EYMARD SZENT PÉTER-JULIÁN égi születésnapja augusztus 1.
(1811- 1868)

Pierre-Julién Eymard 1811. február 4-én,,, született a franciaországi La Mure-ban. Apja szegény, szorgalmas kovácsmester volt. Még jó kereszténynek is mondható, de talán a szegénysége miatt, túlságosa is foglalkoztatta a pénz. Anyja már pólyás korában magával vitte az istentiszteletekre. Péter korához képest hamarosan az átlag keresztényeknél jobban érzékelte Jézus Eucharisztiában való jelenlétét, és gyakran töltött hosszú időt a szentségház előtt.

12 éves korára elsőáldozó lett, és megbérmálkozott. Már ekkor megfogalmazódott benne, hogy pap szeretne lenni. Apja azonban kivette az iskolából, és elsajátíttatta vele az olajsajtoló szakmát. O azonban nem tett le szándékáról. Egy régi nyelvtankönyv segítségével saját erejéből elkezdett latinul tanulni. Tizenhat évesen kapott egy ösztöndíjat, ez lehetővé tett számára egy évi tanulást. Anyjának 1828-ban bekövetkezett halála mélyen érintette. Apja végül engedett. így előbb szerzetbe léphetett, de súlyos betegsége miatt onnan el kellett jönnie. Apja halála után szemináriumba lépett, és 1834-ben pappá szentelték.

Papi tevékenységét sikerek kísérték. A hívekre nagy hatást tett, amikor látták, hogy sok órát tölt az Oltáriszentség előtt bensőséges imában. Szigorú önmegtagadásokat is végzett. Papságának 3. évében plébános lett, és plébánosként is szép lelkipásztori sikereket ért el.

Ennek ellenére továbbra is hívást érzett a szívében a szerzetes élet után. Püspökétől nagy nehezen megkapta az engedélyt, hogy belépjen a maristák nem rég alapított rendjébe. A maristák lyoni kolostorában lett novícius, az alapító testvérének, Pierre Colinnek a vezetése alatt. Hívei annyira szerették, hogy utána mentek, hogy visszavigyék a plébániára. Ő azonban maradt a rendben. Novíciusi évét azonban nem fejezhette be. A fiatal szerzetesrendnek vezetőkre volt szüksége. Mivel ő már felszentelt pap volt, először egy kollégium lelkivezetője, majd rendjének provinciálisa és általános vizitátora lett. Volt novícius magiszter, és rábízták a maristák harmadrendjének a vezetését is.

Egy idő után azonban nyilvánvalóvá lett számára, hogy egy külön társulatot kell alapítania, melynek fő feladata nem a tanítás, hanem az Oltáriszentség imádása lesz. A rend azonban, amelynek tagja volt, nem akarta elengedni.

Sikerült végre az Oltáriszentségről Nevezett Papok Kongregációját megalapítani. De ennek az új szerzetesrendnek is elég sok próbát kellett kiállnia. Értékes bátorítást kapott Vianney Szent Jánostól. Ő küldte hozzá Marguerite Guillot-ot is, akinek a segítségével megalapította az Oltáriszentség Szolgálói nevű, ugyancsak a szentségimádást fő feladatának tartó, de a hitoktatásban is segédkező női társulatot.

1865-ben elöljáróvá választották. Élete végéig betöltötte ezt a szerepet és megélhette szerzetesrendje elterjedését.

Erős természetfölötti kisugárzása sokakat megragadott, akik a közelébe kerültek. Érdekes eset Auguste Rodin szobrász, aki egy rövid ideig szerzetesnövendék volt náluk. Eymard atya észrevette, hogy inkább művészi elhivatottságú, ezért meggyőzte a rendkívüli tehetséget, hogy helyesebben teszi, ha a szobrászatnak szenteli az életét. Úgy segítette hozzá Rodint a döntés kiérlelődéséhez, hogy modellt állt neki, megbízta őt saját mellszobra elkészítésével.

Akárcsak barátjának, az arsi plébánosnak, neki is ki kellett állnia a sátán heves támadásait.

