P. Kercza Asztrik OFM, Dobogókő 2015-02-15

Azért írtam ezt a verset, mert a pilisi kataklizma felelevenítette benne a Világ Királynője engesztelő kápolnával kapcsolatos el nem évülő isteni rendelést, aminek elmulasztása már egyszer világégéssel fenyegetett és íme, most ismét egyre égetőbb a mennyek országának engesztelésre felszólító szózata és benne a kápolna építése. Az engeszteléssel el lehet kerülni a véráldozatot!

Az itt elhangzott Szentbeszéd és egy rövid fohász:

 Hallgassuk meg:

 

Pilisbe szállt a Kerubim, jég-pallossal küldetve.

A középre állt, erdők-mezők, Mária-utak metszetébe.

Tekintetét égbe döfte, a Napba nézett, mielőtt suhint:

De nem látott se tervet se képet – megint.

Képtelen, szent állapotba hűlt az izzó kerub – markában a faggyal.

Jól értette Királyát, s igazát? Várta Ura szavát,

szózatát, parancsát készen: harcra daccal.

A fennkölt Nap fényes-szigora mandátumba adta:

„Ott, a Pilisben egy kalickában –a világ éjében– kápolna álljon,

s belőle szent köszönet, illatos könny s fehér hála-galamb szálljon!

Ég-, föld Királyné Asszonya, egész világra vigyázzon!”

De sem kalicka, sem kápolna, szentségház vagy harangláb

engedelmesen nem rejti a Szentlélek malasztját.

A Víz-angyal erdőt került, s hogy meggyőződjön leült.

Mert tűvé tett lankát, dombot, házat,

hogy lássa az elrendelt Szentegyházat.

S nem látott ő se, mint szolgatárs-őse

Uráért dobogó, felszentelt szívet-keblet, felelőset.

A kristályszellem-lényt, szörnyű részvét facsarta.

Átváltozott színében, királykék lett jég-pallosa,

vértje, pajzsa, diadémja, lába, haja, arca.

Kérdezte volna, ha nem tudná: „Mivégre pusztítson a faggyal?”:

„Víz többé nem mossa el az embert s a föld színét!” – szólt a Szó, az Őserő.

A Háromarcú Úr egyetértett, így lett, mit az ember érlelt:

Fagyra fagy, hívségre hő, igaznak béke és áldás,

dicsvágyra ellenállás: letarolt, koronafosztott erdő.

 „A pilisi erdők fölött –szólt az Ős-Szó– lassan húzd el pallosod!”

Az Aqua-kerub szót fogadott.

Ám, ’hogy mozdult jeges rúdja, jégcsap kardja,

a kozmikus súlynak: a haragnak ellentartott.

Pontosan vonta, emelte karját,

s a házakat megvédte – bennük a haragvás okát.

Művében fény járt, alatta zúzmara–dér–hófúvás,

nyomában ropogás, reccsenés,

s ki nem volt ott: szerencsés.

Később jöttem én is, hogy az angyal távozott:

A fákról leszedtek mázsaszám ágat, gallyat, háncsot.

Ott áll a nyúzott erdő, a lenyugvó nap vérbe mártja a csonkolt koronát.

Mint roncsolt, piros fogvájók merednek a dicstelen pilisi fák.

Vajon emlékeznek-e egykor a mátrai, nyírségi, őrségi lombkoronák,

hogy mi végre használta a pilisi kerubim, az Úr adventjében,

kettőezer tizennégyben, négyszáz méter alacsonyan az irgalom pallosát?