A nagy bűn

Szerző: Bocsa József SchP. Elhangzott a 3. szombati gyógyító misén 2025. július 19-én

 

A mai elmélkedésünknek ezt a címet adtam: A nagy bűn

A címet is, és a fő mondandóm gondolatait is egy neves angol irodalomtörténésztől veszem, aki egy jótollú író volt. C. S. Lewis 1898-ban született Írországba. Felnőttkori megtérő, jótollú író. 1963-ban halt meg. Magyarra is lefordított könyvének a címe: Keresztény vagyok http://ppek.hu/k149.htm   Könyvében a keresztény hit lényegét mutatja be, azt ami minden keresztény felekezetben azonos.

Azt mondja, ez a bizonyos nagy bűn olyan bűn, amelytől egyetlen ember sem mentes a világon; amelyet a világon mindenki megvet, ha másban látja, s amelyről a keresztények kivételével aligha képzeli bárki is, hogy ő maga bűnös lenne benne. Továbbá azt mondja, minél több van belőle magunkban, annál kevésbé kedveljük másokban. Nincs még egy hiba, amely jobban népszerűtlenné tenné az embert, sem olyan, amelynek a magunk esetében kevésbé lennénk tudatában. S minél több van belőle magunkban, annál kevésbé kedveljük másokban.

Az ember minden bajának a bűn az oka. De nem mindegyik azonos módon választ el Istentől. Ez a bűnök bűne, minden bűn gyökere. Sejtjük-e már, hogy milyen bűnről van szó?

Nevezzük néven: gőg, kevélység, önhittség. A vele szemben álló erényt az alázatosság.

A keresztény tanítómesterek szerint az igazi bűn, a legfőbb rossz: a gőg. Szemérmetlenség, harag, kapzsiság, ittasság és a többi, ehhez képest mind csak apróságok. Az ördög is a gőg miatt lett ördög; a gőg vezet minden más bűnhöz, a gőg az Isten-ellenes lelkiállapot teljessége.

A gőg egyáltalán nem az állati természetünkből fakad. Egyenest a pokolból jön. A gőg szellemi rák: elpusztítja az igazi lehetőségét a szeretetnek, a megelégedésnek, de még a józan észnek is.

Hogyan lehet tesztelni, hogy gőgösek vagyunk-e?

Ha meg akarjuk tudni, hogy mennyire vagyunk gőgösek, válaszoljunk ezekre a kérdésekre. „Mennyire tudom elviselni, ha mások rendreutasítanak, vagy nem akarnak rólam tudomást venni, beavatkoznak a dolgaimba, lekezelnek vagy hencegnek velem szemben?”

Valahányszor úgy találjuk, hogy vallásosságunk jónak tüntet fel bennünket, jobbnak, mint bárki más, akkor úgy hiszem, biztosak lehetünk abban, hogy nem Isten, hanem az ördög van ránk hatással.

Hogy Isten jelenlétében vagyunk-e, annak az az igazi próbája, hogy tudunk-e egészen elfeledkezni magunkról. Ilyenkor az alázatosság tölt el minket. Istennel szemben az alázat a helyes magatartás. Hozzá képest én senki vagyok, ő a minden. De azért ha túl gyakran hangoztatom, hogy én semmi vagyok, az sincs egészen rendjén, mert Isten ott él bennünk. Benne, általa vagyunk azok, akik vagyunk.

Milyen egyéb megnyilvánulási formái vannak gőgnek?

Három megnyilvánulási formáját emelem ki: magunk csodáltatása, dicsőségvágy, hatalomvágy, Istentagadás, ill. az istenfogalom eltorzítása

• Dicsőségvágy: Mi kényszerít egy politikai vezetőt vagy egy egész nemzetet, hogy folyton egyre többet és többet követeljen? A gőg. Nemcsak egyes emberekre lehet ez jellemző, főleg a politikusokra, hanem egész nemzeteket is eluralhat, gondoljunk csak a franciákra jellemző és maguk által is hangoztatott gloir-ra! Az angolok talán nem hangoztatják annyira, inkább másokra mutogatnak, pl. a németekre, de az igazi fajelmélet, a mások felett állás, az uralkodó faj elméletének a kidolgozói éppen az angolok. – Ezt már nem a szerző mondja, hanem én mondom.
• Hatalomvágy A hatalom az, amit a gőg igazán élvez: semmi sem kelti annyira az emberben a másokkal szembeni felsőbbrendűség érzetét, mint ha képes azokat játék katonák módjára mozgatni. Kicsiben, családban is látszik ez: a férj, vagy éppen az asszony, mindenkit maga körül pörget, mindenki őt kell, hogy szolgálja.
• Istentagadás, ill. az istenfogalom eltorzítása: Amíg gőgösek vagyunk, nem ismerhetjük meg Istent. A gőgös ember mindig csak lefelé néz az emberekre és a dolgokra; s természetesen amíg csak lefelé néz, nem láthatja azt, ami fölötte van. A gőg, ha vallásos köntösbe öltözik, képmutatást eredményez, és az istenfogalom eltorzítását. A gőgös ember azt képzeli, hogy Isten olyan isten, aki őt különbnek tartja a többi halandónál, pedig Isten mindenkit egyaránt szeret – ha nem is azonos mértékben. Mondott Jézus kemény szavakat? Kikkel szemben, kikről mondta?