1868. augusztus elsején halt meg. 1925-ben boldoggá, 1962. szentté avatták.

Az ő ösztönzésére tartották az első eucharisztikus kongresszusokat.

Íme néhány az Oltáriszentségre vonatkozó gondolataiból!

Egyetlen egy szentmise sokkal értékesebb, mint minden szentnek a jócselekedetei, erényei, érdemei a Szentszűzéit sem kivéve, a világ kezdetétől annak végéig. A szentmisén részt venni, Krisztussal egyesülni ezért a lehető legüdvösebb cselekedet, amit végezhetünk.

Az összeszedettség, a recollectio lelkiségének egyik kulcsfogalma. Ennek segítségével őrizhetjük meg a Krisztussal való egységünket.

A szentáldozás nemcsak értelmünket világítja meg egy benső hatás révén azáltal, hogy kinyilatkoztatja, hogy ki a mi Urunk, hanem az mindenek előtt a szeretet törvényének a kinyilatkoztatása a szívünkbe. Mindenek előtt a szentáldozásban történik, hogy megtanuljuk a szeretet törvényét, amelynek kinyilatkoztatására az Úr közénk jött.

A szentáldozás által léphetünk be a szeretetbe, az Úrnak a szívébe, megkapjuk szeretetének Lelkét, az ő értelmét, ítélőképességét. Nemde az a szentáldozás első kegyelme, hogy elnyerjük az összeszedettség kegyelmét, amely képessé tesz minket arra, hogy Jézus Krisztusba behatoljunk, és vele a legbensőségesebben kommunikáljunk. Igen, a legbensőségesebben… Tudatosítsd magadban, hogy ha valaki nem járul szentáldozáshoz, az sohasem ismeri meg az Úr szívét, vagy szeretetének a nagyságát. A szív csak önmaga által ismerteti meg magát, ereznünk kell dobbanásait.

Minél többször járulsz szentáldozáshoz, annál inkább fellobban szereteted, és kitágul szíved; szereteted izzóbb és gyengédebb lesz, abban a mértékben, ahogyan növekszik ennek az isteni tűznek az intenzitása. Jézus kiárasztja ránk a szeretet kegyelmét. Ő maga jön, hogy a szeretetnek ezt a lángját szívünkben fellobbantsa. Ő táplálja gyakori látogatásaival mindaddig, amíg emésztő tűzzé nem válik… És ha mi is akarjuk, ez a tűz soha nem fog kialudni; mert ezt nem mi tápláljuk, hanem Jézus Krisztus maga, aki ennek a tűznek erőt ad, és fellobogtatja; ne oltsátok ki ezt akaratlagos bűnnel, akkor állandóan lángolni fog.

Gyakran van szó írásaiban a Jézus Krisztussal a szentáldozásban létrejövő mély személyes egységről. Azt írja:

Ilyen személyes egység csak az egész Krisztussal jöhet létre, az ő testével, vérével, leikével és istenségével… A Szentlélek az, aki létrehozza az egységnek ezt a lelkületét bennünk oly módon, hogy lelkileg akkor is bennünk él Jézus, amikor szentségi módon már nincs ott jelen azáltal, hogy bennünk Jézus isteni életét folytatja tovább.

Az emberi lélek és a Jézus Krisztus közötti egység valamennyi egység között a legbensőségesebb egység… Ez az egység olyan közeli egység, hogy a lélek bizonyos mértékben elveszíti saját létét, hogy Jézus élhessen benne, ahogy Pál apostol írja: „ élek, de már nem én, hanem Krisztus él bennem” (Gal 2,20). Jézus, ha rajta múlna, egyetlen szentáldozással is tökéletesen egyesíthetne önmagával minket. Éppen ez az, amire ő annyira vágyakozik. De mi olyan távol vagyunk attól, hogy természetünk terhétől megszabaduljunk, hogy az ő részévé váljunk, hogy Jézusnak ezt az egységet szüntelenül meg kell újítania, hogy elsőáldozásunkat megerősítse, és tökéletessé tegye. A vele való egységünk tökéletlensége nem az ő műve, hanem a miénk, mi nem vagyunk erre készek, habozunk, hogy önmagunkat elveszítsük őbenne.

