Gellért Ottó atya néhány nappal ezelőtt az égi hazába költözött, reményei szerint oda, ahová életében oly gyakran ajánlotta magát, a Szűzanya Szeplőtelen Szívébe. Életében gyakran hangoztatta a Szűzanya Gobbi atyának mondott szavait: „Szeplőtelen Szívem a bárka, ahol az utolsó idők viharaiban menedéket találtok.”
Ottó atya fiatal pap korában csatlakozott az akkor induló Máriás Papi Mozgalomhoz. Gyakran kiutazott a mozgalom lelkigyakorlataira, kísérője volt Gobbi atyának magyarországi útjain is. Sokat tanult nemcsak az általa közvetített Szűzanya-üzenetekből, hanem magától Gobbi atyától is. Gyakran ismételte a gesztusait és idézte szavait.
Ottó atya nagyon járatos volt a lelkiéletben. Sok lelki könyvet olvasott. Sokat merített a Szent Angyalok lelkiségéből is (Opus Sanctorum Angelorum). Prófétikus módon ismerte a világ és az egyház helyzetét, elsősorban a Máriás Papi Mozgalom kék könyve révén, amelyet szinte kívülről ismert.
Életében sok próbatételben, konfliktusban volt része.
15 éven át volt plébános Mátraverebélyben, az ősi magyar kegyhelyen. Majd nyugdíjaztatása után is ide vonult vissza, itt akart maradni tudatosan vállalva a magyarságért (és a saját, nem könnyű természetéért) való engesztelő életet, sok imádsággal, virrasztással, napi 2 szentmise bemutatásával egy leromlott plébániaépületben sokaktól megvetetten, elutasaítottan.
Nekünk papoknak hatalmas a keresztünk, a felelősségünk, mert nemcsak az egyház, és paptestvéreink keresztjét hordozzunk – már akik hordozzák – hanem az egész emberiség keresztjét, és ha mi nem vagyunk a helyünkön, nem hirdetjük az evangélimut, nem árasztjuk a szeretetet, akkor mi lesz az embeiséggel. Nekünk kell megfognunk a gyeplőt, és nekünk kell odacsapnunk néha, akár kemény szavakkal is. Otto atya ezt gyakran megtette. Gyengesége volt, hogy néha a szavai bántók és fájdalmasak voltak, de neki az volt a véleménye, hogy a lélek megtéréséhez és épüléséhez időnkét erre van szükség.
Nagy tűzzel tudta hirdetni az evangéliumot mindenkinek. Sokan hallgattak is rá. Sok lelket érintett meg. Állandóan reverendában járt, ez különleges lehetőséget is jelentett számára az evangelizációra. De ha valaki közelebbi kapcsolatba került vele, nem biztos, hogy sokáig bírta vele szorosabb kötelékben, keménysége, határozott természete miatt.
Minket együtt szenteltek pappá, éppen ezért gyakrabban találkoztunk. Sokat köszönhetek neki, sokat tanultam tőle. Nagyban hozzájárult az életszentségem alakulásához. Gyakran idéztem neki a szlovák szólásmondást: Ki tud elviselni egy szentet? A válasz: Egy nálánál is nagyobb szent. Én, sajnos nem voltam egy nálánál nagyobb szent – sem az imádságos életben, sem a jámborságban, sem a kék könyv ismeretében, sem a cönákulumok tartásában. De nagy mértékben hozzájárult Otto paptestvérem az életszentségem növekedéséhez, a felsoroltakon kívül a türelmem növeléséhez, a kiengesztelődésre való készségem fejlődéséhez is. Gyakran nyújtott békejobbot, gyakran nyújtotta békecsókra arcát.
Minden találkozásunk, telefonbeszélgetésünk azzal fejeződött be, hogy kölcsönösen megáldottuk egymást: én egyszerűen papi áldást adva, ő a különböző ereklyéivel, az utóbbi időben Szent II. János Pál pápa vérereklyéjével, közvetítve az ő áldásukat.
Gyakran kérte, hogy emlékezzünk meg egymásról a szentmiséinkben. Ezt teszem továbbra is, hogy miután hazahívta őt Teremtője és Megváltója, könyörüljön rajta gyarlóságai miatt, én pedig kérem továbbra is az ő áldását magamra, és arra a szolgálatra, amit Isten rám bízott, különösen az engesztelés szolgálatára.
Bocsa József piarista atya