Milyen a gőg természete, mi a gőg lényege?

• A gőg szembenállás, természetéből eredően vetélkedésre késztet, ezért soha nincs vége. Ha gőgös vagyok, és akad a világon akár egyetlen ember, aki hatalmasabb, gazdagabb vagy okosabb, mint én – az vetélytársam lesz és ellenségem. Szerzőnk így fogalmaz: a gőg lényegileg természetéből eredően jelent szembenállást, míg a többi bűn, hogy úgy mondjam, csak véletlenül. Egy másik figyelemre méltó kijelentése: Ugyanannak a szakmának két képviselője soha sincs egy véleményen. A magyar közmondás szerint: két dudás nem fér meg egy csárdában.
• A gőg mások felett állás: Az összehasonlítás az, ami gőgössé tesz bennünket; annak az öröme, hogy a többi fölött állunk. A gőgös embernek nem telik öröme abban, ha van valamije, csak akkor, ha többje van, mint a szomszédjának. Az emberek arra büszkék, hogy gazdagabbak, okosabbak, jobb külsejűek, mint mások. Mihelyt megszűnt a szembenállás, a vetélkedés lehetősége, a gőg is eltűnik. Legalábbis ott, abban a helyzetben. – Majd előbukkan egy más helyzetben, más formában úgy, hogy ahogy éppen nem is számítunk rá.
• A kapzsiság mögött is a gőg áll. Csaknem mindaz a rossz a világon, amelyet az emberek a kapzsiságnak vagy az önzésnek tulajdonítanak, valójában sokkal inkább a gőg következményei. A gőg az, amiért a gazdag gazdagabb akar lenni, mint más gazdag ember.

Miért olyan veszélyes a gőg?

Volt már eddig is szó róla, de itt egy csokorba szedem ezeket a veszélyeket, káros megnyilvánulásokat.

• Nyomorúságot okoz. A gőg a fő oka annak a nyomorúságnak, amely a világon minden népben, minden családban megtalálható.
• Szembe állít másokkal. Más bűnök néha még össze is hozzák az embereket; jó cimboraságot, tréfálkozást, szívélyességet tapasztalhatunk iszákos vagy erkölcstelen emberek körében. De a gőg mindig ellenségességet jelent, a gőg maga az ellenségesség. Méghozzá nemcsak ember és ember között, de Istennel szemben is.
• Mindennél ravaszabb és veszélyesebb. A többi, kevésbé rossz bűn, az állati természetünkön át működő ördögtől származik. A gőg azonban egyáltalán nem az állati természetünkből fakad. Egyenest a pokolból jön. Tisztán szellemi: tehát sokkal ravaszabb és veszélyesebb.
• Be tudja csempészni magát vallásos életünk kellős közepébe. Hogy lehet az, hogy olyan emberek, akiket nyilvánvalóan majd szétvet a gőg, azt mondják, hogy hisznek Istenben és nagyon vallásosnak képzelik magukat? Ezek az emberek valójában egy képzeletbeli Istent imádnak. Elméletileg elismerik, hogy ennek a fantom Istennek a jelenlétében a semmivel egyenlők, de valójában mindig is azt képzelik, hogy ez az Isten mennyire megfelelőnek tartja őket, s mennyivel jobbnak tartja őket, mint a közönséges embereket: vagyis egy fillér értékű képzelt alázatot mutatnak iránta, és milliónyi értékű gőgöt embertársaikkal szemben.
• A gőg által az ördög hajlandó még kisebb hibákból is meggyógyítani, csak hogy növelje bennünk a gőgöt. A tanárok gyakran hivatkoznak egy fiú büszkeségére, vagy ahogy mondják, önérzetére, mikor azt akarják, hogy tisztességesen viselkedjék. Például ilyen formában: „Ez nem méltó hozzád”. Sok ember felülkerekedett már a gyávaságán, élvezetvágyán vagy rossz hangulatán azáltal, hogy megtanulta, ezek méltóságán aluli dolgok – vagyis a gőg által. Az ördög tökéletesen elégedett, nevet rajtunk, ha azt látja, hogy szemérmesek, bátrak, fegyelmezettek vagyunk, miközben belénk ültette a gőg zsarnokságát, éppúgy, mint ahogy elégedetten nézné, hogy meggyógyultak a fagyás okozta sebeink, viszont ugyanakkor rákot okozhatna nekünk.
• Valami hasonló történik egyébként – ezt én fűzöm hozzá – az okkult gyógyításoknál is. Lehet, hogy bizonyos betegségek eltűnnek – modjuk egy boszorkány általi rontás levételnél, vagy a reiki által, de jön helyükbe egyéb és sokkal súlyosabb.