A szentáldozásról való gondolatainak mintegy foglalata, összegzése a következő szállóigének is tekinthető kijelentése.

Szentáldozáshoz nem azért járulhatunk, mert már szentek vagyunk, hanem azért járuljunk, hogy szentté legyünk.

Hogy szentté válásunknak miért éppen az Eucharisztiában megjelenő Jézus, a szentáldozás a legfőbb forrása, azt ő maga így fogalmazza.

A szentáldozás nemcsak lehetőséget ad a szentségi Úr Jézusnak, hogy szeretetét kielégítse, hanem új életet is ad neki, amelyet teljesen az Atya dicsőségére szentel. Mivel a megdicsőülés állapotában már nem lehetséges számára (Jézus számára), hogy szabad és érdemszerző szeretettel tisztelje Őt, a szentáldozás által jön az emberhez, közösséget vállal vele, és egyesíti magát vele. E csodálatos egyesülés miatt a keresztény, aki olyan tagokat ad át Neki, mint az érzéki és élő képességek, megadja Neki a szükséges szabadságot, hogy az erényekből érdemet szerezzen. Ily módon, a szentáldozás által a keresztény átalakul Jézussá, és Jézus visszatér (a mennyből), hogy benne éljen. Így valami isteni dolog keletkezik az áldozóban. Az ember az, aki munkálkodik, miközben Jézus kapja az egész dicsőséget. Akkor Ő azt mondhatja az Atyának: Szeretlek, imádlak, továbbra is szenvedek még és újra élek (misztikus testem) tagjaiban. Ez adja a szentáldozás legfőbb erejét. Ez Jézus Krisztus második és örök megtestesülése. Ez az élet- és szeretetközösség kialakulása Krisztus és az ember között. Egyszóval, a szentáldozás Jézus számára olyan, mintha egy második élet lenne.

Egy tőle származó, önmagunkat az eucharisztikus Jézusnak odaszentelő imádsággal fejezzük be. Ebben Boldogságos Szűz Máriát a Legszentebb Oltáriszentség Asszonyának nevezi. X. Pius, az Eucharisztia pápája Máriának ezt a címét többször is megerősítette, búcsúkkal látta el.

\Önmagunk odaszentelése az Eucharisztiában jelen levő Jézusnak

Uram, Jézus Krisztus, imádlak Téged az Eucharisztiában, és
Neked szentelem magam teljes szívemmel, teljes lelkemmel és minden erőmmel
Elmerülve Tebenned, a te legszentebb szentséged valóságos jelenlétében,az üdvösség egy szavát várom tőled
fásultságom, kételyeim ellenére.
Add nekem a szeretetnek, a te végtelen szeretet-ajándékodnak a tudatát!
Te, megtört kenyér, aki szüntelenül felajánlod magad,
add meg nekem, hogy a te tabernákulumodat a testvérekkel való találkozás helyévé tegyem,
azáltal, hogy megtalálom Benned a közösség, a a testvérekkel való találkozás és az öröm forrását!
Megerősítve hangod által, amely hív, kezed által, amely támogat,
a megbocsátás kenyere által, amely által táplálsz engem, ■
add, hogy annak a végtelen békének a tanúja lehessek, amely Te Magad vagy!
Uram, köszönöm, hogy arra hívtál, hogy
Veled és a testvérekkel lelki egységben (cönákulumban) maradjak,
hogy a Te Isteni Lelked örök tüzébe öltözzem. Maradj nálam, törd meg továbbra is a kenyeret,
hogy a sötétség félelme úrrá ne lehessen felettem. 
A Boldogságos Szűz Máriának, az Eucharisztia Legszentebb Asszonyának a közbenjárására add meg nekem, kérlek,
hogy hűséges imádód, és a Te eucharisztikus országod elérkezésének buzgó misszionáriusa legyek.

Ámen.