembenállásának megmerevedéséhez.

A konfliktusok gyakran indulatokat gerjesztenek, s eközben a partnerek sérthetik, egymást, megsebezhetik egymást, megrendíthetik a másik önértékelését, stb. Ez is mind szenvedéssel jár. Egyrészt ezt is felajánlhatják engesztelésül, esetleg éppen a sértő partnerért. Másrészt itt van leginkább szükség megbocsátásra, irgalomra s erre támaszkodó kiengesztelődésre (amit a sértett kezdeményezhet). De lehet, hogy mindketten sérültek, s akkor még inkább a (kölcsönös) kiengesztelődő gesztusokra, valódi belső megbocsájtásra van szükség (az irgalmas Isten megbocsájtását utánozva)

A belső (személyen belüli) konfliktusok ugyancsak fájdalmasak. Itt az egyik rossz út a kivetítés. Ha viszont tudatosítja az adott személy saját belső ellentmondását, a személyisége különböző részei közötti vitát, konfliktust, akkor a kiengesztelődés olyan értelmezése kerülhet előtérbe, ami meglepő, hiszen nem szoktunk így gondolni rá: kiengesztelődik önmagával. Úgy is fogalmazhatunk, hogy megbocsát önmagának, személye egyik  (pozitívnak ítélt ) része a másik (negatívnak ítélt) résznek. Ez pszichológia nyelven azt jelenti, hogy hiteles lesz, őszintén gondol saját magára, közel engedi magához az érzéseit s kapcsolatba lép velük. Ezután már empátiát is érezhet önmag iránt, saját nehézségei, szenvedései iránt. S végül elfogadja, feltétel nélkül, pozitívan elfogadja önmagát, becsüli, sőt nagyra becsüli önmagát. S ha mégis marad önvád, belső ellentmondás, akkor azt felajánlhatja Istennek engesztelésül.

Most visszatérek Pál apostol már idézett fél mondatára: „Örömmel szenvedek értetek”. Talán az öröm szó lep meg sok embert. Lehet örömmel szenvedni? A fájdalom – akár testi, akár lelki kín – inkább szomorúságot, rossz kedvet, elkeseredést, esetleg bosszúságot, haragot, sokkot, tiltakozást, lázadó reakciót  vált ki a szenvedő emberekből. S most mégis azt olvassuk illetve halljuk, hogy „örömmel szenvedek”. Akadhat, aki azt gondolja cinikusan, hogy a levél írója talán mazochista, – hiszen azok élvezik a fájdalmat.

Ennél a témánál hivatkoznom kell Viktor Franklra. Ő úgy vélte, hogy a homo patiens, vagyis a szenvedő ember magasabban áll az értékrendben, mint a homo faber, az alkotó ember.

A pszichológiai, pszichoterápiás irányzatok közül leginkább a Frankl nevéhez fűződő logoterápia és egzisztenciaanalízis jutott közel ahhoz, hogy segítse a szenvedő embert választ találni a Mi célból? kérdésére. Elméleti síkon közelít a szenvedés értelmének témájához, másrészt értelemközpontú pszichoterápiaként konkrét technikákkal facilitálja az értelemfellelés folyamatát.

Kiemelem Frankl következő megjegyzését: „Az akarat szabadságához és az értelem akarásához … a szenvedés értelme társul harmadik oszlopként”.

Frankl megközelítésében nincsen olyan élethelyzet, amely valóban értelmetlen lenne. Ez azt jelenti, hogy „az emberi egzisztencia negatív oldalai, ama tragikus triász, amelyben a szenvedés, a bűn és a halál egybefonódnak, átalakíthatók valami pozitívba, teljesítménybe, csak helyes tartással és beállítódással kell bánni velük”. Az ember tehát megfelelő beállítódást kialakítva képes teljesítményt kovácsolni elkerülhetetlen szenvedéséből. Ez a beállítódás Frankl szemében a megvalósítható értékek közül a legemberibb, a legmagasabb rendű a többi értékkategóriát – az alkotói és élményértékeket – felülmúlva. Az az ember, aki már nem tudja az életét alkotó módon alakítani, mégis tudja uralni azt másképp, azáltal, hogy kialakít egy bizonyos beállítódást a helyzettel szemben: belső szabadságából kifolyólag dönt arról, hogy így vagy úgy viszonyul hozzá. Ez egyfajta belső uralás képessége, amelyben az ember elfogadja, hogy külsődlegesen nem tud alakítani a helyzeten, viszont tudja alakítani saját magát, a hozzáállását.

