Alázat, engedelmesség

Bocsa József atya elmélkedése a Szent Anna-Réten 2024 március első szombatján

Elöljáróban csak annyit szeretnék mondani, hogy kemény kijelentések fognak elhangozni ebben a beszédben, de nem személyek ellen akarok szólni, hanem magatartásformák ellen.

Sokan vannak itt olyanok, akik régóta járnak ide az elsőszombati engesztelésekre. De hál’ Istennek sok új arcot is látok. Ezért szeretnék alapvető lelkiéleti témáról beszélni, és ha azt akarom, hogy érthető legyen, akkor a szó legszorosabb értelmében Ádámnál és Évánál kell kezdenem, de szeretnék eljutni – és nem túl hosszú úton – napjainkig. De egy kis türelmet is kérek, mert 5 perc alatt nem lehet ilyen hosszú utat bejárni.

A témánk: alázat és engedelmesség

Az a keresztény élet alapja, hogy tud-e az ember elsősorban az Istennel való kapcsolatában alázatban és engedelmességben élni. De látni fogjuk, nem pusztán az Istennel való kapcsolatunkról van szó, hanem az embereken keresztüli, az Egyházon keresztüli istenkapcsolatról is.

Az alázat és az engedelmesség hiánya a legnagyobb probléma az engesztelők között is, és az ehhez a kápolnához való viszonyulásokban is.

Az alázat és az engedelmesség ellentéte a kevélység, és az engedetlenség.

Isten nem robotokat teremtett, mint ahogy napjainkban már látjuk, hogy ilyenné akarják átformálni az emberiséget, hanem mind első teremtményeit, az angyalokat, mind pedig az embert a saját képmására teremtette, ami elsősorban azt jelenti, hogy értelmet és szabad akaratot adott nekik. Ebben benne van annak a lehetősége is, hogy mind az ember, mind pedig az angyal el is utasíthatja Istent, szembeszegülhet az ő akaratával, törvényeivel, parancsaival.

Ahogyan ez meg is történt az első bukott angyal, Lucifer esetében. Neve azt jelenti, hogy fényhordozó. Az angyalok legszebbike volt, mégis abban a csodálatos fényben, amiben őt részesítette Isten, árnyék keletkezett. A gőg, az öntetszelgés árnyéka megérinette a lelkét. Képes lett volna ezt elhessegetni magától abban a kegyelmi állapotban, amelyben része volt megteremtése után, de ő magába rejtette, őrizgette és táplálta, végül ez a gőg egész lelkét birtokba vette, önmagát kezdte isteníteni, elutasította Istent, a Teremtőjét, aki olyan szépnek teremtette őt.

Hasonló volt ehhez Éva bűnbeesése. Szép volt ő is, a paradicsom királynéja és ugyan nem magától, hanem a kígyó kísértésére áthágta az egyetlen parancsot, amit Isten neki és Ádámnak adott.

Lucifer bűnében, és az első emberpár bűnében is ott volt a gőg és az engedetlenség. Mind az angyalok, mind az ember bűne a gőggel és az engedetlenséggel kezdődött.

Miért rossz az engedetlenség?  Azért, mert Isten minden parancsa jó. Isten azonos a saját akaratával, parancsai az ő akaratának, az általa alkotott törvényeknek a kifejeződései. Az engedetlenség Istennel való szembefordulás, tőle valló elfordulás, ez csak a rosszhoz vezethet. Rossz, mert a lelket az engedetlenség állapotába juttatja, amelyben aztán működhet a sátán.

Mivel kísértette meg a sátán Évát?

Az egyik 20. századi olasz misztikus, Valtorta Mária szereint (10 vaskos kötetben jelentek meg magyarul is az evangéliumról szóló látomásai. A Szent István Társulat terjesztette. De már nem kapható. Viszont tematikus válogatások találhatók belőle a Pázmány Péter elektronikus könyvtárban a Valtorta címszó alatt. Felhívjuk még a figyelmet egy neves olasz mariológus írására – Roschini, Gabriele M.: A Szűzanya Valtorta Mária írásaiban. A Pázmány Péter elektronikus könyvtárban 481-es számon szerepel). a kígyó képébe bújt gonosz ilyesféléket mondott neki. Azt hiszitek, királyok vagytok? Annyira se vagytok szabadok, mint a vadállat.

