Egyik testvérünk ezt a címben szereplő üzenetet kapta a szívébe.
Ma megtörtént a Világ Királynője Engesztelő Kápolna megáldása a Szent Anna-Réten (a polgármester bejelentése szerint a mai naptól ez a rét hivatalos neve ismét) és bemutatásra került benne az első szentmise közel 2000, az ország legtávolabbi pontjairól is – a részvételen való előzetes óvások ellenére is – odaérkezett zarándok jelenlétében, amelyet Erdő Péter bíboros úr celebrált.
A Magyar Kurír összeállítása
Minden bizonnyal sok beszámolót és tanúságtételt fogunk még erről a rég várt eseményről látni, hallani, olvasni…
Had’ nyissa a sort egy ötgyermekes édesanya tanúságtétele. Amiről beszámol, az még a kápolna felszentelése előtt történt… Vajon mi lesz ezután?… Ezt a címet adta tanúságtételének:
A Világ Győzelmes Királynőjének csodája a Szent Anna-réten
Kedvesek!
Szeretném megosztani veletek Isten még nagyobb dicsőségére, és a Világ Győzelmes Királynőjébe vetett még mélyebb bizalom erősítésére azt a történetet, ami 2023. novemberében a mi családunkkal történt.
Régóta terveztük már, hogy elmegyünk a Normafához a Szent Anna-rétre, egyikünk sem járt még ott. József atyától tudtuk, hogy van ott egy szuper játszótér, amit azért is említek, mert öt gyermekünkkel terveztük az utat és a készülődésnél nem utolsó szempont a motiváció egy ilyen népes családnál, ha oda is akarunk érni valahová 🙂
Mikor az engesztelők honlapján elolvastuk Mijo üzenetét, amit a réten való imádság után megosztott, azonnal eldöntöttük, hogy a következő szombaton megyünk. Onnantól kezdve, hogy megszületett a döntés sok kisebb-nagyobb akadály gördült az utunk elé, de az utolsó pillanatban kimondtuk, hogy most indulunk, akármilyennek is látszik a jelenlegi helyzetünk.
Volt bennem egy kép milyen lesz majd az a hely, ahová a Világ Győzelmes Királynője az Ő földi hajlékát kérte megépíteni. Milyen nagy béke, nyugalom lesz, mint a szent helyeken, amikor az ember megérkezik és csak beleül, vagy beletérdel ebbe a csodás, békességes Szentségbe és engedi, hogy szeresse az Isten. Amit már megszenteltek a zarándoklatok, felajánlások, lemondások és csodák. Ahol az ember nem is tud más, csak jó lenni.
Ahogy közeledtünk felfelé egyre furcsább érzés kezdett kialakulni bennem. Gazdag, mesterséges, kiépített, idegen… Mikor a parkolóban kiszálltunk az autóból csontig hatoló, erős, jeges szél fogadott, iszonyú hideg volt – és nem csak az időjárásra gondolok.
A gyerekek ki is jelentették, hogy nekik bizony ilyen időben nincs kedvük sétálni, de még játszóterezni sem. Igyekeztünk elterelni a figyelmüket: milyen szép a kilátás, te vagy a fogó, nézd mit találtam… így aztán végül odaértünk. A séta közben egyre nagyobb izgatottság kezdett kialakulni bennem, az járt a fejemben, hogy itt valahol egy kápolna épült nemrég és ennek semmi nyomát nem látom. Itt a rét, a nagy játszótér…, a sok kifogástalan öltözékű ember…, minden passzol mindenhez, még a kutya ruhája is; van étterem, kávézó, drón, de hol a kápolna amit a Szűzanya kért?
Mikor odaértünk a játszótérre, a gyerekek felfigyeltek egy fekete hosszú hajú lányra, aki fekete hosszú kigombolt kabátban, sapka, kesztyű, sál nélkül, átszellemült mosollyal az arcán ült az egyik hintában és hintázott. Meg is jegyezték a gyerekek, hogyan bír valaki ilyen dermesztő hidegben kesztyű nélkül hintázni, mikor mi a babakocsit sem tudtuk anélkül tolni. Aztán máris elindult a játékok felfedezése.
Nem bírtam itt időzni, az izgatottság nem engedett egy helyben ácsorogni. Megláttam a távolban lentebb a régi, kicsi, fehér kápolnát és mivel láttam, hogy nyitva van, odasiettem.
Mikor odaértem, négy embert láttam a hideg elől bebújva imádkozni a kicsi kápolnában, éppen az irgalmasság rózsafüzérét imádkozták. Csoda volt az a piciség, egyszerűség, hűség, ami ott megérintett. Nem forogtak se jobbra, se balra, nem figyeltek arra ki jön-megy mögöttük, mert arra figyeltek, Akiért és amiért ott voltak. Engem mélyen megérintett mindez, ahogy ott álltam mögöttük kezemben a legkisebbel. Óriási volt a kontraszt, ahogy fölnéztem oda, ahonnan jöttem… Kicsit bekapcsolódtam, de innen már látni lehetett az új kápolnát és nagyon kíváncsi voltam az első benyomásra.
Körbejártuk babival és úgy éreztem, értem miért ide kérhette a Szűzanya, a „világ tetejére”, ahonnan olyan gyönyörűen látszik a szép fővárosunk… „a világ”, amiért engesztelésre hív az Édesanya.
Egyben éreztem azok csalódottságát is, akik a Világ Győzelmes királynője által kért eredeti kápolna megépítését hiányolják. Aztán eszembe jutottak azok a helyek, ahol a Szűzanya megjelent, milyenek voltak abban az időben és milyenek ma.