Elekes Szende pszichológus kutatás végzett a szenvedés gyakorlati értelméről: Leggyakrabban a változás és a megedződés szavak szerepeltek az interjúalanyok válaszaiban. Ezek konkrétan a következők voltak:

  • Pozitív irányú személyiségváltozás
  • Az élet felértékelődése
  • Az értékrend és a prioritások megváltozása
  • Spirituális növekedés
  • A közeli személyek felértékelődése
  • Új célok körvonalazódása
  • Önismeret fejlődése

 

Elekes kutatásában a megkérdezett személyek közül többen válaszolták azt, hogy volt értelme a megtapasztalt szenvedéseknek. A megkérdezett idős személyek életük szenvedéssel teli helyzeteire visszagondolva többen válaszolták azt, hogy volt értelme a megtapasztalt szenvedéseknek. Egy 79 éves férfi a vezeklésben látta a nehézségek értelmét, szerinte a szenvedés „lelki megnyugvást ad, hogy az ember a másoknak okozott gondokat elfelejtse vele”. Ugyanakkor hozzáteszi azt, hogy szenvedés nélkül igazi örömről sem beszélhetünk: „ahhoz, hogy örömünk legyen, kell szenvedni, s ahhoz, hogy az életben örömöt tudjunk átélni, azért szenvedni is kell”. Egy sklerosis multiplexben szenvedő néni pedig határozott igennel válaszolt arra a kérdésre, hogy volt-e, van-e értelme szenvedéseinek: úgy vélte, szenvedéseit felajánlhatja Istennek, amivel mások javát szolgálhatja.

Az utóbbi példákban már előkerült az engesztelés, – bár más szavakkal: vezeklés, illetve felajánlás Istennek mások javára.

Így már érthetőbb az örömmel szenvedés. De hitünk alapja, az evangélium is jó hírt, örömhírt jelent. Vagy még egy bibliai ige: a jókedvű adakozót szereti az Isten. Az adakozás is az engesztelés egyik formája, lemondás javaink egy részéről, ami nem egészen fájdalommentes. De ezt jókedvűen kéne tennünk!

S ha a szenvedés lehet örömteli, jókedvű, akkor az engesztelés is, amely természetes szenvedéssel jár együtt. Itt visszakanyarodok a konfliktusokhoz: a konfliktusoknak meg lehet találni  az értelmét, s ez – többek között – az engesztelés. S ha jól tesszük, akkor lesz az örvendező engesztelés.

Összefoglalom gondolatmenetemet: az elkerülhetetlen mindennapi konfliktusainkat – melyek gyakran megoldhatatlanok – pszichológiai szakkifejezéssel átkeretezhetjük, értelmet találhatunk nekik. A tudatosított fájó, kínzó, megterhelő konfliktusainkat egy belső átkapcsolással engesztelésnek tekinthetjük. Még tovább lépve ezen a nyomvonalon a konfliktusokat felajánlhatjuk Istennek: magunkért vagy másokért, – akár a konfliktusban érintett partnerért is. A vele járó szenvedést pedig hozzácsatolhatjuk Jézus szenvedéséhez, együtt érezve vele, s kiegészítve az övét, hozzájárulhatunk a megváltás művéhez. Ennek a hozzájárulásnak a tudata a szenvedés mélyén, a teljes tehetetlenséget átélve is eltölthet valódi örömmel és hálával.

Ez a konfliktus-kezelő modell csak a mélyen hívő embereknél működhet. A hegyeket mozgató hit segíthet az átkapcsolásban. A hitnek meg kell előznie a konfliktusokat és az engesztelést is.