Azoknak meg van engedve, hogy igazi szeretettel szeressék egymást. Nektek nincs! Annak meg van engedve, hogy teremtő legyen, mint Isten. Az állat utódokat fog nemzeni és örömmel látja majd családja szaporodását. Ti nem! Tőletek megtagadta ezt az örömet.

A gonosz megérintette Évát, testét és szemeit. Érintése mérgező volt, korábban nem létező reflexeket és gondolatokat váltott ki benne. A gonosszal való szóbaállás révén Évában felébredt mindaz, ami testében addig csak lappangott. A nőből nőstény lett, aki – szívében a sátáni tudás kovászával – ment megrontani Ádámot.

Ha az Atyához kiáltott volna, meggyógyult volna. Atyám, betegségbe estem. A kígyó megsimogatott, és érintése nyugtalanságot oltott belém. És az Atya a kígyó iránt utálatot oltott volna belé, hasonlóan ahhoz, amikor emberek betegségből kigyógyulnak, ösztönszerűen óvakodnak a betegséget kiváltó helyektől, körülményektől, kórokozóktól. De ő nem így cselekedett. Engedetlenné vált, ezáltal a sátán karmai közé került, és oda rántotta Ádámot is.

És most ugorjunk egy nagyot. Nézzük meg, hogy hogyan viselkedett Szűzanya, a második Éva!

Éva engedetlen volt, a Szűzanya engedelmeskedett minden elképzelhető módon.

Isten még kislány korában azt kérte tőle, legyen szűz, Ő engedelmeskedett.

Azután azt kérte tőle, legyen hitves. Engedelmeskedett, és a házasságot a tisztaságnak arra a fokára emelte, amilyen Isten elgondolásában volt eredetileg, amikor megteremtette az első emberpárt.

Azután Isten azt kérte tőle, hogy legyen anya, de a férfi közreműködése nélkül. Ő bár tudta, hogy ebből rengeteg probléma adódik, benne van ebben az engedelmességben akár a házasságtörés vádja és a megközvezés veszélye is, és szeretett hitvesének a szenvedése. De Ő engedelmeskedett.

Éva az élvezetet, a diadalt, a szabadságot akarta. A Szűzanya elfogadta a fájdalmat, a megsemmisülést, a szolgaságot. “Íme az Úr szolgáló leánya, legyen nekem a Te igéd szerint” –  a Te akaratod szerint.

A Szűzanya Istenre bízta magát, de nemcsak a szűzi foganás miatt, hanem abban is, hogy ne saját maga, hanem Isten védelmezze meg becsületét, vigasztalja meg jegyesét, tegye őt magát képessé arra, hogy Józsefet is eljuttassa a fölmagasztosult hitvestársi állapotba, és magukból olyan embereket formáljon, akik visszaadják a férfinak és a nőnek az elvesztett méltóságot.

A Szűzanya „Igen”-t mondott Istennek. Ez az „igen” semmissé tette a „nem”-et, amit Éva mondott ki Isten parancsa ellen. „Igen, Uram, ahogy Te akarod! Azt ismerem meg, amit Te akarsz. Úgy élek majd, ahogy Te akarod. Örvendezek, ha Te akarod. Szenvedek, ami miatt Te akarod.

Az alázat, az igazi engedelmesség és a szűzi élet ismeretlen volt a földön a Szűzanya előtt.

Azóta, az Ő szűzi anyasága, az Ő engedelmessége, és Szentfia az engedelmessége, mindhalálig való engedelmessége által, honossá váltak ezek a földi világban: az alázat, az engedelmesség, a tisztaság, a szűzi élet. Azóta sok példája van a szűzi, de mégsem terméketlen, hanem nagyonis termékeny életnek, a mélységes istenszeretetnek, az Istennek való feltétlen engedelmességnek.

Mind az alázat, mind az engedelmesség további elmélkedést kíván, amelyek nem férnek bele ennek a beszédnek a kereteibe. Az alázatról szóló elmélkedésem ott olvasható a honlapomon, amely most az ökumenikus imahéten hangzott el. Belinkelve ott található az engesztelok.hu oldalon is. Az alázatnak csak a lényegét nevezem itt meg. Az nem más mint az Igazság újtán való járás, a Jézus útján való járás, az Istennek, az Atyának való engedelmesség. Tehát az alázat és az engedelmesség valójában ugyanaz: az Isten útján való járás, Neki való engedelmesség.