A gőghöz hasonló, de annál sokkal kisebb rosszak

A dicséret miatti öröm, büszkeség, hiúság, kapzsiság.

• A dicséret alkalmával érzett öröm nem gőg. Az a gyermek, akit feladata jó elvégzéséért dicséretképpen vállon veregetnek, az az asszony, akit férje dicsér a szépségéért, vagy az a megmentett lélek, akinek Krisztus így szól: „Jól van”, mind örül és elégedett. S így is kell, hogy legyen. Ugyanis ilyenkor az öröm oka nem bennünk magunkban rejlik, hanem abban a tényben, hogy megnyertük a tetszését valakinek, akinek (nagyon helyesen) tetszeni is akartunk. Teljesen rendjén való, sőt kívánatos, ha az asszony tetszeni akar a férjének, jó, ha a gyermekek tetszeni akarnak a szüleiknek. A probléma akkor kezdődik, amikor arról a gondolatról, hogy „elnyertem tetszését, minden rendben van”, áttérünk arra, hogy „milyen nagyszerű valaki vagyok, hogy ezt megtettem”. Ha már csak magunknak örülünk, és egyáltalán nem törődünk a dicsérettel, akkor eljutottunk a mélypontra. És fordítva is igaz: Ha bármit is szeretünk és csodálunk saját magunkon kívül, az egy lépéssel távolabb visz bennünket a teljes szellemi romlástól; bár addig sosem leszünk egészen rendben, amíg bármit is jobban szeretünk és csodálunk, mint Istent.
• Büszkeség. A „büszke valamire” kifejezés igen gyakran annyit jelent, hogy „őszinte csodálattal van valami iránt”. Az ilyen csodálat nagyon távol áll a bűntől. A csodálat, valamilyen teljesítmény vagy szépség szemlélete és ennek a kifejezése, kiemel önmagunkból. Nem mindegy persze, hogy mit csodál az ember, kinek a képét teszi ki a falra, milyen zene ragadja magával, miért lelkesedik.
• Hiúság. A hiúság is lehet a gőgnek egy fajtája, amely azonban legtöbbször csak a felszínen mutatkozik, valójában nem akkora rossz. A hiú ember egyre több dicséretre, tetszésnyilvánításra, csodálatra vágyik, és mindig azt keresi. Ez ugyan hiba, de gyerekes, sőt (furcsa módon) még megalázkodó hiba is. Azt jelzi, hogy még nem teljesen teltünk el a magunk csodálatával. Értékeljük a többi embert annyira, hogy igényeljük az irántunk megnyilvánuló figyelmüket. Valójában tehát még emberek maradtunk. Az igazi, sötét, ördögi gőg akkor üti fel a fejét, amikor annyira lenézzük a többi embert, hogy nem törődünk a véleményükkel. Az más, amikor azért nem érdekel minket mások véleménye, mert nem az a fontos számunkra, hogy az emberek mit gondolnak rólunk, hanem az, hogy Isten mit gondol. Egyenesek kötelességünk is, hogy ne törődjünk mások véleményével, ha azt helyes okból tesszük: nevezetesen, mivel összehasonlíthatatlanul többet törődünk azzal, hogy Isten mit gondol rólunk. Minél inkább el vagyunk ragadtatva magunktól és minél kevésbé a dicsérettől, annál rosszabbá válunk.
• A kapzsiság is hasonló a gőghöz, de valójában nem az. A kapzsiság vetélkedésre kényszeríthet embereket, ha nem jut elég a javakból mindannyiuknak; de a gőgös ember, még ha többet is kapott, mint amennyit esetleg akart, megpróbál még többet kapni, szerezni hogy befolyását hangsúlyozza. A kapzsiság biztosan arra készteti az embert, hogy pénzt szerezzen, mondjuk egy jobb ház, egy kellemesebb nyaralás vagy éppen a jobb ételek, italok kedvéért. De csak egy bizonyos mértékig. A gőgös ember pénz utáni étvágya kielégíthetetlen, mert a pénzzel mások fölé akar kerekedni.

