P. Kercza Asztrik OFM, Dobogókő 2015-02-15
Azért írtam ezt a verset, mert a pilisi kataklizma felelevenítette benne a Világ Királynője engesztelő kápolnával kapcsolatos el nem évülő isteni rendelést, aminek elmulasztása már egyszer világégéssel fenyegetett és íme, most ismét egyre égetőbb a mennyek országának engesztelésre felszólító szózata és benne a kápolna építése. Az engeszteléssel el lehet kerülni a véráldozatot!
Az itt elhangzott Szentbeszéd és egy rövid fohász:
Hallgassuk meg:
Pilisbe szállt a Kerubim, jég-pallossal küldetve.
A középre állt, erdők-mezők, Mária-utak metszetébe.
Tekintetét égbe döfte, a Napba nézett, mielőtt suhint:
De nem látott se tervet se képet – megint.
Képtelen, szent állapotba hűlt az izzó kerub – markában a faggyal.
Jól értette Királyát, s igazát? Várta Ura szavát,
szózatát, parancsát készen: harcra daccal.
A fennkölt Nap fényes-szigora mandátumba adta:
„Ott, a Pilisben egy kalickában –a világ éjében– kápolna álljon,
s belőle szent köszönet, illatos könny s fehér hála-galamb szálljon!
Ég-, föld Királyné Asszonya, egész világra vigyázzon!”
De sem kalicka, sem kápolna, szentségház vagy harangláb
engedelmesen nem rejti a Szentlélek malasztját.
A Víz-angyal erdőt került, s hogy meggyőződjön leült.
Mert tűvé tett lankát, dombot, házat,
hogy lássa az elrendelt Szentegyházat.
S nem látott ő se, mint szolgatárs-őse
Uráért dobogó, felszentelt szívet-keblet, felelőset.
A kristályszellem-lényt, szörnyű részvét facsarta.
Átváltozott színében, királykék lett jég-pallosa,
vértje, pajzsa, diadémja, lába, haja, arca.
Kérdezte volna, ha nem tudná: „Mivégre pusztítson a faggyal?”:
„Víz többé nem mossa el az embert s a föld színét!” – szólt a Szó, az Őserő.
A Háromarcú Úr egyetértett, így lett, mit az ember érlelt:
Fagyra fagy, hívségre hő, igaznak béke és áldás,
dicsvágyra ellenállás: letarolt, koronafosztott erdő.
„A pilisi erdők fölött –szólt az Ős-Szó– lassan húzd el pallosod!”
Az Aqua-kerub szót fogadott.
Ám, ’hogy mozdult jeges rúdja, jégcsap kardja,
a kozmikus súlynak: a haragnak ellentartott.
Pontosan vonta, emelte karját,
s a házakat megvédte – bennük a haragvás okát.
Művében fény járt, alatta zúzmara–dér–hófúvás,
nyomában ropogás, reccsenés,
s ki nem volt ott: szerencsés.
Később jöttem én is, hogy az angyal távozott:
A fákról leszedtek mázsaszám ágat, gallyat, háncsot.
Ott áll a nyúzott erdő, a lenyugvó nap vérbe mártja a csonkolt koronát.
Mint roncsolt, piros fogvájók merednek a dicstelen pilisi fák.
Vajon emlékeznek-e egykor a mátrai, nyírségi, őrségi lombkoronák,
hogy mi végre használta a pilisi kerubim, az Úr adventjében,
kettőezer tizennégyben, négyszáz méter alacsonyan az irgalom pallosát?