Itt meg is állhatnánk, befejezhetnénk, mert kerek egész, amit elmondtam. De az alázatról és az engedelmességről, mint a lelki élet alapjairól szeretnék most még néhány gondolatot elmondani e kápolna megépülésére és használatára vonatkoztatva.

Talán mindenki előtt ismert, hogy az engesztelő kápolna gondolata itt a Szent Anna-Réten Mária Natália nővér nevéhez fűződik.

A róla, az ő életéről, és a neki adott kinyilatkoztatásokról szóló könyv most került fel néhány napja újból az engesztelok.hu oldalra. Ezt a könyvet először Amerikában adták ki. A nővértől személyesen hallottam, hogy ennek a könyvnek a tartalma tőle származik. A róla szóló egyéb könyvekről ez korántsem mondható el. Ennek alapján kértem évekkel ezelőtt imprimáturt Erdő Péter bíboros úrtól erre a könyvre. Azt a választ kaptam tőle, hogy ez most nem aktuális.

A kápolnaépítés gondolata a II. Világháború idején fogalmazódott meg, amikor Magyarország még nem csatlakozott a háborúhoz.

A csatlakozás után, miután már érezte mindenki a háború borzalmait a saját bőrén, 1944 végén letették végre az alapkövet, ahogy akkor fogalmazták, elvégezték az első kapavágást. De akkor már késő volt. A szovjet hadsereg hamarosan körülzárta Budapestet. Majd a háború után két évvel újra próbálkoztak. Ez Mindszenty József bíboros nevéhez fűződik. De akkor már elkezdődött az egyházüldözés.

Két különböző terv volt, kikérték a tervről a nővér véleményét. Ő adott egy leírást, aminek az alapján az építész elkészítette a részletes terveket. Azóta ezeket a mai építészeti szoftverekkel is láthatóvá tették, és éppen ezzel agitáltak itt e kápolna ellen, és teszik megépülése óta is.

Csakhogy itt jön szóba, és kerül előtérbe az engedelmesség és az alázat.

Ha akkor, annak idején megépülhetett volna a kápolna olyan lehetett volna, amilyennek akkor tervezték, és amire Natália nővér is rábólintott – bár tegyük hozzá, hogy akkor két év távlatából is két különböző terv született.

Mostanra jött el az ideje, hogy megépüljön ez a kicsinyke kápolna itt, amiben, ami körül most itt vagyunk. 80 év különbség. Azóta a világ is, az egyház is óriásit változott – egyik sem az előnyére. A világ a feje tetejére állt, a bomlás, a korszakvég egyértelmű jelei látszanak rajta. Az egyház is szétesőben. Minden jel arra mutat, hogy a Római Katolikus egyház is – ha nem a teljes lerombolása történik, jobbik esetben is a keleti egyház mintájára formálódik át, vagy teljesen protestantizálódik, sőt még azon is túl megy, ahogy a németek akarják.

De, bármennyire is látszanak a bomlás, a bomlasztás jelei, létezik még az érvényes papszentelés, püspök szentelés, létezik még az egyházi rend szentségének érvényes kiszolgáltatása, vannak még egyházmegyék élükön főpásztorokkal, püspökökkel vagy érsekekkel. Létezik még a területi felelősség, van még egyházi fennhatóság, illetékesség, érvényes még az egyháznak való engedelmesség törvénye, amely a Krisztusig visszavezethető generációról generációra átadott szentelésen, annak jogfolytonosságán alapszik – legalábbis a keleti és a nyugati, Római Katolikus ill. Görög Katolikus egyházban.

Namármost, ha ennek az egyházmegyének a főpásztora, itt, ahol most vagyunk (aki mellesleg, vagy nem mellesleg a legmagasabb egyházi méltósággal is rendelkezik itt Magyarországon) úgy látta jónak, hogy ez a kápolna épüljön itt, akkor ennek a kápolnának a bolykottálása, az ide való járás elleni uszítás, a főpásztor, a kápolna és az ide járók rossz hírének a keltése bizony durva engedetlenséget jelent és az alázat teljes hiányát. Engedetlenséget, gőgöt, felfuvalkodottságot jelent.