Isten miért tiltja a gőgöt?

Nem szabad azt gondolnunk, hogy Isten azért tiltja a gőgöt, mert sérti Őt, vagy hogy az alázatosságot saját méltósága miatt követeli meg, mintha Isten Maga volna büszke.

Ő a legkevésbé sem törődik saját méltóságával. A legjobbat akarja nekünk. De tudja, hogy Nálánál nincs jobb. Ezért azt akarja, hogy megismerjük Őt. Nekünk akarja adni Magát. Ő és mi két olyan pólust képezünk, hogy ha bármilyen kapcsolatba akarunk kerülni Vele, akkor valóban alázatosak leszünk, méghozzá nagy-nagy örömmel, és hallatlan megkönnyebbülést fogunk érezni, hogy egyszerre megszabadulunk saját méltóságunkkal kapcsolatban mindattól a sok ostoba értelmetlenségtől, ami egész életünkben nyugtalanná és boldogtalanná tett bennünket.

Ő azért igyekszik alázatossá tenni minket, hogy ezt az állapotot lehetővé tegye: megpróbálja levenni rólunk azt a sok ostoba, csúnya jelmezt, amelyet mindnyájan magunkra aggatunk, s amelyekben kis hülyék módjára tetszelgünk.

Milyen egy igazán alázatos ember? Ne képzeljük azt, hogy ha egy igazán alázatos emberrel találkozunk, akkor olyan valaki áll előttünk, akit a legtöbb ember manapság „alázatosnak” nevez. Nem lesz kenetteljes, hízelgő valaki, vagy olyan, aki folyton csak azt hajtogatja, hogy ő természetesen senki.

Valószínűleg csak azt fogjuk gondolni róla, hogy jókedvű, intelligens ember, akit úgy látszik, igazán érdekel, amit mi mondtunk neki. Az ilyen ember oda tud figyelni a másikra.

Ha pedig nem tetszik nekünk, az csak azért lesz, mert egy kissé irigykedünk mindazokra, akik ilyen könnyedén tudják az életet élvezni. – Ez a szerzőnk fogalmazása. Én inkább azt mondanám az élet élvezése helyett, hogy harmóniában vannak önmagukkal, Istennel és a világgal.

Befejezésül még két kérdés. Ezeket a szerzőnk már nem teszi fel, én próbáltam a témát tovább gondolni.

1)Hogyan viszonyuljunk a nyilvánvalóan durván gőgös emberekhez? Amennyiben lehetőségünk van rá, messziről kerüljük el az ilyeneket, ne legyünk szoros kapcsolatban velük. De amennyiben ezt nem tehetjük úgy a részükről jövő megaláztatásokat fogadjuk el, viseljük el saját gőgünktől való szabadulásra és alázatban való növekedésre. Azt azonban ne engedjük, hogy a tőlük felénk áradó leuraló viselkedés elnyomja isteni énünket. Ha emberi énünkből, régi emberünkből lecsiszolódnak érdességek, az jó. De isteni énünket, szabadságunkat próbáljuk megőrizni. Húzzuk meg saját határainkat, maradjunk az Istenhez való hasonlóságunk tudatában.

2) Mit kezdjünk a magunkban rejtőzködő gőggel?

Szerzőnk erről sem szól. Mi viszont tudjuk, hogy a gőgnek, a gőg szellemiségének ellene is lehet mondani. Jézus nevében ellene mondok a gőg, a kevélység, az önhittség, a makacsság szellemiségének és a gőgöt oly sokféle módon belénk plántálni akaró gonosz lelkeknek.

És kérhetjük is az alázatosság lelkületét, főleg Jézustól, aki Isten létére kiüresítette önmagát, és hozzánk, emberekhez lett hasonló mindenben, a bűnt kivéve.

És kérhetjük a Szűzanyát, az Úr alázatos szolgálóleányát, aki a Magnificatban a legmélyebb tanítást adja nekünk a gőgről és az alázatról. Szűzanyám, kérlek tégy engem hasonlóvá önmgadhoz, az Úr alázatos szogálójához, és a Te Szent Fiadhoz, a mi Urunkhoz, Jézus Krisztushoz! Ámen.