Közben odaértek a többiek is, és a gyerekek észrevették a kövekbe vésve az Egység imájának szövegét. Imádkoztunk és visszaindultunk a játszóra még egy rövidet játszani.
Séta közben egy kis erdei útra lettünk figyelmesek, a fákkal övezett út végén gyönyörű ragyogásban lehetett látni a lemenő napot…, Olyan volt mint a keskeny, egyetlen út, ami a Mennyországba vezet, amin a Világ Győzelmes Királynője vezet minket Jézushoz…Ez volt az első bizonyság bennem arról, hogy Mária itt van.
Visszaérve a játszótérre, feltűnt, hogy a lány még mindig ott van és ugyanúgy hintázik. Meg is jegyezték a gyerekek, hogy már biztosan odafagyott és azért nem is tud leszállni onnan. Kb. 1 óra telt el azóta, hogy először megláttuk a játszóteret… Közben több fotót is készítettünk.
Megbeszéltük a gyerekekkel, hogy még egy rövidebb játék és indulunk haza.
Elkezdtem a legkisebbet bekötni a babakocsiba, közben a 3 évesünk még felmászott egy utolsót a mászókára, és 2 méter magasságból a fejére esett úgy, hogy a nyaka oldalra bicsaklott. A férjem pont végignézte. Mindannyian odarohantunk, rögtön ölbe akartam venni, de a férjem mondta, hogy pont a nyakára esett, ne mozdítsuk meg, de én nem tudtam hallgatni rá, nagyon lassan és óvatosan az ölembe vettem. Rátettük a kezünket és a gyerekek is körbe álltak és elkezdtünk nyelveken imádkozni. Megállt az idő, fogalmam sincs mennyi idő telt el, csak csendben, halkan imádkoztunk. Senki nem jött oda, mintha minden megszűnt volna. A számmal nyelveken imádkoztam, a gondolataimban pedig Máriához és Jézushoz beszéltem… Nem tudom pontosan, valahogy így: Drága Szűzanyám! Hozzád jöttünk, végre itt vagyunk, Te tudod miért és hogyan értünk ide végül… Velünk ez Itt, Ma nem történhet meg!!! Jézusom, Te bármit megtehetsz, ne engedd, hogy baja essen! Jézusom, bízom Benned! Két Szent Szív, Ti vagytok a mi menedékünk!…
Egy idő után elkezdtük kérdezgetni: a nevét, hol lakik, keresse meg a szemével a testvérét és mondtuk kit, mozdítsa az ujjait, hol fáj? Mindez nagyon lassan, csendben, higgadtan történt. Ezt azért írom le, mert én sem csendes, sem higgadt nem szoktam lenni hasonló helyzetekben. Először éreztem a szívemmel, hogy semmi sem történhet az Atya akarata nélkül velünk. Megkérdeztem a férjemet, hogy hívjunk e mentőt, de úgy ítéltük meg, hogy nem kell, így elindultunk haza. Ő kézben vitte a 3 évest, én is kézben a legkisebbet. Fizikailag iszonyúan nehéz utunk volt az autóig. Ott újra megkérdeztem a férjemet, hogy elvisszük-e kórházba. Azt felelte, szerinte nem lesz baj, de gondoltam útközben figyelem őt, majd látjuk hogyan alakul.
Az autóban hazafelé figyelte a tájat, a fejét is fordította, ha olyat látott, ami érdekelte. A többiek szendvicset kértek, ő is kért, megette, és a szemetet a tárolóba tette, amihez előre kellett hajolnia. Beszélgetett, énekelt a többiekkel. Otthon saját lábon, mintha mi sem történt volna, szállt ki az autóból és ment be a házba, vetkőzött és ment kezet mosni. A délutánunk otthon szokatlanul csendes és békés volt aznap.
Este imádságnál, mikor rá került a sor, azért adott hálát, hogy nem lett semmi baja. Kérdeztem tőle: tudod kinek kell megköszönni ezt? Várta a választ. Mondtam: Mária nem engedte, hogy bajod essen! Rám nézett és azt mondta: tudtam! Aztán elaludt az ölemben. Nem szokott elaludni ima közben és az sem jellemző, hogy végig üli bárkinek az ölében is az imát. Aki imádkozott már 3 éves kisfiúval szerintem tudja, hogy ez is egy kisebb csoda…
Mialatt mi a Szent Anna-réten voltunk a közösségemből 2 testvérem éppen az Oltáriszentség fényében sütkérezett és a Lélek arra indította őket, hogy hangosan imádkozzák el az irgalmasság rózsafüzérét, mint utólag kiderült pont abban az egy órában. Nem tudták, hogy mi hol vagyunk, mert nem említettem. csak azt, hogy majd valamikor tervezzük a kirándulást. Utólag raktuk össze a mozaik darabkáit.
Este, mikor végre elcsendesült a ház, (a legkisebbet altattam) kezdtek leülepedni, megvilágosodni a részletek is. Elkezdtek hullani a könnyeim és hatalmas hála ébredt a szívemben az én Mennyei Édesanyám felé. Régóta imádkoztam azért és nagyon vártam már, hogy végre a szívemmel is megismerhessem őt, mert az eszemmel már nagyon rég kerestem és Hozzá fordultam ügyes bajos dolgaimmal, mint édesanya az Édesanyához. Ezt azon a napon megkaptam ajándékba sok más ajándékkal együtt. Eszembe jutott, hogy készítettem fotókat napközben. A hintaállvány a fotókon jól látszik, de a lány, aki mindvégig ott volt, egyik fotón sincs rajta…
2023. November 17-én.