És minek nevezzük azt, amikor e káplna egyik fő szorgalmazójának, a helyi polgármesternek azt mondja valaki, hogy „el fogsz kárhozni, mert nem a Natália nővér féle kápolna épült fel?”

Kérdezem én, vajon kik járnak a kárhozat, a gőg és az engedetlenség útján? Azok, akik a mai lehetőségekhez mért, de azért mégis engesztelő kápolnát építettek itt Szűzanyának, a Világ Győzelmes Királynőjének szentelve, vagy azok, akik ilyeneket mondanak az építtetőkre, akik arra szólítanak fel, hogy ne tegyük be a lábunkat ebbe a kápolnába, bolykottáljuk ezt a kápolnát, és mindenféle cimkéket akasztgatnak az ide járókra?

Isten azt kérte annak idején az egyháztól, hogy kápolnát építsenek itt ezen a helyen, engesztelő kápolnát a Szűzanyának. Az egyház kicsit megkésve ugyan, de megépítette most 80 év múltán ezt a kápolnát, de nem olyannak, mint az Natália nővérnek adott látomásokban szerepel. Joga volt erre a püspöknek? Kétségtelen. a feltételezett kinyilatkoztatásokkal szemben mindig elsőbbséget élvez a gyóntató vagy lelkivezető, vagy a püspök utasítása.

A hőbörgőknek, fanyalgóknak, lázítóknak nincs semmi jogalapja hogy cselekedeteiket igazolják. Nemcsak maguk járnak a kárhozat útján, hanem akadályozzák Magyarország engesztelő hivatásának a kibontakozását is, rombolják az engesztelők közötti egységet, fokozva a körülöttünk lévő zűrzavart, az ellenség malmára hajtva a vizet.

Hogy miért bűnös magatartás ez, szeretném még precízebben megfogalmazni. De ez már az egész gondolatsornak a vége lesz. A befejezés következik.

Az angyalok és az első emberpár gőgjéről, engedetlenségéről indítottuk gondolatsorunkat. Ennek a gőgnek, engedetlenségnek egy speciális területe az Istentől jövő valós vagy vélt kinyilatkoztatásokhoz való viszonyulás: azok elfogadása vagy elutasítása. Az azoknak való engedelmesség, vagy azok figyelmen kívül hagyása – akár a velük ellentétes cselekvés. Vagyis hol húzódnak a határok. Ki az, aki engedelmességgel tartozik, és kinek?

Sok nagy szent életéből ismerős az, hogy, ha Jézus, vagy a Szűzanya szól is hozzájuk, a legalapvetőbb, amit mondanak nekik, hogy „én ezt mondom, de ha a lelkiveteződ, vagy elöljáród mást mond, mást parancsol, engedelmeskedj neki!”

A látomásokkal különösen is vigyázni kell, mert azok jöhetnek nemcsak Istentől, hanem a gonosz lelkektől is, és lehetnek a látnok megüzenetelt gondolatai is.

Ezt a kérdést tárgyalja egy spanyol ördögűző magyarra is lefordított alapkönyve: José Antonio Fortea: Az ördögűző kézikönyve. Vizsgálja pl. azt a kérdést, hogy előidézhet-e a démon hamis látomást misztikusoknál? (49. kérdés 54. old.) Ezeket az alapvető eligazításokat adja.

„Természetesen a feltételezett kinyilatkoztatásokkal szemben mindig elsőbbséget élvez a gyóntató vagy lelkivezető utasítása. Mindent a gyóntató iránti engedelmességnek kell alárendelni, bármennyire jó és nemes is az, amit a kinyilatkoztatás elvár tőlünk. Kinyilatkoztatásokban részesülni kisebb ajándék mint engedelmeskedni. Míg valami kinyilatkoztatásnak engedelmeskedni egy feltételezett kinyilatkoztatásnak való engedelmességet jelent, addig a gyóntatónak való engedelmesség mindig szent és biztos.”

A kinyilatkoztatások elbírálásánál a gyóntató az első fórum csak. Ez általában elég is, ha csak a látomásban részesöülő eligazításáról van szó. Ha azonban nagyobb jelentőségű, többeket is érintő magánkinyilatkoztatásokról van szó, az ilyenek elbírálásában második fórumon a püspök az illetékes.  Az előbb idézett szövegbe tehát belehelyettesíthetjük, és bele is kell helyettesítenünk a püspököt is.

Még egyszer, most már ezzel a kiegészítéssel az előbb idézett mondatot tehát így is fogalmazhatjuk. „Természetesen a feltételezett kinyilatkoztatásokkal szemben mindig elsőbbséget élvez a gyóntató vagy lelkivezető, vagy a püspök utasítása. Mindent a gyóntató, ill. a püspök iránti engedelmességnek kell alárendelni, bármennyire jó és nemes is az, amit a kinyilatkoztatás elvár tőlünk.”

És ezt kell tennünk a második mondattal is! „Míg valami kinyilatkoztatásnak engedelmeskedni egy feltételezett kinyilatkoztatásnak való engedelmességet jelent, addig a gyóntatónak, a püspöknek való engedelmesség mindig szent és biztos.”

Az engedelmességnek csak egy határa van. Így folytatja az idézett ördögűző kézikönyvében. “Az érintettnek szem előtt kell tartania egy vezérelvet: mindig engedelmeskedni, amíg az nem bűn. Az engedelmesség alól a misztikus sincs felmentve, sőt ő különlegesen is engedelmességgel tartozik. Ő ugyanis állandóan ki van téve a gőg veszélyének. Saját véleményével szemben tehát sokkal bizalmatlanabbnak kell lennie. –  Hát éppen ez az, amit ma alig látunk mai látnokoknál. És azoknál, akik felkarolják az egykori látnokok látomásait, és egyenesen a papok, püspökök ellen fordítják – őket feltüntetve úgy, mintha ők lennének engedetlenek Istennel szemben.

Igazságtalanság, kevély ítélkezés a mai főpásztort összehasonlítani, szembeállítani az akkorival. Anakronizmus, igazságtalanság, gőg szembeállítani őket egymással.

Natália nővér csak közvetítő volt. Nem rajta múlott annak idején sem a kápolna felépítése. Csúnya dolog, súlyos bűn Natália nővér nevében, az ő üzeneteit abszolutizálva, és megtoldva mai, saját nagyon is kérdéses üzenetekkel, e kápolna és a mai főpásztor ellen beszélni és cselekedni. Ez nem az alázat és nem az engedelmesség útján való járás, hanem bizony a gőg és az engedetlenség úján való járás. Nem kérdés, hogy ez az út hová vezet…

A végére értem, de nem ezzel akarom befejezni.

Nem mondhatjuk azt sem, hogy mi, akik itt vagyunk, itt imádkozunk, engesztelünk, hogy a mi utunk nyílegyenesen a mennyországba vezet. A kevélység, amely a kárhozat kikövezett útja, sok féle módon tudja álcázni magát, hiszen fő hajtóereje egy ösztön, az érvényesülési ösztön, amely minden emberben ott működik. És ez hasonló ösztön ahhoz, amely az első emberpárban is működésbe lépett a bűnbeesés után. Sok próbatételt kell még kiállnunk, mindhalálig hűségesnek kell maradnunk, ha azt szeretnénk, hogy a Mennyország legyen a végső lakhelyünk. Ez csak úgy lehetséges, ha mindvégig az alázat és az engedelmesség úján járunk.

Elítélni személy szerint senkit se akarok, de látni és láttatni szeretném a meredek ösvényen mellettünk tátongó mélységeket is. Nem akarunk ezekbe bele zuhanni. Másoknak a figyelmét is hívjuk fel ezekre a mélységekre, szakadékokra.

Fogadjátok tőlem ezeket a szavakat is ilyen értelemben! Akinek nem inge, ne vegye magára! Elsősorban azok fogadják testvéri figyelmeztetésként, akiknek szólnak. Nem elítélésként, hanem a veszélyekre való felhívás, az elkárhozás veszélyére való felhívás felelős szavaiként.

És most csendesedjünk el, vegyük elő rózsafüzéreinket, hogy a Szűzanya ígérete szerint megáldhassa azokat.

Szűzanyánk áldd meg ezeket a rózsafüzéreket, hogy segítségükkel Hozzád hasonlóan mi is az alázat és az engedelmesség útján járhassunk, hogy a mi segítségünkkel is megkötözhesd a gonoszt, és a Neked adott ígéret szerint véglegesen széttaposhasd az ősi kígyó fejét a mi életünkben, hazánkban, Európában és az egész világon.